Mysterio Feketemágus képző

Fórum alapú szerepjáték
 
HomeCalendarGy.I.K.KeresésRegisztrációBelépés
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chat
Latest topics
» Szobát szeretnék
Hétf. Ápr. 04 2016, 17:38 by Sideris Valbraith

» Mystral kikötője - A rév
Csüt. Aug. 14 2014, 13:51 by Wilhelm Jager

» Mystral parkja
Vas. Aug. 10 2014, 00:43 by Sophia Winterfors

» Karakterkép igénylés
Csüt. Júl. 31 2014, 12:39 by Annabella Cullins

» Az életre kelt szoba
Pént. Júl. 25 2014, 14:42 by Fekete Ambrus

» Titkok erdeje
Hétf. Júl. 21 2014, 21:54 by Naomi Teigneux

» Párizs
Hétf. Júl. 21 2014, 02:56 by Nil Moriarty

» Játékrahívás
Szomb. Júl. 19 2014, 21:12 by Sideris Valbraith

» The Devil Within
Szomb. Júl. 19 2014, 20:44 by Sideris Valbraith

Vezetőség
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (22 fő) Pént. Jún. 29 2012, 19:26-kor volt itt.
Statistics
Összesen 789 regisztrált felhasználónk van.
Legújabb felhasználó: Perselus Piton

Jelenleg összesen 167013 hozzászólás olvasható. in 1079 subjects
Másik oldalunk

Share | 
 

 A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet
Ruby Rose Re
Egyetemista Inflatus
Egyetemista Inflatus
avatar


Jelige : Kígyóbűvölő
Hozzászólások száma : 2644
Csatlakozás : 2009. Dec. 31.
Kor : 24
Tartózkodási hely : Csatamágus szakház
Üzenet : A tökéletes boldogság talán kis kellemetlenségek tükrében mutatkozik meg.

Rangok
Ház: Inflatus
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: Egyetemista diák

TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Szer. Ápr. 23 2014, 21:17

Rövidesen magunk mögött hagyjuk az iskola falait, s meg kell mondjam, öröm számomra, hogy végre van valami élet is. Unalmasabb napjaim közé éppen hogy csurran némi izgalom, most pedig ha lehet, kiélvezném minden pillanatát. Nem fogok hát meghátrálni semmitől, még Elton sem tud felhúzni most különös stílusával, mely a többiekkel ellentétben nekem annyira nem piszkálja csőrömet, rájuk hagyom tehát a visszavágást a fiú irányába, én magam inkább az utazásra koncentrálok. Elvégre én felelek értük abban a pár hosszú másodpercben, nagyon nem kellene elszúrni, de semmi stressz, minden tökéletesen működik.
Így villan fel előttünk ez a csodás hely, én pedig máris, ahogyan felfedezem a bácsikát, egyből hozzá indulok.. nem véletlenül a tekercs nélkül kezdek hadoválásba holmi iskolai feladatokról, mint inkább érdekelne az a tábla, főként a rajta található írásjelek. Készséggel reagál szavaimra a bácsi, s még Claire is nyomomba szegődik ez ügyben.
- Áh, remek. - konstatálom mosolyogva úgy, mintha oltári nagy sikerélmény volna, de nyilván nem ez most a lényeg, mint hogy a szöveg. - Ó. Ez aggasztóan hangzik. De azért köszönöm! - vonom el először ajkaimat, jóságom pedig most sem marad el, bár nincs feltétlen szükségem a cuccra, mégis előkerül táskám aljából némi csengős aprópénz, melyet az öreg markába teszek, elvéve tőle a táblát. Nem tudom, igaz-e ez, vagy hogy itt van-e az a bizonyos sír, ha reális is.. enélkül is vigyáznék, maximum drágáért lett egy műanyag szuvenírem.
Nem sajnálom tehát a pénzt, és ahogy elfigyelem, Elton sem teszi az ellenkezőjét. Bár részemről nem adtam volna neki oda, az az opció még mindig játszik, valamelyikünk törli a férfi rövidtávú emlékeit, még csak mi se legyünk ismerősek neki, az a fix, ám lassan inkább a távolba meredve figyelem a másik kis csapatot, kikre Claire figyelmét is felhívom, azért fél füllel hallgatózva a bácsika felé is.
- Fogalmam sincs, de úgy tűnik, hamarosan megtudjuk. - merem közölni ezt azért, mert hát úgy fest, nekik is feltűnt jelenlétünk, s lassan, de biztosan, ahogy közelebb érnek, a két banda eggyé válik. Tekintetem Nilre szegezem, kedvesen mosolyogva köszöntöm őt egy biccentéssel, no meg egy sanda mi-a-francról-beszélsz tekintettel.
- Szobrászat? Ez érdekelne, de nekünk tekercsünk van. - bökök fejemmel felvont szemöldökkel az egyre izgatottabb bácsira, ki idő közben megosztja velünk, mit is olvas a sorokból, s még egy térképet is előkap, ami a segítségünkre lehet. - Pandión? Nem ismerős a neve.. - gondolkozom el hangosan, bár most már legalább kezd körvonalazódni, miért kellünk mi ide: egy fegyvert kell megszereznünk. Talán egy küldetése ez a magisztereknek? Nem tudom, de ha a bácsika hajlandó megválni térképétől, megvizslatnám én azt egy másodpercre, hogy azután vissza is adhassam neki. Memorizálni igyekszem, merre is kell mennünk pontosan, s pár lépést előre is haladok, eltávolodva a többiektől, valószínűleg valaki elintézi az öreg emlékeit, majd társaságostul indulhatunk el a szentély irányába, melynek közvetlen környezete természetes, hogy tele van emberekkel, egyébként pedig jóval romosabb, öregebb, mint messziről látszott. Nem nagyon távolodom el Niltől, no nem ám azért, mert tartok bármitől is, egyszerűen ő az ismerős, ennyi.
- Remélem befut még egy turistacsoport, a biztonság kedvéért. - jegyzem meg félhangosan a srácnak, hozzátéve még valamit: - Szerinted mit kéne keresnünk? Ezek a romos falak nem túl beszédesek. - lesek körbe megtorpanva picit, talán valami titkos átjáró, alagút, vagy bármi van itt, ami csak számunkra, mágusok számára mutatkozik meg. S ahogy ezen gondolkodom, szinte azonnali remegésbe kezd a föld, éppen hogy nem veszítem el én sem egyensúlyom, majd már zuhanni is kezdek, nyilván a többiekkel együtt.
- Lumos! - cselekszem gyorsan kétségbeesés helyett, hisz pálcám kézközelben volt eddig is, így már zuhanás közben láthatóvá válik számomra ami alattunk van, legfőként a közelgő kőkemény padlózat, de hirtelen tűnök el a levegőből, s érkezem tompa puffanással a földre. Gyors hoppanálás, nem túl precíz, de nagyjából csak tíz centiről csattanok a porba, a romok közé, ami még mindig jobb, mintha nyakam, vagy bármely testrészem törném. Pár kahuccsolást hallatva tápászkodom fel, a ruhámat borító porra-koszra mit sem hederítve világítok körbe pálcámmal, persze ha nem él már az iménti fény, újrateremtem, gond egy szál sem.
- Megvagytok? Tört valakinek valamije? - nézek előbb a többiek után, az az első, hogy mindenki egyben legyen, no meg felfelé is pislákoltatom fényforrásom, de ahogy nézem, eléggé itt ragadós a helyzet, hisz másfelé sincs semmiféle kijárat. Gondolom a hoppanálás működne, de részemről eszem ágában sincs alkalmazni, így ha valakinek valami gondja van, nyilván a segítségére megyek, majd a belső részt kezdem vizsgálgatni közelebbről. A falak mentén indulok hát meg, közben tüdőmben fura érzés kering, mintha valami kőkeményen fullasztani próbálna, így köhögni kezdek lassanként, ám feltűnik ez a három lyuk is, amelyek precízen, egymástól egyenlő távra várnak valamire.
- Szerintem ez.. ide.. - köhh-köhh, egyre rosszabb lesz ez, ösztöneim viszont azt súgják, pálca kell ide, így az egyik résben gondolkodás nélkül merül el sajátom. Szinte tökéletesen passzol bele, köhögésem ugyanakkor nem szűnik, nem értem, mi ez, de nem akarom feladni. Nem itt, és nem most. - Kell még két pálca. - sípolok ki ennyit fájón tüdőmből, jó lenne, ha igyekeznénk, nem hogy kellemesebb nem lesz a helyzet, de egyre inkább csak romlani látszik.
Vissza az elejére Go down
Luka Dubois
Diák Inflatus
Diák Inflatus
avatar

Hozzászólások száma : 204
Csatlakozás : 2012. Mar. 11.
Tartózkodási hely : Fafnir háló
Üzenet : Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de legalább mindig önmagam vagyok.

Rangok
Ház: Inflatus
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: 1. évfolyamos diák

TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Pént. Ápr. 25 2014, 00:50

*Nem mondanám, hogy túl sok emlékem van a tegnapi éjszakáról, arra viszont egyértelműen emlékszek, hogy nem egy raktárban, dobozok között ájultam részeg álomba. Így hát a tény, hogy mégis ott ébredtem, kellően birizgálja fantáziámat ahhoz, hogy utána járjak.
Szerencsére nem vagyok egyedül, s a többiek sincsenek híján kíváncsiságnak, ezért hamarosan sikerül is megtudnunk hova kerültünk. Arról azonban, mit akarnak tőlünk, miért vittek minket a múzeumba, sejtelmünk sincs, ezért nem is kérdés, hogy tovább kutakodunk.
Úticélunk emiatt hamarosan már Görögország, ahol az is kiderül, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik belekeveredtek ebbe a rejtélyes kalandba. Természetesen oda is sétálunk hozzájuk, hátha ők kicsivel okosabbak, mint mi vagyunk.*
- Ez tényleg nem sokat segít.*pislogok a vörös lányra, majd az idősebb bácsi felé pillantok, aki meglehetősen izgatottan magyaráz valamit, minek ugyan csak egy részét hallom, de még így is világos, hogy olyasmiről van szó, mit nem árt megnéznünk.*
- Nekem se, de itt a lehetőség, hogy megtudjuk ki volt.*nem hallottam még se a királyról, se a szentélyéről, de ez nem jelenti azt, hogy a bácsika hazudott, vagy tévedett volna.*
- Elnézést, vethetnénk egy pillantást a térképre?*kérdezem tőle udvariasan, mosolyogva. Remélem ennyi elég ahhoz, hogy legalább egy rövidke időre kezembe, vagy valamelyik másik diákéba adja a térképet, amit így alaposabban is megvizsgálhatnunk.
A mese persze hasznos volt, de nem árt, ha tényleg tudjunk merre induljunk. Távozás előtt nyilván visszakapja a férfi a tulajdonát, majd már hátat is fordítok, rábízva az öreget a többiekre.  
Végül, feltehetően a csapat többi tagjával együtt, meg is indulok a mutatott irányba, kíváncsian nézelődve közben. Nem mi vagyunk az egyetlenek, rengeteg turista van mindenfelé, akik figyelmét nem lenne célszerű felhívni magunkra, így igyekszek úgy tenni, mintha én is egy lennék közülük. Közben persze igyekszem kitalálni, mit keresünk, és pontosan hol kutassunk utána, túl sok használható ötlet nem jut eszembe, ellenben a föld, mintha csak megérezné jelenlétünket, remegni kezd.*
- Ne mááár!*kiáltok fel, mikor hirtelen megnyílik alattunk, mi meg cseppet se elegánsan lezuhanunk. A pár pillanat alatt rengeteg megoldás átfut agyamon, amivel tompíthatnám az esést, de mivel hopponálni nem tudok, matracot igencsak nehéz lenne szerezni így a semmiből, értelmes varázslat meg épp nem jut eszembe, egy tompa puffanással és fájdalmas nyöszörgéssel kötök közelebbi ismeretséget a cseppet se puha talajjal.*
- Azt hiszem az pont nem.*morgom a kérdésre, majd azért ellenőrzöm is az állítást. Szerencsére semmim nem tört ripityára, a nyakam és a végtagjaim is a helyükön vannak. Erre pedig meglehetősen kellemes ráeszmélni.*
- Mi ez a hely már megint? Lumos!*morgom, miután sikerült előhalásznom pálcám, ami szerencsére szintén épségben megúszta a kalandot. Közben pedig, kihasználva, hogy ha nem is sokat, de azért már látok valamit, feltápászkodok.
A tagjaim fájnak és holnapra valószínűleg úgy festek majd, mint egy szivárvány, de sétálni még tudok, így hát érdeklődve körbenézek.*
- Hát kijárat az nincs. Mondjuk nem is vártam.*sóhajtok. Pedig milyen egyszerű lenne, ha hatalmas, kitárt, megvilágított kapuk várnának minket. Na de, valahogy biztos sikerül tovább jutni innen, így hát közelebb sétálok a falakhoz és érdeklődve megvizsgálom, megtapogatom őket. Hátha ráakadok valami rejtett lyukra, ajtóra, akármire.
A keresést viszont egyre inkább nehezíti a tény, hogy mintha sűrűsödne a levegő, minek hála köhögni, fulladozni kezdek.*
- Már… csak ez… hiányzott.*préselem ki magamból nehézkesen, majd hirtelen megtorpanok, mivel ujjam rátalál valami keskeny, mélynek tűnő résre. Nagyjából akkor, mikor egyik útitársam megszólal.*
- Igazad lehet.*sóhajtom félhangosan, s bár igazán féltem pálcámat, a fulladás általi halál kellemetlenebbnek tűnik, mint az elvesztése, így óvatosan becsúsztatom fegyverem a résbe.
- Még egy. Igyekezhetnétek… kicsit.*szólok rá társaságunk többi tagjára. Nem szívesen emelem fel hangom, de ez itt most épp élet-halál kérdése. Kedveskedni tehát nincs idő.*
Vissza az elejére Go down
Una McCarthy
Diák Cruoris
Diák Cruoris
avatar

Hozzászólások száma : 51
Csatlakozás : 2014. Jan. 20.
Kor : 22
Tartózkodási hely : Holdkő háló

Rangok
Ház: Cruoris
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: 3. évfolyamos diák

TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Pént. Ápr. 25 2014, 14:29

*Gondolom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem tervezett mára ilyen kirándulást, csak magamtól biztosan neki sem indultam volna, de ha már mindenki ilyen lelkes… kivéve Eltont, de szerintem ő is az lenne, ha valaki bemesélné neki, hogy tulajdonképpen valami gasztronómiai túrára megyünk. Számomra kissé bosszantó a srác, nem a jelenléte, csak az állandó szövegelése, mert ha legalább valami hasznosat is tudna mondani, de nem, Claire szavaiból ítélve pedig nem is én vagyok az egyetlen, aki ezt így látja. Na de mindegy, legalább nem kizárólag Elton eszére vagyunk hagyatkozva a tekerccsel kapcsolatban.
Miután Rose-nak hála simán megérkezünk Görögországba le sem tagadhatnám, hogy soha nem jártam még erre, pont úgy bámészkodok én is kicsit, mint egy erre tévedt turista, először fel sem tűnik az öreg, aki talán segíthetne is nekünk. Mire odaérek Rose már belekezdett valami fedősztoriba, Elton pedig az alkudozásba; felesleges is megszólalnom, az öreg lelkesen magyarázni kezd, tehát semmi szükség rá, hogy fenyegessem vagy hasonló. Az átoktáblák persze nem igaziak, ha azok lennének, még a tekercs mellett is érdekelnének, így viszont csak az számít, hogy a mi régi papírosunkon mi van. Viszont mikor a tekercs a kezébe kerül már látom én is, hogy miután válaszol talán nem kellene meghagyni neki ezeket az emlékeket. De ezt majd később, előbb az írás. Szóval valami fegyverről van szó; kicsit csalódott vagyok, a pálcámon kívül más fegyverek nem igen érdekelnek, de végül is, ha valami isteni cucc… Már épp kérdezősködnék, mert ezekkel az infókkal egyelőre még nem kerültünk közelebb a fegyver helyéhez, de az öreg olyan kis lelkes, elő is kap egy térképet, és amíg magyaráz melléje húzódom egy kissé, bár nem csak azért, hogy én is az útvonalat memorizáljam. Amíg a többiek arrébb mennek a három érkező diák miatt, előhúzom a pálcámat a zsebemből, majd az öregre irányítom.*
- Exmemoriam. *Ismerek persze drasztikusabb megoldást is, de semmi szükség rá, hogy szegénytől minden emlékét elvegyem, elég ha csak ránk, legfőképpen pedig a tekercsre nem emlékszik. A szemein látom, hogy ügyes voltam, kissé üveges tekintettel néz pár másodpercig maga elé, elég idő ez nekem, hogy a többiek után indulva magára hagyjam. Kétlem, hogy bárki meglátta volna a pálcát a kezemben, épp elég szuvenír árus van itt, hogy az emberek nagy részükre csak egy futó pillantást vessenek. Odamegyek én is a többiekhez, közben hallom, hogy az öreg újra a táblákat próbálja eladni.
Látásból ismerem a három most érkező diákot, névről csak a legidősebbet, de most jobban érdekelne, hogy ők rendelkeznek-e használható információval, de ahogy hallom, őket is leginkább csak magukkal ragadták az események, szó szerint.*
- Una vagyok. *Claire után azért én is bemutatkozom már, ha már eddig halogattam a dolgot, hisz nem tartottam túl fontosnak, de ha már úgy néz ki, hogy még egy kis időt együtt fogunk eltölteni… Sajnos én sem tudom, hogy ki volt Pandión, rég voltak már azok a mugli töri órák, és akkor sem a mitológia volt a legfőbb téma. Nincs is más hátra tehát, mint célba venni a szentélyt, a bejáratnál pedig elveszek én is egy turistáknak szóló tájékoztatót, csak úgy. Térkép van benne, némi szöveg, magyarázat, több nyelven, természetesen angolul is. Jól sejtettem, hogy Pandiónt is megemlítik majd benne.*
- Állítólag Héphaisztosz leszármazottja, neki pedig volt pár fegyvere… akkor talán innen jött az isteni cucc. – Nem foglalkozom azzal, hogy valaki idegen meghall, épp elég turista van itt ahhoz, hogy senki ne foglalkozzon a másikkal, csak próbáljon minél több dolgot szemügyre venni. Képes lennék még én is ezt tenni, ha hirtelen nem tűnne el alólam a kövezet; vannak dolgok, amik rettenetesek, ha váratlanul érik az embert, ez az érzés pedig még azon is túltesz. Mielőtt még bármi használható ötlet az eszembe juthatna hangos puffanással érkezem meg, mit ne mondjak, nem túl kellemes érzés háttal így becsapódni valahova, arról nem is beszélve, hogy jobb karomat is nagyon a földhöz vágom. Ha lenne a tüdőmben némi levegő, akkor arcpirító káromkodássorozat hagyná el a számat, így viszont csak lassan feltápászkodok, szemügyre véve a karomat; el nem tört, de kellőképpen fáj, ráadásul pont a pálcahasználó kezem… na mindegy, annyira nem vészes.*
- Én megvagyok. *Válaszolom Rose kérdésére, de maga a terem most jobban leköt. Fényt nem varázsolok, a többieké pont elég, hogy én is lássak annyit, amennyit kell. Arra mindannyian hamar rájöhetünk, hogy kijárat, legalábbis látható, tényleg nincs, de nem fogok kétségbe esni, van köztünk olyan, aki tud hoppanálni, nálam pedig itt a pálcám, amivel bárhonnan kiásom magamat. Néhány helyen végigsimítok a falon, teljesen sima, se törés, se mélyedés; a három kis lyukat nem veszem észre, amíg fel nem hívják rá a figyelmemet. De persze ismét történik valami, ami magától értetődően eltereli a figyelmemet, vagyis hogy mintha kezdene fogyni az oxigén a környezetünkből. Nyilván valami gáz, nekem is ugyanúgy irritálja a torkom és a tüdőm, köhögésre késztet. Ne már, nehogy már így érjen véget… na de azért mielőtt még temetném magunkat, Luka hangja visszarángat a racionális világba, így melléjük lépve le is foglalom pálcámmal a harmadik lyukat; remélem, hogy nem lesz semmi baja, de ha meghalok, úgy sem fogom már semmi hasznát sem venni.*

Vissza az elejére Go down
Claire Michelle Violance
Diák Cruoris
Diák Cruoris
avatar

Hozzászólások száma : 54
Csatlakozás : 2012. May. 06.
Kor : 21
Tartózkodási hely : Hematit háló

Rangok
Ház: Cruoris
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: 2. évfolyamos diák

TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Szomb. Ápr. 26 2014, 14:27

Mivel a könyvtárban, csupán szótárakra hagyatkozva nem sokra megyünk, úgy döntünk, több sikerrel járunk, ha valami olyan helyre megyünk, ahol beszélhetik is ezt az ősi nyelvet. És hol máshol lehetne ez a hely, mint Görögországban? Bár nem lelkesedik mindenki ugyanannyira az utazásért, végül mégis együtt hoppanál el a kis csapat a kikötőből. Egyenesen az Akropolisz elé érkezünk meg, ami egy pillanatra mindannyinkat leköti, ám végül egy öreg árus bácsika hangja emlékeztet minket arra, hogy céllal jöttünk most ide, nem csak nézelődni. Rögtön le is csapunk hát az öregre, hátha tud nekünk segíteni. Előbb Rose áll elő egy fedősztorival, amitől majd kevésbé lesz különös a tekercs, amit le kellene fordítani, de persze aztán jön a nagy szájhős is a fenyegetésével. Hihetetlen, hogy ezek a pasik tényleg mindent csak erőszakkal akarnának megoldani, ahelyett, hogy kicsit használnák az eszüket, s más megoldást keresnének. Maga a hamis átoktábla nem nagyon érdekel, sokkal jobban izgat már, hogy mi van a mi tekercsünkre írva, hogy mit tudunk vele kezdeni. Mikor végre arra terelődik a szó, láthatóan a férfi figyelmét is felkelti a dolog.
- Már mondtuk. Iskolai feladatként vagyunk itt. Minden csoport kapott valamit a tanszéktől, hogy aztán minél többet kiderítsen róla. – hazudok az öregnek valamit, ami összefügg az eddigiekkel, de ezután végre jön a lényegi rész. A bácsika fordítani kezd, így közelebb hajolva figyelem minden szavát.
- Egy fegyver, amit Pandión őriz? – kérdezek vissza elmerengve, majd egy kis mosoly szökik arcomra.
- Így már mindjárt érthetőbb az írás. De legalább mi is jól fordítottunk le pár szót. – közben az öreg egy térképet is elővesz, amin még meg is mutatja, hol találjuk Pandión szentélyét, mire csak hálásan rámosolygok.
- Köszönjük! – tőlem sajna többre most nem telik, olvasni mentem a könyvtárba, nem vásárolni, így egy lyukas garas sincs nálam. Idő közben egy újabb kis csapat ér oda hozzánk, még ők is elcsípik a bácsika magyarázásának végét, így ők se maradnak le mindenről, amit pedig esetleg nem hallottak, majd úgyis el tudjuk nekik mondani. Hasznos infóval viszont egyikük sem tud szolgálni, így további beszélgetés helyett inkább a szentélyt célozzuk meg. Indulás előtt még egy pillantást vetek az öregre, hisz talán túl sokat tud most, túl izgatott lett az imént, de ahogy látom, már egyáltalán nem foglalkozik velünk, ismét a tábláit árulja. Egy lány van csak a közvetlen közelében, Una, így csak egy aprót biccentek felé. Úgy tűnik, ő már gondoskodott róla, hogy ne keverjen bajba minket a férfi. Ideje tehát indulni, s mivel a szentély közel van, hamarosan meg is érkezünk. Persze nincs akkora szerencsénk, hogy csak magunk legyünk és nyugodtan kutakodjunk, egy méretes turistacsoport is épp erre jár. Nézelődés közben azért hallgatom fél füllel, amit Una a prospektusból megtud, de sajnos sokra nem megyünk vele. A nézelődés viszont hirtelen szakad félbe, mikor a föld remegni kezd, majd épp, mikor szóra nyitnám a szám, már be is szakad alattunk. Így csak egy sikolyra futja, majd már zuhanok is a sötét verembe, ahová végül egy tompa, de mégis fájdalmas puffanással érek le. Talajhoz képest puha, mégis valami éles kiszögelléssekkel tarkított helyre estem, így lassan előkotrom pálcám, hogy megnézzem, mi ez a hely.
- Lumos. – ejtem ki az igét, magam alá világítva, s ekkor látom meg a nagyszájú srácot, úgy tűnik, épp rá zuhantam, az ő ölébe estem, ezért volt olyan furcsa érzés.
- Uramisten, jól vagy? – kászálódok le róla gyorsan, de azért fájdalmas a mozgás, mire ismét rá is pillantok.
- Lehet, hogy tényleg hagynunk kellett volna enni. Iszonyatosan csontos vagy. – simítom meg sajgó hátsóm, mivel szerencsére nekem sem takarja vastag zsírréteg a csontokat. Lassan feltápászkodok, de azért érzem ám, hogy itt-ott szereztem pár horzsolást és kék-zöld foltból is akad majd egy pár, például pont azon a sajgó ponton, amit az előbb fájlaltam. Mivel Rose és Luka is világít már pálcájával, bőven elég a fény ahhoz, hogy én kioltsam sajátom, s inkább a falakat kezdjem vizsgálni.
- Nem tetszik nekem ez a helyzet. A filmekben is mindig ilyenkor indul be valami ősi csapda. – húzom el a számat kissé aggodalmaskodva, bár ami azt illeti, némileg megnyugtató, hogy három fővel többen lettünk, amiből kettő srác. A falakon nem sok mindent látok egyelőre, sehol egy kijárat, viszont a csapda, amitől féltem hamarosan beindul. Eleinte csak köhécselni kezdek, ahogy a többiek is, de aztán egyre fojtóbbá kezd válni a levegő.
- Inkább befogom. – jegyzem meg, na nem mintha tőlem indult volna be a szerkezet. Szerencsére a többiek viszont találnak pár lyukat a falon, ahová pont beillik a pálcájuk. Rose már el is tünteti sajátját a lyukban, majd Luka is hasonlóan cselekszik, mire azonnal ránk telepszik a sötétség. Ez így a gáz mellé cseppet sem nyugtat meg, inkább a frászt hozza rám hirtelen, így gyorsan cselekszek.
- Lum… lumos. – köhécselem el az igét, pulcsim nyakát az arcom elé húzva, amit szorosan oda is fogok arcom elé. Tudom, hogy sokat nem ér, de legalább kicsit szűrtebben szívom be ezáltal ezt a fullasztó gázt. A harmadik lyukat Una tölti ki pálcájával, s bár fogalmam sincs, mi fog történni, én sem bírok egyhelyben maradni, így melléjük lépek, s két kézzel a falnak feszülök.
- Gyerünk már, nyílj ki! – nyöszörgöm, mivel nincs kedvem itt meghalni, levegőt venni pedig egyre nehezebb és nehezebb, lassan talán már lehetetlen lesz.
Vissza az elejére Go down
Irmine Reinhard
Diák Cruoris
Diák Cruoris
avatar

Hozzászólások száma : 11
Csatlakozás : 2014. Mar. 16.

Rangok
Ház: Cruoris
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: 2. évfolyamos diák

TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Vas. Ápr. 27 2014, 14:47

Egyfajta eszmecserére érkezünk meg, amit bár fél füllel hallok csak, néhány dolgot sikerül kivennem belőle. Kezdetnek azt, hogy valami fegyverről van szó, amit Pandión szentélye őriz. Az alak neve valahonnan rémlik. Mikor kicsi voltam, odavoltam az efféle históriákért és mindig azok után kutattam, ha ki akartam szakadni az állandó pörgésből. Az viszont, hogy istenek rejtették el, nem túl kecsegtető. Ha őket említik, akkor nem valószínű, hogy kis dologra kell számítani. Vagy hogy könnyűre. A görög mitológia pedig előszeretettel említ mindenféle csapdákat. A feladat viszont úgy tűnik, adott. Meg kell találnunk azt a valamit. Én legalábbis meg akarom találni. Ez az egész helyzet azonban kicsit fura, elvégre miért két csapatban hoztak ide minket? Olyan az egész, mintha az egyik csapat lenne az, aki kapta a nyomot és a hivatalos megbízást, míg a másik egyfajta erősítésként szolgálna. Mindegy, ezen kár rágódni. Luka pedig el is kéri a térképet, amire én is vetnék néhány pillantást, ezért mellé húzódom.
- Én... Irmine vagyok. Örvendek! - mutatkozom be azért én is, hogy a többiek is tudják, legalább a nevem.
Séta közben elkezdek gondolkozni, hogy mégis ki ez a király. Egy görög király, akinek köze van az istenekhez... Áh, ez így nem jó! Mégis melyik görög királynak nincs köze az istenekhez, a mitológia szerint? Ha akadt is valaki olyan, az kihalófélben lévő fajnak számított. Valami egészen érdekes sztori volt a lányáról, arra emlékszem. Várjunk, megvan!
- Egy Pandiónról olvastam régebben, de nem hiszem, hogy az lenne az. A lányát hozzáadta Téreuszhoz, Árész fiához, mert az segített neki valami háborúban. De mint mondtam, szerintem nem ő az, akit most keresünk- vakarom meg fejem, egy sóhaj kíséretében.
Bár az istenekhez állítólag volt köze a fickónak, semmiféle fegyver említésére nem emlékszem. Az is igaz, hogy a részletekbe nem mentem bele.  Vagy ha igen, akkor sem emlékszem rá. Tovább gondolkoznom azonban nincs idő. A föld eltűnik lábaink alól, én pedig szövegelés helyett inkább sikítok egyet. Azért mégiscsak ijesztő ez az egész. Talán még valaki nyakába is ugranék, ha olyan közel lennék a többiekhez, ami azonban nem így van, mert séta közben próbáltam megteremteni a számomra szükségesnek érzett teret.
- Fenébe! Mikor annak idején terveztem, hogy el kellene ide jönni, nem épp így gondoltam a nézelődést- morgok földet érésem után máris, sajgó hátsóm simogatva.
Erre azért nem számítottam. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar történik valami, ráadásul még a fény is eltűnik, amint becsukódik felettünk a... az egykori talaj, ami most plafon. Néhányan csinálnak fényt, én éppen ezért inkább a falakat figyelem. Semmi. Sehol nem látni kijáratot, ami baj, mert valami gond van a levegővel. Szemem is bekönnyezik, mikor kaparni kezdi torkom. Kezem mellkasomra szorul a rám törő köhögőroham során, miközben szabad kezemmel megrogyott térdeim egyikén támaszkodom.
- Mégis... mi a fene ez?
Közben valami lyukakba kezdik el dugdosni a pálcákat. Mikor három már helyén van, én még szétnézek, hátha van több lyuk is, amit ki kellene tölteni, már ha tényleg azt kell csinálni, amit, egyelőre azonban semmi újat nem látok. Én is csak abban bízhatok, hogy elegendő az, amit a többiek tettek és végre friss levegőt szívhatunk. Vagy legalább frissebbet, esetleg ettől a furcsa gáztól menteset. Pálcám azért nagy nehezen kezembe kerítem, arra az esetre, ha valami újabb dolog történne, ami miatt kellhet. Hárman a lyukakkal vannak elfoglalva, Claire világít, így azt hiszem a többiekre, vagyis ránk marad, hogy készenlétben legyünk.
Vissza az elejére Go down
Nil Moriarty
Egyetemista Cruoris
Egyetemista Cruoris
avatar


Hozzászólások száma : 1442
Csatlakozás : 2010. Feb. 09.

Rangok
Ház: Cruoris
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: Egyetemista diák

TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Hétf. Ápr. 28 2014, 19:45

Nem igazán gondoltam volna, hogy a mai nap egy múzeumban fogok felébredni, azt meg még inkább nem, hogy még Görögországba is ellátogatok, de hát úgy tűnik a sors útjai kifürkészhetetlenek és az ember nem mindig azt kapja a holnaptól amire számított. Megérkezésünk után azonban jöhet az újabb furcsaság, mégpedig az hogy nem csupán mi jöttünk el erre a különös kalandtúrára, hanem egy másik csoport is kikből a legjobban talán Rose-t ismerem, így természetes is hogy szavaimat elsősorban hozzá intézem. Én a bunkóbb fajta vagyok aki nem ismer még az majd megfog, így a bemutatkozás részemről elmarad, gyanítom ez nem olyan túl nagy dolog. Rose, és Claire szavaira csak megrántom a vállamat.
- Az is valami.... Mi valami múzeumban ébredtünk, ahol néhány akropoliszi műemlék másolatát mutogatták. Gondoltuk ha már ott vagyunk miért ne ruccanhatnánk le ide, már csak amiatt is hogy megtudjam ki a fene intézte úgy hogy oda kerüljünk - Mondom nyugodt, kissé talán morgós hangon, de ez még mindig a másnaposság kárára róható, melyet nem éreztem már jó ideje, lévén mostanában kevesebbszer randizok a pohárral is. A név említésére kissé elgondolkozok, majd egy pillanatra mintha valami eszembe is jutna.
- Ja Jersey belvárosában van egy Pandion nevű klub.... vagy  Pandora? Látod fene se tudja, de nem hinném hogy sok köze van ehhez a pandionhoz szóval nem, határozottan nem - Mondom Rose szavaira, bár kétségtelen magának tette fel a dolgot, de úgy tűnik én ma meg olyan vagyok hogy mindenre van mit szólnom, hát ez van. Azért nem veszem annyira félvállról a dolgokat és fél füllel hallgatom az öreg szavait is, aminek hatására kissé kíváncsibb is leszek, de egyenlőre nem mondok rá semmit. Szerencsére az egyik csaj gondoskodik róla, hogy a fickó elfelejtsen egyet s mást, így már nincs is más dolgunk mint elindulni az uticélunk felé. Nem távolodom el a többiektől, pedig nem arról vagyok híres hogy nagyon nagy csapat játékos lennék, de tekintve hogy még nem áll össze minden a fejembe, azt hiszem jobb lesz a csapat, hisz kisebb a kockázat. Rose szavaira csak megrántom a vállamat, miközben sötét szemeimmel ide oda nézelődök hátha észreveszek valami furcsát.
- Fogalmam sincs, de ha az öreg szavainak hihetünk talán éppen azt a bizonyos  fegyvert, ha még itt van az azt jelenti hogy nagyon el akarták tűntetni, aminek valószínűleg az lehet az oka hogy veszélyes lehet, de akár az is lehet hogy csak valaki egy rajtunk kívül álló személy befolyásol minket hogy általunk megszerezhesse azt a valamit - Tárom fel a gondolataimat elég hangosan ahhoz hogy mindenki hallja, bár Rose kérdésére feleltem csak, tovább fűzni azonban nem tudom a szavakat, mert a föld megremeg én pedig már csak azon kapom magamat hogy zuhanok lefelé. Tudtam, esküszöm tudtam hogy semmi nem mehet ilyen könnyen mint eddig, mindig kell lennie egy nyúlfarknyi kis bakinak ami miatt emlékezetessé válik egy egy ilyen véletlen dolog, miközben pedig magamba ezeket el is mondom nemsokára földet érek szerencsére az oldalamra érkezve aminek köszönhetően szépen végig gurulva végül hanyatt terülök el a földön. Nem éppen a legszerencsésebb esés a vállam bizony nem kicsit fáj és az oldalam is sajog.
- Pfű.... a rohadt életbe - Mondom enyhén kaparós hangon, miköben a mellső zsebembe turkálva előhúzok egy cigit majd a számba dugva rá is gyújtok. Néhány pillanatnyi szieszta az egész, valahogy nem is érdekel hogy sötét van és éppen most zuhantunk le az akropolisz pinceszintjére. Nemsokára azonban feltápászkodok, s mivel a többiek elegendő fényt biztosítanak úgy érzem nekem már nem kell plusszban pálcát rántanom, csupán komor tekintetemmel nézek végig az arcokon, és persze a termen is.
- Ahogy nézem ajtóknak híján vagyunk szóval vagy elhopponálunk vagy.... - Nézek a többiek irányába, akik már fel is fedezték azt a három lyukat, amibe bele is illene három pálca. Már csak az a kérdés mi történik ha valaki engedelmesen meg is teszi, ezt. Az igazat megvallva én nem vagyok ennyire pozitív mint a többiek, így nem is nagyon igyekszem beáldozni a "fegyveremet" de ahogy látom szerencsére van néhány önként jelentkező. A levegő viszont kezd nagyon nem tetszeni, főleg miután egy mélyebb slukkot véve már köhögni is kezdek.
-A f... a Francba pedig azt hittem a cigi visz a sí.. sírba - Pöckölöm is el az említett halálpálcát valahova a sötétbe, miközben kezemet a szám elé teszem, és úgy figyelem a többiek ténykedését. Remélhetőleg beválik a terv és a három pálca lyukba rakása nem egy újabb drága csapdát indít el.
Vissza az elejére Go down
Elton Ricci Dixon
Diák Exortus
Diák Exortus
avatar

Hozzászólások száma : 262
Csatlakozás : 2012. Jul. 06.
Kor : 21
Üzenet : Azért jó tengerparton lakni, mert akkor csak három oldalról van hülyékkel körülvéve az ember.


Rangok
Ház: Exortus
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: 2. évfolyamos diák
TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Szer. Ápr. 30 2014, 22:19

Egy nap, amikor végre beteszem a lábamat a könyvtárba, erre akkor is görögben kötök ki. Miért nem drága jó honom? Ott nem kéne holmi öregeket faggatni, hogy kajához jussak csak beülök az egyik szegleten lévő pizzába. Ajh, szépek is az álmok, de most tényleg miért éppen görög? Innen jöt az a sok zakkant, akiket zsenivé kiáltottak ki, meg hát milyen elfajzott ország az, ahol teljesen rendjén van a homokos lét? Ugyan kérem, az embereknek kanál kell, nem anál.
Nekünk meg, viszont még válaszokra is szükségünk van. Nekem külön igényeim vannak a társasággal ellentétben, de hát hiába küzdök, hogy valahonnan megszerezzem egy étterem a címét egyszerűen elleszek felejtve, minta ez egy ilyen semmilyen probléma sem lenne. De már mindegy, inkább nem húzom fel rajta magam csak hallgatom ahogy meg a locsi fecsi, a mende monda és a többi, amire a többiek mind, mind kíváncsiak. Én türelmesen hallgatom a válaszokat, a kérdéseket hátha egyszer én is sorra kerül, de semmi, persze, hogy mindig az éhes férfi van elfejtve! Azért, mert nekem nincsenek szép nagy melleim, formás farom, csillogó egyforma szemeim már is, mintha nem is lennék. Viszont nincs az az isten, hogy én nőnek öltözzek! Előbb vadászok le egy turistát és zabálom meg az orcáját, mint Hannibal, de ez nem fog megtörténni. Aztán végre előkerül egy térkép, amin ugyan valami panda vagy nem tom ki áll, de nem is az a lényeg, hanem hátha meg van rajta jelölve valami finomság központú helység. A tekercset menet közben, azért elteszem, nem kell, hogy ennek a haszontalan információspultnak a kezében maradjon.
Természetesen nagyon rosszul esik, hogy csak így átnéznek rajtam, főleg miután a többi muskétás is megjelenik ezzel totálisan elvonva a figyelmet fensőséges személyiségemről. Duzzogva rejtem el a mancsaimat zsebembe, majd bandukolva indulok el a többiekkel összevissza bolyongva a turisták tömegében míg végre odaérünk. Itt is elég sokan vagyunk és lehet nem ártana valami figyelemelterelés, hogy be tudjunk jutni. Kihúzom a kezem a zsebemből és közelebb mászok Lukához, hogy bemossak neki. A bunyóra és a cirkuszra felfigyelnek az emberek. Már a rómaiak is tudták, hogy kenyeret és vért, vagy kenyeret és bort vagy cirkuszt. Lényegtelen a lényeg, hogy a bunyó mindenkit leköt majd. Sajnos nem áll módomban, hogy elméletemet valóságban is igazoltassam ugyanis, amint emelném az öklömet a talaj megremeg alattunk és elleszünk nyelve, mint hot-dog a vásári evőversenyen. A zuhanás meglep, ezért sem meglepő, hogy halkan felnyikkanok, majd fájdalmasan nyöszörgök, ugyan is az utazás eléggé megviseli csontozatom, jól összezúzom magam.
- A retken fenébe már, hogy a mentő csónak rohadjon ki az alól, aki elfelejtett ide szivacsot tenni. Mi a baja az embereknek a technikával? Egy lift? Még egy ősibb találmánnyal a lépcsővel is ellenék, de a zuhanórepülés a kamikáze pilótáknak való. Többen pálcát rántanak miután összeszedték magukat, így elég gyorsan látható lesznek a romok és a kijárat nélküli terem. Nem túl biztató a helyzet, de nézzük a dolgok jó oldalát.
- Ha elég gyorsan tele lihegjük a helyet még szaunázni is tudunk. – Elég gyatra egy poén, de hát valamivel oldani kell a feszültséget. Azonban a viccem igen csak alul lesz értékelve, méghozzá egyenesen a süllyesztőbe küldenek. Ezt onnan vélem felfedezni, hogy hörgető gázt eresztenek be a levegőbe, aki elkezdi csiklandozni a tüdőm köhögésre késztetve.
- Nem vagyok én zsidó, hogy gázkamrába halljak meg! Belőlem nem lesz szappan! – Kezdem el uszítani a népet, hogy azért szüljenek már meg valamiféle megoldást. Be is kerülnek a pálcák a lyukba, amik reményeink szerint a kijutat fogják jelenteni. Vagy ha azt nem is akkor legalább a gázt kiszipolyozza innen. Más nem ad egy kis szikrát ennek a helynek és mind felrobbanunk.
Vissza az elejére Go down
Mesélő

avatar

Hozzászólások száma : 1391
Csatlakozás : 2009. Nov. 24.

Rangok
Ház:
Betöltött poszt: Mesélő
Évfolyam:

TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Vas. Május 04 2014, 13:28

Az idős férfi nagyon úgy tűnik, hogy tud segíteni a diákságnak, mivel szépen lefordítja nekik a tekercsen lévő szöveget, sőt, még egy térképet is elővesz, hogy megmutassa nekik, merre kellene menniük. Láthatóan felcsigázzák az események és őt is érdekelné, hogy mit rejt az a hely, de nem lesz már lehetősége arra, hogy ezt megtudja, hála Una varázslatának.
A kis csapat tehát tovább áll, egészen Pandión szentélyéig, amelyhez érve megnyílik alattuk a talaj és egy zárt térbe csöppennek. A tető bezárul, ők pedig magukra maradnak, némi gázzal, csak hogy ne legyen olyan könnyű számukra az élet. A három lyuk, ahova a pálcák beférnek egyébként egyenlő távolságra vannak egymástól, így amikor Rose, Luka és Una becsúsztatják a pálcájukat, hirtelen remeg meg ismét a föld, meg a falak is, és három fénysugár indul meg a résekből, így kötve össze kék színű vibráló fénnyel az egyenlő szárú háromszöget, melynek közepén egy szellem jelenik meg, méghozzá egy férfi.
- Kérlek, helyezzétek biztonságba a kardot! Vigyétek el innen, mielőtt még megtalálja! – hangja igen csak aggódó és nagyon úgy tűnik, hogy ez a halott illető azt szeretné, hogyha nagyon is elvinnék innen azt a bizonyos fegyvert, amely ezek szerint egy kard. És hogy hol lehetne biztonságban? Azt bizonyára a diákok is sejthetik, csak azt nem, hogy ki elől. A szellem eltűnik, ahogy a vibráló fények is, így ismét csak Claire pálcája ad majd nekik némi fényt, az a három diák pedig, akik beáldozták volna pálcájukat, hirtelen repülnek hátra 1-2 métert, a pálcájukkal együtt, ami egyébként nem sérült meg. A rések helyén viszont ajtók jelennek meg, ahonnan nagy mennyiségű víz csordogál be, ott pedig, ahol nemrég még a szellem volt, egy nagyobb lyuk. Nincs mit tenniük, ismét lefelé fognak zuhanni, de most egyfajta vizes csúszda segítségével… A helység folyamatosan telik vízzel, tehát nincs sok választásuk.
A csúszda hosszú és kacskaringós, de mivel rengeteg víz van alattuk, talán csak minimálisan ütik majd meg magukat a diákok. És hogy hova vezet ez az egész? Egy föld alatti, mélyen rejtőző tóba. Remélhetőleg mindenki tud úszni, legalább addig, amíg a partra evickél, ugyanis a tó nem túl nagy, mégis elég mély ahhoz, hogy normálisan fogadja az utazókat, így ha kimásznak a vízből, akkor egy száraz partszakaszra érnek, ahonnan egy folyosó vezet bele a sötétségbe. Hiába akarnának tüzet csiholni vagy pálcákkal világítani, a folyosóban nem lesznek képesek elnyomni a sötétséget, ez náluk erősebb mágiával van őrizve és nagyon hosszú is a járat. Tehát egyesével tudnak majd bemenni, szépen, egymás után és ahogy befelé haladnak, mindegyikük furcsa dolgot fog érezni. Fájdalmat, kínokat, olyasmit, amitől igazából tart… Lehetnek ezek késszúrások, vágások, tüzes fájdalom vagy jeges, pszichés, de akár fizikai is. Mind-mind átélnek valami olyasmit, ami lassítja őket és arra készteti majd, hogy forduljanak vissza, tűnjenek el erről a helyről… Nagyjából 15 percen át fog tartani ez a kín, mely olyan, mint akár a Pokol, kegyetlen és halálos az számára, aki ott ragad, hiszen az őrületbe kergeti az embert, mivel minden fájdalmat éreznek majd magukon, mintha igazi lenne ez a fantomfájdalom… A negyed óra letelte után viszont egy újabb terembe kerülnek, ahol ki tudják majd pihenni a benti borzalmakat egy kis időre és meglepő módon még világos is lesz a hely, mely vár rájuk. Egy gyönyörű oázis, szép növényekkel, kellemes levegővel, kicsinyke patakkal, mintha teljesen más világban járnának. Ez vajon a valóság vagy a sok fájdalom miatt beképzelték?
Vissza az elejére Go down
Nil Moriarty
Egyetemista Cruoris
Egyetemista Cruoris
avatar


Hozzászólások száma : 1442
Csatlakozás : 2010. Feb. 09.

Rangok
Ház: Cruoris
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: Egyetemista diák

TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Szomb. Május 10 2014, 19:25

Nem sietek megszabadulni a pálcámtól, főleg nem itt ahol még az se biztos hogy nem e valami sötét csapda az egész arra hogy lefegyverezzenek minket. Csinálják csak a többiek. Ahogy azonban a föld megremeg, úgy támaszkodok meg bal kézzel a falban, majd ráncolom össze a homlokomat.
- Pompás, ezek szerint ha másképpen nem ez a kóceráj fog a nyakunkba hullani - Morgom magam elé, de ekkor jelenik meg az a bizonyos szellemalak aki már nemsokára szavakat is kezd mondani felénk. Miután befejezi két dolgot következtetek le a szavaiból, az egyik az hogy az a bizonyos fegyver nem más mint ey kard, a másik pedig hogy nincs biztonságba. Ergo még valakinek fájhat rá a foga, és gyanítom ha az útját állunk minket is megpróbál majd eltaposni. Nem mondok pár pillanatig semmit, egészen odáig míg nem fejezi be a mondani valóját, közben pedig azon gondolkozok mi a fenének vállalunk ilyesmit magunkra? Elvégre ezzel csak saját magunkat sodorjuk veszélybe, valószínűleg köszönetet senki nem fog mondani érte, másrészről viszont belül valahol élvezem hogy játszadozunk a veszéllyel, na meg hogy nézne ki ha vissza vonulót fújnék, pont én? Így végül csak felsóhajtok.
- Egye kutya keressük meg azt a levélvágó kést, aztán tűzzünk innen. Kezd elegem lenni a talányokból, és abból hogy holmi szellemek kérni kérnek, de azt hogy merre van az a kard még véletlenül se.... - Kezdek bele a beszédbe, de ekkor repülnek hátra a pálcások, és bár láthatóan nagy bajuk nincs azért elég szépet estek.
- Tyű ha szép hátas - dícsérem meg a mutatványt, de van egy olyan érzésem hogy nemsokára mind nyakig leszünk abban a bizonyos ganéban, vagyis hogy pontosítsak vízben, mert hogy most az ömlik be. Ha mindezt össze adom azzal a lyukkal ahol a szellem volt, van egy olyan érzésem hogy merre fog folytatódni a kalandunk.
- Na ki fogja seggessel indítani ? Esküszöm ha még picit lejjebb megyünk lehet a végén még eljutunk a Tartaros kapujához is. Remélem az alján egy trambulin fog várni minket - Csóválom meg a fejemet, miközben a pálcámat biztonságba helyezen, ezután pedig már jön is a csúszás, ami hosszú , kacskaringós, és cseppet sem bizalomgerjesztő, a vége azonban mégis szerencsésnek nevezhető elvégre egy tóban érünk "földet". A csapódás nem nevezhető kellemesnek, egy minimális mennyiségű vizet nyelek is, amit azonnal fel is köhögök amint elérem a vízfelszínt.
- Azt a rohadt.... Már azt hittem nincs is alja - Lihegem miközben a partra evickélve próbálom kicsavarni a hajamból, és a felsőmből a vizet. Ha eddig nem néztünk ki ázott patkány módra , gyanítom most már ezzel se lenne probléma, azonban az a sötétenlő folyosó nem éppen bizalomgerjesztő. Egyáltalán mit keres ilyen mélyen ember által épített dolog? Fene tudja, de nagyon nem tetszik. Minden esetre van egy olyan érzésem hogy nincs más út mint előre, szóval ha a végére akarunk járni, itt is keresztül kell mennünk, így előre szegezve a pálcámat lépek be, és mondom ki a varázsigét.
- Lumos ! - Egyszerű kis varázslat azonban az itteni sötétségen egyáltalán nem segít, nem lesz világosabb, és van egy olyan érzésem hogy ha kigyújtanánk az egész helyet, akkor se lenne jobb.
- Óvatosan, azt hiszem innen fény nélkül fogunk tovább menni - Nem tetszik a helyzet, ahogy gondolom a többieknek se, de választás híján kénytelen leszek így beérni, amúgy se hiszem hogy túl sok időnk lenne kísérletezni melyik varázslat válik be. Minden esetre már úton vagyok, de néhány perc múlva fura érzéseket kezdek el érezni fájdalmat. Olyan érzés mintha a bőröm alatt megannyi fura bogára mozogna, és belülről harapdálnának. Hiába érzem azt végig tapogatva a testemen hogy minden rendben van a fájdalom és az érzés megmarad, de nem is csak egy helyen, a végtagjaimba, a nyakamba, sőt még szinte a szemem mögött is érzem azoknak a férgeknek a mozgását, amik mintha belülről akarnának felfalni.
- A k*rva életbe elég legyen már... - Mordulok fel cseppet, jobban megemelve a hangomat, és próbálom jobban szaporázni a lépteimet. Nem áll össze a fejembe hogy mi a fene ez az egész de tuti köze lehet ehhez az átkozott folyosóhoz.
- Ti nem éreztek valami... valami furát? Mintha valami vissza akarna tartani minket - Kérdezek hátra miközben egyre tovább és tovább jutok, végül pedig egy mégfurább helyre keveredünk, valamiféle földalatti oázishoz. A fájdalom és az érzés enyhül én pedig szinte érzem hogy az egész testem izzadtságban úszik. Törlök egyet a homlokomon, de tekintetem még mindig kétkedően figyeli a környező terepet. Túl szép ez hogy igaz legyen.
Vissza az elejére Go down
Luka Dubois
Diák Inflatus
Diák Inflatus
avatar

Hozzászólások száma : 204
Csatlakozás : 2012. Mar. 11.
Tartózkodási hely : Fafnir háló
Üzenet : Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de legalább mindig önmagam vagyok.

Rangok
Ház: Inflatus
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: 1. évfolyamos diák

TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Szomb. Május 10 2014, 23:41

*Egy franciaországi múzeum raktárában ébredek, többedmagammal, s mivel mindannyian teljesen tanácstalanok vagyunk, az indokot illetően, ahelyett, hogy hazamennénk, kutatni kezdünk. Így jutunk el a görögökhöz, ahol sikerül is néhány információt kiszedni az egyik helyi vénségből. Mi pedig, természetesen, igyekszünk utánajárni az elhangzottaknak.*
- Mit akarsz?*fordulok a teljesen ismeretlen srác felé, ki valamilyen, egyelőre ismeretlen, okból közelebb araszol hozzám. Hamar rájövök az indokra is, de mielőtt bármit reagálhatnék, elnyel minket a föld.
S ha a fájdalmas esés nem lenne már önmagában is elegendő, egy ajtó nélküli lyukban találjuk magukat, néhány mélyedéssel a falban. Persze szép is lenne, ha ennyivel megúsznánk, de nem, hamarosan a levegő kezd megtelni valami mérgező anyaggal, így, ha nem akarunk megfulladni, márpedig, én még élni szeretnék, igyekeznünk kell.
Hárman be is csúsztatjuk pálcáinkat a mélyedésekbe, reménykedve abban, hogy ezzel sikerül kijutnunk innen, lehetőleg élve.
A terv  hatásosnak tűnik, mivel némi földremegést és kék fényt követően egy szellem jelenik meg. Néhány pillanatig pislogok rá, de mielőtt feltehetném kérdéseimet, amikből akad bőven, a férfi eltűnik, én pedig egy meglepett kiáltással hátrarepülők.*
- Hogy az a…*morgom, s pár percnyi francia káromkodást sziszegek, míg igyekszek talpra kecmeregni és meglelni pálcámat.*
- Miért is nem mentem haza, mikor még lehetett.*dünnyögöm, hátamat masszírozva, de persze nem próbálok meglépni, inkább a csúszda közelébe sétálok. Úgy tűnik nincs sok választásunk, vagy elmélkedünk itt és szép lassan megfulladunk, vagy továbbmegyünk. Ugyan ezek után kétlem, hogy valami napsütéses, vidám helyre jutnánk, de még mindig jobb, mint elpatkolni.*
- Majd én, bármi is van ott lent, a fulladásnál csak jobb lehet.*sóhajtom, már a csúszda előtt állva, s ha csak nem lök valaki félre, hogy márpedig ő megy előre, akkor elhelyezkedek és lecsúszok.
A csúszda kellemetlenül kemény és kacskaringós, de a víz rengeteget tompít az ütődések erején, szerencsére. Bár biztos vagyok benne, hogy így is sikerül gyarapítani kék-zöld foltjaim számát. A csúszás végén valami tóba csobbanok bele, s magamban morogva azon, hogy még több víz van körülöttem, kiúszok a partra. Ebben szerencsére jó vagyok, így nem okoz gondot kivergődni a szárazföldre.
Mikor végre szilárd talaj van talpam alatt, prüszkölve igyekszek lélegzethez jutni és kezdeni valamit ruháimmal, mikből csöpög a víz.*
- Nahát, egy sötét, szűk alagút. Nem is tudtam, mi hiányzott még.*nyögök fel, de ellenérzéseim ellenére is odasétálok hozzá. Persze egyelőre nem megyek be, a bejáratnál megtorpanok és érdeklődve hallgatózok kicsit.
Nem hallok semmit, de jelen helyzetben nem igazán tudom, hogy ennek örülni kéne, vagy inkább aggasszon a dolog. Mindenesetre, ha már idáig eljutottam, nem fogok megfutamodni, így veszek egy mély levegőt és megközelítem a barlangot.*
- Lumos!*emelem fel pálcám, de azonnal összeszűkítem szemeim, mikor nem történik semmi.* - Mi a fene? Lumos!*ismétlem meg, hátha. Eddig nem fordult még ilyesmi velem, varázslók között nőttem fel, így a mágia olyasmi, mit könnyedén, megerőltetés nélkül képes vagyok használni. Most viszont, bármi is őrzi ezt a helyet, az sokkal erősebb nálam.*
- Ennyit erről.*sóhajtok és lassan, egyik kezemmel tapogatózva indulok előre. Pálcámat, bár varázslásra nem tudom használni, nem teszem el, arra még jól jöhet, hogy kiszúrjam vele a szemét egy esetleges támadónak.
Egy ideig nem történik semmi furcsa, csupán megbotlok néhányszor, de ez, egy sötét helyen, nem olyan meglepő. De, ahogy egyre beljebb jutok, különös érzés kerít hatalmába, mi fokozatosan egyre rosszabbá válik.
Először csak melegem van, mi kellemetlen ugyan, de nem vészes. Hamarosan viszont a forróság, amit érzek, kezd elviselhetetlenné válni, mintha egész testem lángok borítanák, mintha meggyulladtam volna. Szinte érzem is az égett hús szagát.
Akaratlanul kiáltok fel, s simulok a falnak, nehogy összeessek hirtelen. Ökölbe szorított kézzel nyögök fel és próbálom kiverni fejemből a kínt, mi csak annyira sikerül, hogy képes legyek újra elindulni.
Legszívesebben visszafordulnék, mert a fájdalom egyre rosszabbá válik, de az alagút mérete, na meg a többiek miatt, képtelenség lenne, így hát folytatom utam előre.
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre kijutunk a sötét alagútból, a hely pedig, ahova kerülünk egyáltalán nem olyan, amire számítottam.*
- Már hallucinálok is?*dörgölöm meg szemeimet, de hiába, az oázis továbbra is ugyanolyan, mint eddig.*
- Nem azért, de ez elég gyanús nekem.*nézek körbe ismét. Szépnek szép hely, de nem hiszem el, hogy valóban olyan békés, mint amilyennek kinéz.*
Vissza az elejére Go down
Una McCarthy
Diák Cruoris
Diák Cruoris
avatar

Hozzászólások száma : 51
Csatlakozás : 2014. Jan. 20.
Kor : 22
Tartózkodási hely : Holdkő háló

Rangok
Ház: Cruoris
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: 3. évfolyamos diák

TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Vas. Május 11 2014, 04:07

Ablaktalan, sötét helyiség, látható kijárat nélkül; túlságosan is emlékeztet valamire, amire nem szívesen gondolnék vissza, de az ilyesmi sajnos nem kívánságok alapján működik. De legalább nem vagyok egyedül. Nem mintha bárkinek is lenne ötlete arra, hogy hogyan tovább, de ettől én még nem leszek kétségbe esve. Mikor észleljük a gáz jelenlétét, már nincs is időm pánikolni (nem mintha amúgy jellemző lenne rám), csak teszem, amit előttem másik két diák. Nem szívesen áldoznám be a pálcámat, de ha a többiekre kellene várni, azt hiszem, mind itt fulladhatnánk meg. Mikor végre a helyükre kerülnek a pálcák, elkezd remegni a föld - mert ugye miért is menne minden zökkenőmentesen -, de mivel elég stabilan állok a fal mellett, jobban leköti a figyelmemet a három vonal, melyek a háromszöget alkotják, majd a megjelenő szellem. Végre egy földöntúli lény, akivel akár kicsit beszélni is lehetne, de nem, gyorsan közli a mondandóját, engem pedig nem is igen lep meg, hogy kardról van szó. Persze az alak eltűnik, mielőtt bárki feltehetne olyan lényeges kérdéseket, hogy hol van egyáltalán és hogy ki elől rejtsük el. Jellemző. Isteni kard… azért az érdekelne, hogy mi is az isteni hatalma, most így hirtelen semmi nem jut eszembe, hogy mi olyat tudhat egy kard, amihez nagyon ilyen erő kellene. De ezen sincs időm sokat agyalni, mert ahogy eltűnik a szellem, egy láthatatlan erő úgy lök hátra, mintha semmi súlyom se lenne. Váratlanul ér a dolog, megint a földön kötök ki, ismét csak a jobb karom bánja: ha eddig nem igen volt baja, most legalább már van. Nagyszerű. A pálcám mellettem landol, így azt nem kell keresgélni, úgyhogy fel is veszem, miközben feltápászkodom. A víz közben kezdi megtölteni a termet, nem vészes, hisz ott egy másik nyílás a falon, ahol elméletileg menekülhetünk… és nem is csak elméletileg, mert én ugyan nem fogok itt maradni, inkább az ismeretlen, mint itt a biztos fulladás, ha nem gáztól, akkor a víztől. Luka után vetem tehát magam én is, lesz, ami lesz.
Tiszta aquapark, ha nem ilyen helyzetben lennénk, még élvezném is. Hosszú ez a csúszda, de egyszer csak véget ér, hogy aztán megérkezzünk egy tóhoz. Vagyis bele, én szó szerint jó nagyot csobbanva, mert hát nem vagyok műugró, az elegáns esés pedig nem az én stílusom. Úszni ugyan nem nagyon tudok, éppen hogy a felszínen maradok, szóval a partig ki tudok evickélni, de nagyon remélem, hogy több ilyen pancsolásra nem kerül sor. Legalább egy halom elrejtett kalózkincs lehetne itt, vagy valami hasonló… szép, itt vagyok, azt se tudom, hol, fázom, fáj a karom és az anyagias énem még itt is képes előbújni. Prioritások, Una, prioritások! Vizes ruháim a testemre tapadnak, megrázkódok kissé, ahogy végigfut rajtam a hideg, úgyhogy magam felé fordítom a pálcámat.
- Aestus. – Lehet, hogy egy perc múlva halott leszek, ki tudja, mi vár itt még ránk, de legalább fázni nem fogok addig sem. Nagyjából megpróbálom kicsavarni a hajamból a vizet, amennyire lehet, majd végre én is hajlandó vagyok a járattal foglalkozni, mint a többiek.
- Pedig azt hittem, a fiúk szeretik a szűk helyeket. – Jegyzem meg Lukának, ha már hallottam az alagútra tett megszólalását. De hogy én minek járatom a számat, nem tudom, talán csak a saját feszültségemet akarom kicsit oldani. Mert azért most már én sem vagyok éppen nyugodt. Én már nem is fogok fényt varázsolni, egyértelmű, hogy felesleges. Előre viszont eszemben sincs menni, de szerencsére nem is kell, van itt két férfiember is, akik bevállalják, hogy vezetik a sort. Nem mondanám, hogy nem aggaszt ez a sötét, amin még a fény sem képes áthatolni, de nincs mit tenni, haladnunk kell előre, és ez az egyetlen út.
Ahogy bal kezemet magam mellett folyamatosan a falon tartva haladok, először nem érzek semmi különöset, a teljesen természetes izgalmon kívül, azonban ez lassan kezd átváltani félelemmé. Ismerem az érzést, nagyon is, bár most nincs itt, aki és ami mindezt kiváltja belőlem, mégis kezd egyre rosszabb lenni, olyannyira, hogy már fizikai rosszullétet okoz. Hányingerem van, a végtagjaim szinte lemerevednek, mégis tovább megyek, hisz jönnek mögöttem is, így szerencsére nem tudok megállni. Ahogy viszont érzékelem, nem csak nekem vannak ilyen gondjaim. Előttem Luka is kicsit lelassít, sőt, mintha meg is akarna állni, látni ugyan nem látom, csak ahogy megyek, kicsit nekimegyek, úgyhogy kezemet levéve a falról fogom meg az ő felkarját.*
- Ne állj meg. – A hangom remeg, cseppet sem parancsoló, és őszintén szólva fogalmam sincs miért is akarok tovább menni, hisz érzem, amit érzek, és egyre rosszabb lesz. Nem kell tükörbe néznem ahhoz, hogy tudjam, teljesen le vagyok sápadva, remeg mindenem, és lassan szinte én is eljutok oda, hogy inkább megállok, vagy megpróbálok visszafordulni. Dehogynem, nagyon is úgy érzem én is, hogy valaki vagy valami vissza akar tartani minket, de válaszolni most épp nem tudok; ha kinyitom a számat, azonnal nekiállok bőgni, sajnos így reagálok erre a típusú rettegésre, amit évek óta először most érzek; és hát hogy nézne már ki, ha itt majdnem felnőtt fejjel nekiállnék siránkozni? Azt már nem.
Nem is érzékelem már, hogy mennyi idő telik el, mire végre kijutunk a járatból; először csak a fény tűnik fel, csak miután kipislogom szemeimből a fátyolosságot veszem észre, hogy hova is kerültünk. Néhány lépésre eltávolodom oldalra a többiektől, nem túl messze persze, eszemben sincs elszakadni tőlük. Miközben nézelődök, veszek pár mély levegőt, ez lenyugtat, elűzi belőlem egy időre még az emlékét is annak a szörnyű rettegésnek. Nem igazán tudom, mit is gondoljak erről a helyről, egyelőre csak annyit, hogy érdekes, aztán majd kiderül hogy a szó pozitív vagy negatív értelmében-e.
- Eddig nem volt az? – Nézek megint Lukára, az egész helyzetre utalva, mert azért az, hogy „gyanús”, már ott elkezdődött, hogy megjelent a tekercs, és hogy ők nem is tudom már, hogy hol tértek magukhoz. Tényleg túl nyugodtnak tűnik minden, de azzal nem jutunk előrébb, ha egy helyben ácsorgunk, ezért én pálcámat még mindig a kezemben tartva elindulok tovább. Nem rohanok persze, sőt, egész lassan megyek, közben próbálok mindent szemmel tartani. Itt legalább semmi nem próbál megfojtani minket…
Vissza az elejére Go down
Claire Michelle Violance
Diák Cruoris
Diák Cruoris
avatar

Hozzászólások száma : 54
Csatlakozás : 2012. May. 06.
Kor : 21
Tartózkodási hely : Hematit háló

Rangok
Ház: Cruoris
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: 2. évfolyamos diák

TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Hétf. Május 12 2014, 22:44

Bármennyire is érdekes lenne kicsit körülnézni itt, az Akropoliszban, sajnos számunkra a turistakörút hamar véget ér, mikor beszakad alattunk a föld. Jó pár métert zuhanunk, s bár megütöm magam, mégis viszonylag puhán érkezek, hála annak, hogy Eltonra sikerült esnem. Persze amint észreveszem, azonnal lepattanok róla, s szégyellem is magam a dolog miatt, de úgy tűnik, ő teljesen kirekeszt most, nem is foglalkozik velem.
~ Tipikus pasi, ha nem hagyjuk enni, már magasról tesz a másik fejére. ~ - na persze nem csak az evésnél gondolkoznak így, de más egyebet mégúgyse szándékozok adni, szóval ha ennyire nem reagál, inkább le is fordulok róla. Legalább én viszonylag kevés folttal megúsztam az esést. Mindezt viszont hamar feledteti velem a fojtogató gáz, ami gyorsan kezdi ellepni a termet, s ez cseppet sem megnyugtató. Sehol egy kijárat, teljesen körbe vagyunk véve falakkal, szóval ha nem találunk ki gyorsan valamit, ez lesz a tömegsírunk. Szerencsére páran észrevesznek pár lyukat a falban, s míg ők a pálcáikat dugdossák bele, én a fényről gondoskodok. Amint a harmadik pálca is a helyére kerül, a föld ismét megremeg, mire kissé ijedten pillantok körbe.
- Még tovább zuhanunk? – kérdem halkan, de talán még mindig jobban járunk, mintha ránk omlik a kóceráj. Ehelyett azonban egy háromszög jelenik meg valami kék fényből, amiből végül egy alak is előbújik, majd pár rövid szót szól, mire összeráncolom a homlokom.
- Ki találja meg? És hogy vigyük ki innen? És egyáltalán milyen kardot? – törnek elő belőlem a kérdések meggondolatlanul, mivel emiatt ismét köhögni kezdek, hála a belélegzett gáznak. A szellem viszont a következő pillanatban eltűnik, majd a három diák úgy suhan el mellettem, hogy kis híja van, hogy nem löknek fel.
- Jól vagytok? – fordulok hirtelen feléjük, a fényt is arra fordítva, de ahogy látom, szerencsére mindhárman egyben vannak. Ezután viszont vízcsobogás üti meg fülem, méghozzá mellőlem, mivel a lyukak helyén immár ajtók jelennek meg, melyeken ömleni kezd befelé a víz. Nagyot nyelek, mivel semmi kedvem megfulladni, de ahogy látom, van egy nagy lyuk, ahonnan nem folyik víz, talán az lesz a kiutunk. Úgy tűnik, a srácok edzettebbek már az ilyen helyzetek terén, mivel elég lazán kezelik, hogy lényegében egyik életveszélyes helyzet után kerülünk a másikba, s egymást előzgetve igyekeznek lecsúszni a sötét ismeretlenbe. Mivel azonban én sem akarom megvárni a fulladást, így végül mély levegőt véve én is a csúszda elejéhez helyezkedek, majd lassan ellököm magam, s siklani kezdek lefelé. Természetesen végigsikítom az egész lefelé vezető utat, de inkább az izgalomtól, semmit a félelemtől, majd végül egy hatalmas csobbanással merülök el egy igen mély tóban. Bár profi úszó nem vagyok, de annyira bőven telik, hogy kikecmeregjek a partra, ahol kissé köhécselve mászok ki végül. Hosszú, vörös hajam teljesen fejemre, s arcomra simul, míg csurom vizes ruháimban úgy festek, mint valami ázott puli. Amúgy könnyed horgolt pulcsim most igencsak súlyosnak bizonyul, ráadásul jócskán megszívta magát, tehát szép nagy tócsa jelenik meg körülöttem. Semmi kedvem így tovább menni, így lassan egy eldugottabb helyre vonulok, majd hátrapillantok.
- Forduljatok el, fiúk! – jegyzem meg, majd hátat fordítva nekik kibújok felsőmből, s igyekszem minél gyorsabban minél több vizet kicsavarni belőlem. Természetesen melltartó azért van rajtam, de így sincs kedvem hozzá, hogy esetleg rajtam legeltessék most a szemüket, így miután pár kilóval könnyebbé tettem a ruhát, gyorsan vissza is kapom magamra. Mikor visszaérek a többiekhez, ők már a furcsa alagutat vizsgálják, s ahogy látom, hiába próbálkoznak mágiával fényt teremteni, egyikük sem jár sikerrel.
- Biztos, hogy be akarunk mi oda menni? – pillantok körbe, bár jól tudom, hogy nincs más választásunk. Nem maga a sötétség zavar, hanem az, hogy bármi lehet odabent, amit esélyünk sincs látni, hisz még a mágia sem működik. Végül magam is úgy döntök, nincs más hátra, mint előre, így ismét felszívom magam, s megindulok a többiek után. Nem én vagyok az első, de legalább nem is az utolsó, így haladunk hát lassan és vakon egyre beljebb. Una megjegyzését egyéb esetben még mókásnak is tartanám, de most inkább arra figyelek, hogy ne essek orra. Így is időnként sikerül belerúgni egy-egy kiálló kődarabba, amitől egyre jobban kezd sajogni a nagylábujjam, de a falat fogva próbálok minél kevesebb sérülést összeszedni. Ez viszont rossz döntésnek bizonyul, mivel ahogy egyre mélyebbre érünk, mintha a fal hirtelen pengeéles lenne. Úgy érzem, valami felhasította a tenyerem, mire hangosan fel is szisszenek, s megtorpanok. A következő pillanatban a lábszáramat éri egy újabb vágás, amit hasonló hanghatás, majd ideges szavak követnek.
- Mi a fene történik? Nem látok semmit, de valami nagyon éles itt! – nem tudok azonban egy helyben ácsorogni, a kis csapat halad előre, én pedig újabb és újabb vágásokat szerzek. Akad immár a felkaromon, a hasamon, a combjaimon, de még az arcomon is vágás, utóbbira pedig már hangosan, kissé pityeregve kiáltok fel.
- Mi folyik itt? Nagyon fáj! Nem akarok tovább menni! – próbálnék hátrálni, de nem megy, jönnek mögöttem is, és ahogy hallom, mindenki szenved valamitől, de miért is ne tenné? Kétlem, hogy csak engem érnének el ezek a pengeéles valamik. Egész testem ég és sajog a vágásoktól, már melleim és a hátam is rengeteg sebből vérzik, s már meg sem hallom, ha esetleg a többiek kérdeznek vagy mondanak valamit. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el így a kínok között, de végül átjutunk az alagúton, valami oázis szerű helyre. Engem már az sem érdekelne, ha csak egy egyszerű, kőbarlangba jutnánk, a lényeg, hogy kijutottam a szenvedések melegágyából. Arcomon az elkenődött smink jól mutatja, hogy sírtam, sőt, még most is könnyek folynak végig arcomon. Bár látom magamon, hogy egyetlen vágás sem csúfítja testem, s egy csepp vérem se csordult, ezt egyelőre nehéz elhinni az iménti kínok után, így zokogva arrébb sietek, hátamat a falnak vetve guggolok le annak tövében, majd arcom a térdeibe temetve karolom át lábaim, s adom ki magamból iménti félelmemet könnyek formájában.
- Elegem van… miért… miért kell ezt csinálni velünk? Mi értelme ennek az egésznek? – zokogom halkan, mivel én nem vagyok effélékhez szokva, sosem volt még részem ilyen kalandban, s mikor a könyvtárban belevágtunk ebbe az egészbe, nem is sejtettem, hogy ilyen szörnyű lesz.
Vissza az elejére Go down
Elton Ricci Dixon
Diák Exortus
Diák Exortus
avatar

Hozzászólások száma : 262
Csatlakozás : 2012. Jul. 06.
Kor : 21
Üzenet : Azért jó tengerparton lakni, mert akkor csak három oldalról van hülyékkel körülvéve az ember.


Rangok
Ház: Exortus
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: 2. évfolyamos diák
TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Hétf. Május 12 2014, 23:46

Kellem kiruccanás, könnyed séta, ilyenről természetes szó sincs, sőt, amilyen mázlim van testi épségem forog kockán. Nem verem a seggem örömömbe a plafonhoz, viszont öklömet annál jobban a falba. A büdösgáz, ami fojtogatva körülvesz minket nem fokozza jókedvemet. Azonban úgy tűnik a helyzet még sincs annyira veszve, viszont nem várt eredmények kezdődnek. Lézershow veszi kezdetét a vesztőhelyen hulla hologram házigazdával az élen. A szövege uncsi és elég szánalmas, hogy minket kér meg, mert ő nem tudta teljesíteni feladatát, de ha ez nem lenne elég a kedves kérés után a három gyagyás még repül is egy párat jókorát koppanva a falon. Más esetben talán kiröhögném őket, de egyikük vetődő teste majdnem engem is eltalál, így pedig már kevésbé vicces a helyzet. A fal helyén azonban kalandfilmes csúszda jelenik meg, ahol Luka csúszik le elsőként, de nem vagyok rest egyből utána vetni magam. Imádom a vizet, úgyhogy ezzel a kis csúszkával nincs semmi baj, sőt az utána való nagyon csobbanás se visel meg. Kicsit még úszkálok is a vízben, míg a többiek partra vergődnek. Ahogy látom a kis vörös szeretne kicsit betkőzni, ugyan semmi lényegesre nem számítok, sőt ami azt illeti igazából nincs is kedvem az egészhez, de vicces lehet látni, hogy mennyire lesz zavarban. Ezért kimászok a vízból és a kis rejteke felé veszem az irányt, ahol neki is állt kifacsarni felsőjéből a vizet.
- Az előbb még rám veted magad, most meg dugiban vetkőzől? Hogyan is kéne ezt értelmeznem? - Vonom fel kérdőn szemöldököm, majd kicsit meg is mozgatom őket miközben jó feltűnően végigmérem. Had jöjjön zavarba a folytatás már nekem teljesen mindegy. Kell egy kis szórakozás mielőtt feldobom a bakancsot. A többiek úgy sem bírnak megukkal és máris mennek előre. Hogy ezek miért nem tudnak egy percre megállni, rohannak állandóan, mintha csokigyár lenne a túloldalt. Az első áldozat be is lép, mire én elkezdem kicsavargatni a ruháimból a vizet, azonban a furcsa hangokra már én is jobban odafigyelek. Nem idegenek, sőt betudom mérni, hogy utazó társaimtól származnak, de ezek nyöszörögnek, kiabálnak, mintha fájdalmaik lennének, mint akiket kínoznak. Rápillantok a kintlévőkre, majd egy ujjammal a járat felé mutatok.
- Én be nem megyek oda. Nincs az az isten, hogy én megint szenvedjek valami hülye varázslat miatt. Szépen megvárom míg visszajöttök a karddal. Addig úszok pár kört. – Ez a besétálás már akkor is hülye ötlet volt, amikor nem sikerült sötétséget csiholniuk a járatba. Eszembe jut a büdös lila rib@nc varázslata, amit rajtam vetett be. Akkor bőven szenvedtem eleget és eszem ágában sincs újra átélni azt az agyi borzalmat. De ha ezeknek ez kell akkor menjenek.
- Te is bemész kis vörös? Ez a kaland nem neked való. Egész sokat nyafotál idefele jövet láthatóan nem vagyok hozzászokva. Szerinted mi történne ha te is bemennél? Nem hallod? Már hosszú percek óta zajlik ez az egész!- Ész érvekkel próbálok hatni a lányra, de úgy is reménytelen a helyzet, hajta a csorda szellem. Remélem a többieknek is van annyi sütnivalójuk, hogy nem akarnak bemenni egy ilyen helyre, de ha nem, hát nem, elleszek én egyedül is. Azonban a hangok egyszer csak eltűnnek, sőt mintha teljesen meg is szűnnének? Vajon meghaltak vagy valahova kijutottak? Netán megint elrepültek valami másik helyre, vagy az is a varázslat része, hogy elnyeli a hangokat? Baromság ez az egész…. én akkor sem megyek be oda. Nem nézem meg megint, ahogy a családomat a szemem láttára darabokra szedik. Inkább éhendöglök.
Vissza az elejére Go down
Mesélő

avatar

Hozzászólások száma : 1391
Csatlakozás : 2009. Nov. 24.

Rangok
Ház:
Betöltött poszt: Mesélő
Évfolyam:

TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Pént. Május 16 2014, 14:38

Mivel a víz folyamatosan ömlik a kis térbe, ezért a diákoknak előbb-utóbb nem lenne más választásuk, minthogy a lyukba vessék magukat, így induljanak meg lefelé azon a bizonyos csúszdán. Nem túl kellemes, hiszen bár víz is van alattuk, mégis csak kemény a járat, de nagyjából épségben érkeznek meg a tóba, ahonnan most a hét diákból csak öten kerülnek fel a felszínre, tehát Rose-nak és Irmine-nek semmi nyoma. Vajon mi lehet a lányokkal? Hiába kezdik el keresgélni őket, nem fognak rájuk lelni, viszont a két lány majd fel fog ébredni a szentély környékén, egymás mellett, nedves ruhákban, körülöttük pedig néhány aggódó járókelő. Remélhetőleg majd Rose tenni fog róla, hogy visszajussanak a Mysterioba, mivel ő számukra ez a kaland véget ért, úgy tűnik, hogy elájultak az esés után, de a halál helyett kijutottak.
A többiek viszont a partra evickélnek, majd Elton kivételével meg is indulnak a sötét járatba, ahol mindenki átélheti azt a fájdalmat, amit a legkevésbé szeretne. Hosszúnak, talán egy örökkévalóságnak tűnik ez az egész, de mégis kijutnak, méghozzá egy gyönyörű, oázisszerű helyre és az utolsó ember után Elton számára is változás történik. A járatban lévő fekete füst kifelé kezd el szállni, így a srác is megérezheti azt a fájdalmat, amit társai. Ő dönt, hogy utánuk megy-e, de ha nem teszi, akkor a fájdalomtól el fog ájulni és ő is Rose-ék mellé kerül majd, ha pedig mégis a többiekkel tart, akkor kis késéssel ugyan, de ő is bejut az oázisba, és talán addigra Claire is összeszedi magát.
Nagyon úgy néz ki, hogy most Una veszi át a vezető szerepét, így indul meg egy gyönyörű ösvény mentén, melyet virágok és különleges növények szegélyeznek és az ösvény közepén pedig egy hatalmas kőkoporsót láthat, mely fölött kék színű burokban lebeg egy hatalmas, régi korokra emlékeztető kard. A koporsón akad egy nagy mélyedés, amely vérért kiállt, ezt a lány azonnal érzi, ahogy csak meglátja, de több kell oda, mint amennyit ő egyedül tudna adni elájulás nélkül, így talán lesznek oly kedvesek és a többiek is besegítenek. Ha nem teszik, akkor a kardhoz képtelenek lesznek hozzáérni, ugyanis elektromosságot idéz elő és mágiával se lehet kiszedni onnan.
Az idő viszont sürgeti őket, a növényzet kezd kihalni a távolban és egyre közeledik az a sugár, a kihalt területen pedig megremeg a föld és furcsa, undorító lények kezdenek el a földre jönni. Mintha zombik lennének, de nem teljesen azok. Nem valószínű, hogy a diákok meg akarják majd tudni, hogy pontosan mik is volnának ezek a lények, tehát addig kéne a vérrel megtölteni a koporsó erre kialakított részét, még mielőtt bajuk lesz, mert hiába támadják őket mágiával, furcsa pajzs jelenik meg körülöttük, olyan, mint ami a kardot is védi, tehát nem tudnak nekik ártani, de talán sejtik, hogy fordítva ez nem lesz így.
Vissza az elejére Go down
Elton Ricci Dixon
Diák Exortus
Diák Exortus
avatar

Hozzászólások száma : 262
Csatlakozás : 2012. Jul. 06.
Kor : 21
Üzenet : Azért jó tengerparton lakni, mert akkor csak három oldalról van hülyékkel körülvéve az ember.


Rangok
Ház: Exortus
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: 2. évfolyamos diák
TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Pént. Május 16 2014, 23:38

Cseppet sem zavar, hogy csúszdázni kell egy kört lefele, sőt mi több még érdekesnek is találom. Szeretem a vizet és egyáltalán nem érzem úgy, hogy ezzel a kis csúszdával az életemet veszélyeztetném, sőt mentem meg a gáztól és a vízbe fulladástól. Menetközben itt-ott megütöm magam és a megérkezés is kicsit csípősre sikeredik, de hát ez van. Ugyan kényelmetlen ázott ruhákban úszkálni, de ezért lubickolok még egy kicsit. Le kell mosni az út porait meg így legalább átháríthatom a többiekre a felelősséget. Látom, hogy valami járat felé igyekszik a többség, ezért kimászok a vízből, majd a bájos kis vöröshöz sietek, hisz ő lényegesen érdekesebb, mint a fiúk kíváncsisága.
A járat azonban, mintha kínozná kalandortársaim, ezért még megpróbálom rábeszélni a kint maradtakat, hogy őröltség utánuk menni, de hiába próbálkozom végül Claire is utánuk ered. Nem akartam egyedül maradni, de engem nem vesz rá senki, hogy utánuk menjek. Mióta szenvednek már, miért kéne nekem is átélnem, ha dönthetek úgy is, hogy itt maradok. Mérgesen elfekszem a parton és morgolódok magamba, igyekezve elnyomni a hangokat. Természetesen annyira elvagyok foglalva az önsajnáltatással, hogy fel sem tűnik két utazó társam hiánya, azonban az már annál inkább, hogy a füst elkezd felém terjedni.
- Oh, hogy rohadjál meg! A …. anyját ennek a helynek. Utálok itt lenni. – Pattanok és csattanok fel azonnal hangosan. Összeszorítom a fogaimat, majd a járat felé kezdek rohanni. Futva talán tudom rövidíteni a távot, ezzel is kevesebb kínt okozva magamnak. Természetesen teljes lendületem benne van a produkcióban, de ahogy egyre jobban haladok befele lassulok, míg az egész tántorgásba nem csap át. Tüdőm forró levegőt szív be, de nem nyer belőle oxigént, csak éget és perzsel, minden légzésemet megnehezítve. A testemet is átjárja a forróság, mintha lángok nyaldosnák. Érzem, ahogy hólyagok kezdenek el keletkezni a bőrömön, majd mintha olvadna lefele, mintha csak viasz lenne. Szemeimet nem is tudom nyitva tartani, mintha abból is párologna a folyadék. Kiáltásaim elcsendesülnek, majd a halk nyögések is eltűnnek., nem marad más csak az artikulálatlan nyöszörgés, olyan, mintha a hangszálaim is elégtek volna. A csontjaimból a velő szinte kipárolog mire kiérek az oázisba, ahol a többiek is a fájdalmas utat pihenik ki. Clairet azonban láthatóan és hallhatóan nagyon megviselték az események, ezért ugyan minden porcikám fáj és megszólalni is alig bírok, de közelebb megyek hozzá, letérdelek elé, majd egyik nagy mancsomat vigasztalóan a vállára teszem.
- Nem kell ezt csinálni velünk, mi döntöttünk így, amikor elindultunk a könyvtárból. Csak az erős jellemeket hívja ki a sors, hogy hozzájuk méltó életük legyen és ne az egyszerű emberek hétköznapjait éljék. Ennyi értelme van. Emléket és tapasztalatot gyűjteni, hogy elmondhasd ezt is túl éljük. – Próbálok rá vigasztalóan hatni, de nem tudom mennyit ért meg a szövegből rekedtes hangom miatt. Nem a saját szavaim ezek Apa mondta mielőtt eljöttem volna a suliba és azt hiszem, most már kezdem érteni, hogy miért mondta. A kis vörösnek azonban nem áll jól az elkenődött smink, ezért leveszem vizes ingemet és átadom neki, hogy abban megtörölhesse arcát. Persze nem kell senkinek sem aggódnia, figyelmét nem fogom elterelni csodás felsőtestemmel ugyan is azt még egy koszos fehér trikó takarja.
Nézelődni és kicsit bámészkodni, szuszogni azonban megint nincs idő, úgy tűnik a bandát nagyon elkapta a gépszíj, hogy ilyen feszített tempóban haladunk előre. Az ösvény, amin haladunk előre nyálas, giccses és merőben eltér minden eddig tapasztalttól, tehát tuti életveszélyes is. Jobb mindentől távol tartani magam, hisz úgy néz ki itt minden ölni akar. De hova lett Rose? Eddig nem ez az ismeretlen csapat vezette a bandát.
- Hova lett a vicces fekete? – Fordulok Claire felé, mert úgy tűnik ő ismerte a másikat. Lehet neki volt annyi esze, hogy eltűnt erről a helyről, mielőtt mindenre sorkerült volna. Menet közben azonban a kardot meg a környezetét is megtaláltuk.
- Juppi. Megvan amiért jöttünk, úgyhogy húzzunk, de eltűnt a fuvarunk…. – Természetes, hogy már is elakarok tűnni erről a helyről, láthatóan nem élő szervezetre van kifejlesztve. Oda is lépek a sírhoz, hogy lekapjam onnan a fegyvert, amiért jöttünk, de nem hogy levenni, még megérinteni se sikerül, már is belém csap valami villámszerű izé.
- Ó, hogy Medúza kígyóival szemeznél egy kicsit. – Szitkozódom továbbra is, majd észreveszem ám, hogy a táj is kezd el kihalni. Nem emelem fel pálcámat, nem vagyok jó varázslásban, no meg valószínűleg a többiek előbb cselekednek, mint én így addigra belátom, hogy nem is hat rájuk.
- A dokik is azt mondták sok vérem van, úgyhogy tessék csapolj meg csak húzzunk már el innen. – Nyújtom át bal karomat az önjelölt vezetőnek, aki valószínűleg már is cselekszik, hogy az edény mi hamarabb megteljen és a kardot magunkhoz véve tűnjünk el innen.
- Csak kellett volna enni valamit mielőtt ide jövünk. Ti cipeltek, ha elájulok. – Forgatom meg szemeimet. Természetesen ez nem fog megtörténni, az olyan megalázó lenne és gyalázat lenne, ha saját magamat sodornám ilyen helyzetbe. Az annyira nem lenne hozzám méltó.
Vissza az elejére Go down
Claire Michelle Violance
Diák Cruoris
Diák Cruoris
avatar

Hozzászólások száma : 54
Csatlakozás : 2012. May. 06.
Kor : 21
Tartózkodási hely : Hematit háló

Rangok
Ház: Cruoris
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: 2. évfolyamos diák

TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Pént. Május 23 2014, 16:23

Fogalmam sincs, mi fog ránk várni odalent, a csúszda végén, de azt tudom, hogy itt nem maradhatunk, így hát én is a sötét mélybe vetem magam. Egy nagy csobbanás, majd már igyekszem is a partra, amennyire tudok, de elég nehezek lesznek a ruháim, így nem olyan könnyű. Amint kimászok, az első dolgom, hogy kicsit könnyítsek ezen a túlsúlyon, de mivel nem szándékozok mindenki szeme láttára nekiállni vetkőzni, így inkább elvonulok egy félreeső helyre, ahol aztán ki is bújok a pulcsiból, hogy kicsavarjam belőle a vizet. Nem is tudom, miért lepődök meg, mikor Elton egyszercsak mellettem terem, igazán számíthattam volna rá, de mégis kissé összerándulok, s magam elé gyűröm a felsőm.
- Elton! Nem vagy te egy kicsit pofátlan? – kapom felé fejem, megszakítva kissé előbbi műveletemet, majd kérdéseit hallva kicsit megcsóválom a fejem.
- Emlékszel, mikor elindultunk azt mondtad, nélküled csak egy csomó száraz punci vagyunk. Hadd gratuláljak, most már egyikünk sem az. Szóval megköszönném, ha lennél szíves kicsit arrébb menni, mert nem szeretnék egész úton ennyire nedves lenni, ki tudja, milyen hosszú még az út és mi minden történhet. – mosolygok rá némileg játékosan, de nem azért, mert komolyan is gondolom, amit mondok. Eszem ágában sincs rámászni, csak talán sikerül visszájára fordítanom, amit akar, s ahelyett, hogy én jönnék zavarba, majd ő lepődik meg igencsak, s talán még ő is jön zavarba. Nem nagyon ismerem még, de hátha. Mindenesetre én hátat fordítok neki, s folytatom előbbi tevékenységem, míg nagyjából minden vizet kicsavarok a ruhából, amit csak tudok. Ezután viszont nem ácsorgunk már itt sokáig, egy újabb ösvény vár ránk, amin tovább kell haladnunk. Nem tetszik, hogy még a mágia sem képes fényt teremteni benne, de másfelé úgysem tudunk menni, így én is megindulok. Hallom a többiek jajgatását, így egy nagyot nyelek, majd én is belépek. Kintről még hallom Elton szavait, melyekkel próbál visszatartani, ám ezekkel a beszólásokkal pont hogy az ellenkezőjét éri el. Előbbi, kissé bizonytalan arcomra eltökéltség ül ki, így fordulok el a sráctól, s indulok meg a többiek után. Így utólag belegondolva nem tudom, jó ötlet volt-e egyáltalán belevágni ebbe az egészbe, mivel azok a kínok, melyeket a sötét alagúton való áthaladás során élek át iszonyatosak. Minden porcikám sajog az éles vágásoktól, a végére már úgy érzem, menni is alig bírok, de végül sikerül kiérni, s egy oázisban bukkanunk fel. Engem viszont nem érdekel most ez, nincs erre erőm, így az egyik fal mellé vonulok, leguggolok a tövébe, és sírni kezdek. Bár látom magamon, hogy nem volt valóságos az iménti időszak alatt átélt sérülés, de oly sokáig tartott, hogy szinte még most is érzem a fájdalmat. Erre ráadásul még Elton elkésett sikolyai is rátesznek egy lapáttal. Lassan viszont az is elhalkul, majd nemsokára csak azt veszem észre, hogy valaki a vállamhoz ér, mire kipirosodott szemekkel nézek fel. Ismét Elton talált meg. Bár kissé nehezen, de értem a szavait, s ami azt illeti, jól is esnek, még ha nem is feltétlen akarok ilyen áron emlékeket gyűjteni. Mégis, ez most olyan bölcsen és kedvesen hangzik tőle, hogy lassan kissé megrándul ajkam, majd végül apró mosolyra húzódik.
- Köszi. Ez jól esett. – szipogom kissé, majd megtörlöm arcom, s kezemen is látom a fekete sminket. Ekkor Elton újabb meglepő dolgot tesz, ingjét levetve nyújtja azt át nekem, s arcomon bizony látszik is a meglepettség.
- Gondolom, milyen jól nézhetek most ki, ázott kutyaként, kisírt szemekkel, elkenődött sminkkel… Inkább húzzam a fejemre, mi? – humorizálok vele kicsit, de aztán elveszem lassan az inget, s megtörlöm vele arcomat és szemeimet. Csak pár pillanat az egész, majd vissza is nyújtom a srác felé felsőjét.
- Köszönöm! Kedves tőled. – mosolyogok rá, de most tényleg őszintén. Úgy tűnik, meg tud még lepni ez a fiú, nem olyan agyalágyult, mint amilyennek sokszor előadja magát, hanem tud kedves is lenni. Ideje erőt vennem magamon, így hát fel is állok, majd Una után nézek, aki láthatóan már tovább is indul. Pár lépést én is teszek, de Elton kérdésére megtorpanok.
- Mi? Rose eltűnt? – nézek körbe hirtelen, hisz eddig annyira lefoglalt a vízbe való csobbanás, majd utána ez az ösvény, hogy fel sem tűnt, hogy csökkent a létszám.
- Az a másik lány sincs sehol. Lehet, hogy elhoppanáltak? – nézek vissza a srácra, mert bár hallomásból nem ilyennek ismerem Rose-t, de sose lehet tudni, személyesen még nem nagyon beszélgettünk. Az is lehet, hogy a másik lány kérte meg, hogy vigye ki innen. Vagy lehet, hogy a tóba… nem, az biztos nem. Az valakinek feltűnt volna. Azért hátrapillantok az ösvényre, de mikor belegondolok, hogy visszamenjek rajta, megnézni, nincsenek-e ott, összeszorul a gyomrom.
- Szerintem inkább eltűntek innen. Te jöttél át utoljára az ösvényen, láttad volna, ha valami baj van velük a tóban. – zárom le magamban a dolgot, próbálva biztosan elhinni azt, amit mondok, de igazán nyugodt úgyis csak akkor leszek, ha ismét látom őket életben. Már ha mi kijutunk egyáltalán innen. Erre inkább nem is gondolok, így követni kezdem Unát. Meglepő, hogy az iménti út után most egy ilyen gyönyörű helyen kell átkelnünk, főleg, hogy mindez a föld alatt van. Nagyon szép hely, egyedül az a kőkoporsó, és a fölötte lebegő kard nem illik bele a képbe. De legalább megvan, amiért jöttünk.
- Nem egészen. Bár Rose eltűnt, de Nil is tud hoppanálni. Ugye? – nézek rá kicsit kérdőn, mert én úgy tudom, hogy neki is már tudnia kell, de hogy milyen jó benne, az más kérdés, arról nem tudok nyilatkozni. Elton viszont már megy is a kardért, de elég meggondolatlan, az a burok nem sok jót sejtet, s mikor megcsapja az áram, fel is kiáltok.
- Elton, jól vagy? – sietek oda hozzá, hisz az előbb ő is kedves volt velem, természetes, hogy megnézem, rendben van-e. Úgy tűnik, semmi komoly, viszont idő közben a föld is remegni kezd, majd egyre inkább kezd elhalni a gyönyörű táj, s valamiféle zombiszerű lények jelennek meg.
- Fúj, ne már. – húzom el a szám, de már elő is kotrom pálcám a zsebemből, s ellépve Elton mellől támadásba lendülök.
- Deprimo! Deprimo! – próbálom először a lényeket támadni, de egy burok megvédi őket, így aztán a talajt célzom előttük, de azzal meg sokra nem megyek, jönnek tovább. Pálcám elteszem, majd két karom X alakba teszem mellkasom előtt, s jön az ige is.
- Ignis pilas. – gyors sorjában kezdem el dobálni a lényeket, a végére egyre gyorsabban és idegesebben, mivel láthatóan mindent kivéd a pajzsuk.
- Ezekre nem hat semmi. Mást kell kitalálnunk! – jegyzem meg, miközben a többieknek sikerül kideríteniük, hogy a kard megszerzéséhez vérre van szükség. Sok vérre! Nagyon nyelek, ahogy a többieket nézem, s a hidegtől borsódzni kezd a hátam, mikor belegondolok, hogy az imént átélt fantomfájdalmak után most tényleg meg kell vágnom magam, hogy a vérem adjam a küldetés sikeréért. Egy ideig habozok, de nem húzhatom ki magam a feladat alól, így lassan, nagyon lassan én is odalépek a többiek mellé, majd kinyújtom kissé remegő jobb karom.
- Csináld te. – nézek Unára, hisz most ő vette át a vezetést, én pedig nem vagyok most képes összevagdosni magam.
- Esküszöm, ha ezt ép bőrrel megússzuk, kárpótlásul elviszlek valahova kajálni. Csak éljük túl! – felelem a srácnak, hisz részben én sem engedtem neki, hogy egyen még indulás előtt. A tény viszont, hogy a dögök egyre közelebb érnek hozzánk, s semmit nem tudunk tenni ellenük, egyáltalán nem nyugtat meg, lehet, hogy mi is jobban járnánk, ha inkább hagynánk a francba azt a kardot, és lelépnénk innen… De ha már idáig eljutottunk, nem adhatjuk fel pont itt.
Vissza az elejére Go down
Una McCarthy
Diák Cruoris
Diák Cruoris
avatar

Hozzászólások száma : 51
Csatlakozás : 2014. Jan. 20.
Kor : 22
Tartózkodási hely : Holdkő háló

Rangok
Ház: Cruoris
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: 3. évfolyamos diák

TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Vas. Május 25 2014, 03:15

Miután sikerül valami úszásnak nevezhető dologgal kikecmeregnem a partra, feltűnik, hogy mintha kissé kevesebben lennénk, de nem szólok semmit. Egy azért, mert gondolom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt észreveszi, kettő azért, mert én ugyan vissza nem megyek a vízbe. Hisz csak ott tűnhettek el, nem? Tőlem akkor viszont hiába vár bárki is segítséget, épp hogy a vízfelszínen tudok maradni én is. Vizes ruháimmal nem törődöm, elég lesz egy testfelmelegítő bűbáj is… mintha olyan sokat számítana a tüdőgyulladás, ha végül én is itt halok meg. Hova tűnhetett az a másik kettő? Ráadásul az egyikük volt az, aki idehoppanált minket. Remek. Elég egyértelmű, hogy merre kell tovább mennünk, ezért harmadikként én is belépek a barlangba, nem is sejtve, hogy mi vár ott ránk. Nehéz az út, nem csak én szenvedek, azt mondjuk nem tudom, hogy ez megkönnyebbülés-e számomra vagy sem, de mindegy is, szerencsére ezen is túl leszünk, de sajnos jóval több idő után, mint azt bármelyikünk is akarná. A barlangból kiérve akár gyönyörködhetnék is a tájban, ha az imént nem épp életem egyik legszörnyűbb élményén mentem volna keresztül. Kezdek én is kikészülni, Claire felé nézek, mikor hallom a hangját, de nem megyek oda hozzá. Ugyan mit mondhatnék neki, mikor legszívesebben én is zokognék egy sort? De végül ez is megoldódik, mert az örökké éhenhalni vágyó uraságba szorult némi empátia, úgyhogy én nem is foglalkozom tovább a dologgal. Majd ha mindezt túléljük, akkor nekem is lesz jó pár kérdésem és keresetlen szavam… csak azt nem tudom, hogy kihez. Muszáj tovább mennünk, ezt nyilván a többiek is belátják; elhiszem, hogy félnek, én sem vagyok épp nyugodt a gondolattól, hogy akár egyetlen lépést is tegyek előre, de ha már idáig eljutottunk. Pálcámat készenlétben tartva indulok hát meg az oázis felé. Szép nyugodt tempóban haladok, nem hajt semmi, hogy rohanni kelljen, ráadásul így jobban szemügyre is vehetek mindent. Nem kell hozzá sok, mire megtaláljuk a koporsót a felette lebegő karddal, mint valami abszurd játék, ahol meg kell találni a tájba nem illő tárgyat. De legalább ez az átkozott kard megvan, már csak az hiányozna, hogy rögtön a nyakunkba is ugorjon, aki elől el kellene rejteni. Nem én leszek az első, aki rögtön ugrik a fegyverért, megteszi ezt helyettem más is, majd mikor Eltont megcsapja némi kis áram, egy kissé gunyoros mosollyal nézek rá.
- Gondoltad, hogy dísznek van ott? – Utalok is a burokra, mert én pont amiatt nem közelítettem meg a cuccot. De most már legalább tudom, hogy mi történik, ha valaki hozzáér. Ettől viszont még fogalmam sincs, hogy mit is kellene tenni, milyen mágiát lehetne ellene bevetni; amióta kiértünk a szenvedésekkel teli barlangból kicsit lassabban működik az agyam. Ráadásul cseppet sem segít a helyzeten a távolban megjelenő… izék. Mik ezek? Első reakcióm az lenne, hogy én is nekik támadok, de elég látnom az első kudarcba fulladt kísérletet, hogy tudjam, a mágia ellenük nem segít. Legalább is az nem, amit mi ismerhetünk. Újra a kard felé nézve téved a figyelmem a koporsóra, majd pár pillanat múlva a rajta található mélyedésre, és hirtelen pattan elmémben ez a szó: vér. Érzem, tudom, hogy erre van szükség.
- Vér kell. – Jelentem is be azoknak, akik épp nem a közeledő lényekkel vannak elfoglalva. Feltűröm bal karomon a ruhám ujját, majd a mélyedés fölé tartom. – Segítsetek, csak az enyém nem lesz elég! Sectumsempra! – Az átok hatására azonnal megjelenik egy mély vágás az alkaromon, ami természetesen rohadtul fáj, de a célomat elérem vele, ugyanis a vérem egyenletes sugárban kezd folyni. Mély a seb, elég komoly sérülést okoztam magamnak, de nincs most idő itt finomkodni. Ki volt az az állat, aki ezt kitalálta? Ráadásul egy emberé nem is elég… vagyis, elég lenne, de nem óhajtom minden csepp véremet és vele együtt az életemet is feláldozni a kard érdekében. Elton személyében meg is érkezik a következő vérdonor, és minden habozás nélkül ejtek rajta is egy vágást, ugyanúgy, mint az imént saját magamon.
- Ha elájulsz, kivéreztetlek. – Közlöm vele, és láthatja rajtam, hogy komolyan is gondolom. Ez persze csak a látszat, nem bántanám, de a sok nyavalygás mellett így már talán nem is lesz kedve elájulni. Claire is ekkor érkezik mellénk, kérésének pedig eleget téve vágom meg az átokkal őt is. Később azért majd elgondolkodom szerintem azon, hogy miért én vagyok itt az egyetlen, aki szinte habozás nélkül kezdi vagdosni magát… de ezzel ráérek később is, most inkább az érdekel, hogy komolyan kezdek szédülni. Magamat nem látom, de biztos vagyok benne, hogy teljesen le vagyok sápadva, így ismét a karomra mutatok a pálcámmal.
- Hippokrax. – Nem túl erős bűbáj ahhoz, hogy teljesen eltűntesse az átok okozta sebet, de legalább a vérzés abbamarad. Több vért én már nem tudok adni, ezért a koporsóról a közeledő lények felé fordítom a figyelmemet. Nem mintha bármit tehetnék ellenük.
Vissza az elejére Go down
Nil Moriarty
Egyetemista Cruoris
Egyetemista Cruoris
avatar


Hozzászólások száma : 1442
Csatlakozás : 2010. Feb. 09.

Rangok
Ház: Cruoris
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: Egyetemista diák

TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Hétf. Május 26 2014, 20:45

Nem éppen álmaim netovábbja, hogy egy ilyen helyen kössek ki, de nincs más választásom, vagy végig megyek, vagy vissza fordulok, viszont ha már idáig eljutottunk, nem innen fogok visszavonulót fújni. Nemsokára még mélyebbre zuhanunk, nekem pedig az merül fel a gondolataimba, hogy vajon van e ennek az egész helynek olyan része ahonnan már elmondhatnánk hogy nincs tovább lefelé. Mondjuk legalább annyi szerencsénk van hogy az érkezés csobbanással ér véget, lévén víz van alattunk, viszont miután kievickélünk a partra veszem csak észre én is hogy kevesebben maradtunk mint ahányan elindultunk. Sötét tekintetemet körbe járatom a termen de nem találok sehol senkit. Remélem nem került senki a „tó” fenekére. Van egy olyan érzésem hogy a keresést nem most fogjuk elkezdeni, inkább essünk túl mindazon ami még előttünk áll, márpedig az egyáltalán nem lesz könnyű. Az alagút maga a kínok útja, jobb jelzőt nem is találni rá, és azt hiszem ha még tíz perccel tovább tartott volna az út, valószínűleg nem értem volna ki. Az érzéstől megszabadulva azonban csak zihállva támaszkodok neki a fallnak, s próbálom megfigyelni közbe hová is keveredtünk. Az eddigiekhez képest igencsak hangulatos helynek tűnik, de én nem hiszek az ilyesmikben. A többiek is ahogy hallom az eltűntekről beszélnek, én viszont nem folyok bele annyira a dologba, ez a hely jobban idegesít, mint a többiek holléte, főleg hogy….
- Nem volt senki a víz felszínén… Ha meghaltak volna valószínűleg felbukkantak volna, szóval vagy fent maradtak, vagy elhopponáltak, szumma szummárum: mi vagyunk a nagyobb szarban szóval koncentráljunk a feladatra. - Mondom kissé sötéten miközben én is elindulok előre, próbálva minden részletet szemrevételezni, így veszem észre a koporsót is , ami felé tempósan indulok meg. Ekkor hallom meg a vörös hajú lánytól a hopponálásra vonatkozó kérdést, amire csak fejemmel vissza nézek rá a válla felett, majd biccentek is egyet.
- Ja, ha majd arra esik a sor, azt a részt bízzátok ide – Felelem miközben egy szál kissé elázott cigit próbálok a szám szélébe rakni, de majd jöhet az öngyújtó is ami néhány sercintés után se akar begyulladni… Fene essen belé, mindegy a bűz rudat csak hanyagul bevágom a terem valamelyik sarka felé, majd végül tovább megyek a koporsóhoz, ahol ott is van az a bizonyos kard, de ekkor látom hogy Elton már próbálkozik, azonban nem túl sikeresen .
- Szóval most jön az a rész hogy ha nem adjuk a vérünket egy milimétert se fogjuk elmozdítani innen ezt a Sz*rt – Mondom idegesen, miközben automatikusan fel is tűrüm az ingújjamat, miközben fejemmel hátra nézve látom hogy a terep cseppet kezd megváltozini. A természet pusztulni kezd, ráadásul ezek az élőhalott szerű lények sem tűnnek túl barátságosnak.
- Már éppen csak ti hiányoztatok – Morgom miközben figyelem hogy páran már fel is vették ellenük a kesztyűt ám ezeket a lényeket is ugyan olyan burok veszi mint a kardot. Claire szavaira, csak idegesen a lány mellé lépek agyam pedig szinte csak úgy zakatol.
- Gondolkozzunk már kicsit srácok… Ezeket a dögöket valamilyen pajzs védi, ebből mire kell következtetnünk? Nem közvetlen támadást kell intéznünk ellenük hanem közvetettet. Elsüllyesztjük őket a francba….. Van egy ötletem, amivel talán meg lehet őket fékezni. Terramágiával mennyire vagy barátságba? - Nézek Claire fele, majd előre szökkenve pálcámmal már rajzolni is kezdem elég nagy méretbe az elipszist magunk előtt. Próbálva egy védett zónát kialakítani a csapatnak
- Devoro. – Mondom is ki mellé az igét, majd ha kell ezt el is ismétlem, elvégre pár helyre még jól jönne a csapda. Remélem elég lesz neki az a föld ami itt van bár amiből nemrégen növények kelltek ki, talán elég jó lehet.
- Ki kell bástyáznunk magunkat aztán amint megvan a kard húzhatunk a rákba – Nézek hátra, végül amikor végzek én is az urna felé veszem az utamat, majd egy élesebb kaviccsal végig is szántok az alkamorom, s kezemet össze szorítva folyatni kezdem a véremet.
- Srácok amint megtudjuk fogni azt a nyavajás bicskát, valaki tegye rá a mancsát aztán húzzunk el innen. Kétlem hogy vér nélkül nagyon menne a koncentráció, és nem akarok amputoportálást hazafelé végre hajtani senkin! – Mondom miközben arcomra egy őrült mosoly szélesedik ki. Magam sem tudom miért, de fura élvezetet érzek az ilyen helyzetek iránt. Talán mert már régen volt részem ilyesmiben talán csak a hirtelen felzúduló adrenalin miatt, de egy tuti ma lesz mit kipihenni ha hazaérek.
Vissza az elejére Go down
Mesélő

avatar

Hozzászólások száma : 1391
Csatlakozás : 2009. Nov. 24.

Rangok
Ház:
Betöltött poszt: Mesélő
Évfolyam:

TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Csüt. Jún. 19 2014, 23:03

Miután a kis csapat kiért a sötét, fájdalmakkal teli folyosóról, arra lehetnek figyelmesek, hogy Luka azonnal el is ájul, ahogy megjelenik az oázisnál. Nem valószínű, hogy itt kéne hagyni szegényt, így talán valaki arrébb lebegteti vagy vigyáz rá, még mielőtt véletlenül örök időkre ennek a helynek a fogja maradna.
A koporsóra hamar rálelnek és bár Elton megpróbálja a kardot megszerezni, mégse ér el vele sikert, ahogy a zombik ellen is hiába támadnak, lepattannak róluk az ártások. Nil ötlete viszont nagyon jó, ugyanis a mocsári csapdáknak hála, ahogy odaérnek ezek a furcsa teremtmények, azonnal fogságba esnek, de sajnos túl sokan vannak ahhoz, hogy ez a végtelenségig kitartson. Nincs is rá szükség, mivel a diákok vére folyik, és hamarosan a mélyedés is eléggé megtelik ahhoz, hogy a vibrálás a kard körül megszűnjön, majd ez után hirtelen egy vörös fényű robbanás tör elő a fegyverből, amely egyenesen a zombik felé csapódik, így gyújtva fel mindegyiket. Ez a támadó erő láthatóan már használ, és a kard is lassan esik rá a koporsó tetejére, innentől kezdve pedig nyugodtan hozzá tudnak érni, már nem fog ártani senkinek se. A hely viszont megremeg, a fölöttük lévő szikla omladozni kezd… talán ideje lenne minél előbb elhúzniuk innen, viszont ha Nil nem vállalja a kockázatot, akkor meghalnak. Ha megtörténik a hoppanálás, akkor minden bizonnyal visszatérhetnek majd a Mysterioba, de a fiú fáradtsága miatt mindenki kap néhány kisebb-nagyobb sérülést, de végtagvesztés szerencsére nem történik. És hogy mi lesz a kard sorsa? Remélhetőleg majd jó kezekbe kerül az egyik magiszternél…

//Köszönöm a részvételt és hogy ti kitartottatok. Smile Remélem tetszett azért a mese és bocsi, hogy az utolsó hsz-t ilyen lassan írtam meg, most én se voltam formában, meg hát nem örültem annak se, hogy páran kiestek. :/ De biztosan lesz ez még így se legközelebb. Smile //
Vissza az elejére Go down
Elton Ricci Dixon
Diák Exortus
Diák Exortus
avatar

Hozzászólások száma : 262
Csatlakozás : 2012. Jul. 06.
Kor : 21
Üzenet : Azért jó tengerparton lakni, mert akkor csak három oldalról van hülyékkel körülvéve az ember.


Rangok
Ház: Exortus
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: 2. évfolyamos diák
TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Szomb. Jún. 21 2014, 15:15

Kalandos utazás, bár cseppet sem kívánatos. Lehet, hogy én vagyok befásult vagy ilyesmi, de görögök sem érdekelnek főleg nem a templomok, de ha már menni kell, akkor miért ne vonjunk minden bajt a nyakunkba? Komolyan, tiszta csődtömeg ez a társaság, hisz kb két lépést nem vagyunk képesek megtenni valami szörnyűség nélkül. A vén bácsi sem volt valami vonzó látványosság, de az alattunk beszakadó rész, majd a csúszda és a csobbanás sem ígér túl jót, főleg, hogy menet közben társaink is eltűnnek. A csobbanás után, azonban nm zúdul semmi baromság a nyakunkba, ezért bőven van időm meglátogatni a kis vöröst vetkőzés közben.
- Hát a nedvességen tudnék segíteni, de ha te inkább a ruháidat csavargatnád… - vonom meg vállamat a végére. Természetesen nem használnám ki a helyzetet, hisz nekem ott van Rachel, de nem veszthetem el a perverz matróz kitüntetésemet. Viszonzom Claire huncut kis mosolyát, de megfordulok bár még a vállam mögül visszaszólók.
- Nem leszek messze, ha meggondolnád magad. – Meglep, hogy átváltottunk játékos hangnemben, de legalább tudom, hogy nem is olyan könyvmoly, mint amilyennek látszik. Azonban az idő megy tovább és a többiek sem hajlandóak letáborozni. Próbálom lebeszélni a bandát a további maradásról, de minden hiába, ezek csak mennek előre fejjel a falnak. Mindegyiknek kos a horoszkópja, hogy ennyire agyalágyultak? Azonban az én tervem, hogy itt maradok is meghiúsul, amikor a fekete füst úgy dönt, hogy már pedig én is részese leszek a kínoknak. Mi a fenéért nem lehet békén hagyni az embert? Csak egy kicsit szusszanni akartam. Belevetem magam a járatba, de nem vár rám túl sok jó, mintha tűzbe léptem volna, kezd el égetni az itteni mágia. Érzem a fájdalmat, a füst és az éget hús szagát az orromban. Egyszerűen elviselhetetlen a fájdalom. Csak a remény hajt előre, hogy talán egyszer véget ér ez az egész. Végtelennek tűnik a járat és érzem, ahogy az erőm is fogy, rendeget energiát kivesz az emberből a fájdalom, egyszerűen túl érzékeny rá az agy, de a végén csak sikerül kijutni. Letérdelek és tenyeremmel támaszkodom a földön, próbálok erőt gyűjteni illetve első sorban levegőhöz jutni. Mintha a légcsövemet is szétégette volna az a valami, amivel az előbb szembe kellett néznem. Fülemet birizgálja Claire pityogása, ezért összeszedem magam és elcsászkálok felé. Nincs jó passzban, ezért próbálok lelket önteni belé, bár engem is meglep, hogy mennyire nincs hangom. Láthatóan azért szándékom célt ér és kicsit sikerül megnyugtatni a vöröskét. Sminkje azonban romokban hever elcsúfítva az amúgy szép pofit, ezért átadom neki az ingem, hogy kicsit rendbe tudja tenni magát.
- Nem is rossz ötlet. A vörös hajjal amúgy is úgy nézel ki, mint egy kis madárijesztő. – Mosolyodok el halványan, majd a használt, most már maszatos inget elvéve, megtörlöm saját arcom eltűntetve a kínok okozta izzadság gyöngyöket. A következő lépésekre pedig csak megforgatom a szemimet. Ezeknek tényleg sajtkukac van a seggükbe, hogy nem tudnak nyugton maradni. Komolyan szusszanni nem volt időm, légzésem még mindig hörgős, de ezek már mennek is tovább. Azonban feltűnik ám, hogy megint morzsolódott a banda, amit meg is jegyzek a többieknek, hátha csak én maradtam le valamiről, de láthatóan nem. A helyzettel azonban nem nagyon tudunk mit kezdeni, ezért megrántom a vállam és megyek tovább. A kard látványára azonnal felcsillan a szemem, de nem mohóságból, hanem megörülök annak, hogy utunk végére értünk. Nyúlok a kardért, hogy a miénk lehessen, de valami idióta burok védi, ami kisokkol lökve rajtam egyet.
- Ja persze, csak bevertem a sejhajaom, de ha gondolod adhatsz gyógypuszit. – ropogtatom meg magam, miközben válaszolok Claire aggódó kérdésére. Édes, hogy így aggódik ég a végén a suliban is jóban leszünk. Kis pillanatunk azonban nem tart sokáig, mert máris zombik kezdenek el minket támadni. A zozós filmeket se értékeltem soha igazán, így csak természetes, hogy ez sem jön be annyira. Míg a többiek próbálkoznak némi varázslattal én belátom, hogy ez teljesen reménytelen, helyette inkább véremet adom a sikerért. Ritka undorító és bizarr ez az egész helyzet, mintha a sátánnak akarnánk tisztelegni.
- Csupa kedvesség és báj. Illik hozzád. – mosolygok Unára, kedves szavait hallva. Még, hogy kivéreztet, mi vagyok én kecske? Na az már tényleg igazi sátánnak való áldozat lenne.
- Látod, hogy kellett volna enni. Nekem aztán majd ne keseregj, ha szédülsz, mert le esett a vércukrod. – kacsintok rá, de azért most már én is érzem, hogy tűnik el belőlem a vörös folyadék. Véradásnál mindig imádtak a nővérek, mert sok vérem van, de nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetekre kell majd használnom. Szememet a kis tálra szegezem, hogy mikor telik már meg végre ez a valami, de hiába nézem nem maradok le semmiről, hisz a jelenség, amit kivált a sok vér elég látványos. A hirtelen előtörő vörös fény bántja a szememet, de a látvány, ami utána fogad annál biztatóbb. A zombikat hatásos módszerrel pusztítja el körülöttünk, így már nem kell attól aggódnunk, hogy élve el leszünk fogyasztva. A kard is lehullik a sírra, óvatosan megpróbálom megérinteni, hiszen nem szeretnék úgy járni mint legutóbb, de most nem kell aggódnom, gond nélkül tudom felemelni és kezemben tartani. A kardból kitörő fény nem csak a zombikat intézte el, úgy tűnik a helynek is ártott vele, mert megremeg körülöttünk és a sziklák is elkezdenek hullani.
- Gyerünk tesó, szedd össze magad. Mi bízunk benned. Majd az orvosi szobában növesztünk új kart, ne aggódj emiatt. – ragadom meg Nil vállát bíztatva és egyben sürgetve is az utazást. Tudom, hogy kockázatos, de inkább hiányozzon belőlem pár darab, minthogy a végén pusztuljak el. Az utazás azonban a megpróbáltatásoknak köszönhetően nem történik zökkenő mentesen, de legalább túléltük. Baromira fáj a vállamon lévő mély vágás, amit még a gyógyító bűbáj sem tud meggyógyítani, de legalább a vérzés abba marad. A kisebb vágásokat már nem is számolom.
- Ezt elviszem Sid néninek aztán találkozunk a gyengélkedőn. Ideje, hogy szerezzek valami piros pontot a vicces esetünk után. – gondolok itt a graffitire, meg az utána történő tragikus majommá változásra, aminek részleteibe inkább nem mennék bele.

//Köszönöm a mesét, tetszett, így csak természetes, hogy a gyagyással a végéig kihúztuk (: A kis csúszást meg észre se vettük, engem legalábbis egy cseppet sem zavart. Az, hogy páran kiesnek meg mindig kell Very Happy Így hitelesebb a kaland, hisz nem lehet mindenki egyformán ügyes, kellenek a gyenge láncszemek is.//
Vissza az elejére Go down
Nil Moriarty
Egyetemista Cruoris
Egyetemista Cruoris
avatar


Hozzászólások száma : 1442
Csatlakozás : 2010. Feb. 09.

Rangok
Ház: Cruoris
Betöltött poszt: Diák
Évfolyam: Egyetemista diák

TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   Pént. Júl. 18 2014, 12:14

Azt hiszem ez a folyosó után kétszer el fogok gondolkodni azon hogy mi mit ér meg ugyanis testileg, se lelkileg kívánnék magamnak még egy ilyet. Persze megszokhattam már az évek alatt hogy a kalandjaim nem olyan kellemesek és általában mindig fájdalommal járnak, de a mostani kiváltképp fájdalmas volt. Azt hiszem elpuhultam kissé a nyugodt idők alatt. Pihenésre azonban sok idő nincs ugyanis megérkezünk a terembe, s mi több megtaláljuk a fegyvert is. A gond csupán annyi hogy valamilyen erőtér védi ami megakadályozza hogy megfoghassuk. Nem kell sok idő hozzá hogy kitaláljuk bizony a vérünket kell adni azért, hogy eme fegyver a mienk lehessen azonban mint az szokott lenni, most sem lesz egyszerű dolgunk, ugyanis nemsokára megjelennek ezek az élőhalott szerű lények akiknek feltett szándékuk hogy a túlvilágra küldjenek minket. Találkoztam már ha nem is ilyen de ehhez hasonló lényekkel, így maga a megölésük nem lenne túl nehéz azonban valamiért lepattannak róluk az átkok. Elég csak végig néznem a többiek próbálkozásait, akik rájuk támadnak, de az átkok sikertelenek. Bizony hamar körvonalazódik a fejemben, hogy közvetlenül nem fogjuk tudni elpusztítani, őket, na de mi a helyzet a közvetett támadásokkal? Az ötletemet megosztva a többiekkel meg is próbálkozok egy varázslattal ami nem más mint a mocsári csapda. Talán még kicist meg is lep hogy most az egyszer össze jöttek a számításaim.
- Ezt nektek rohadékok, ma elmarad a bőrlenyúzás.. - Fordulok meg a többiek felé, figyelve hogy ők hogy állnak a karddal, de azért vállam felett vissza nézek a csapdákra. Bizony elképzelhető hogy ezek a dögök már csak számbeli fölényük miatt is átjutnak, akkor viszont tényleg nagy szarban leszünk. A kard azonban kiszabadul, majd jön a vörös fényű robbanás amit látva eltakarom a szemeimet, így már csak a végeredményt látom.
- B@ssza meg ez aztán oda pörkölt nekik.... - Mondom elismerően, ezek szerint ettől a veszélytől megszabadultunk, de máris jöhet a következő ugyanis a terem kezd beomlani. Most jönnék én, de ez az Elton csak beszél és beszél, lassan már úgy érzem felrobban a fejem, így talán nem is fura hogy a következő szavaim kissé talán erőszakosabban hatnak.
- Befognád egy pillanatra vagy hagyjalak itt? Na fogjatok meg aztán húzzunk innen mert a végén itt maradunk emléknek - Kezdek el koncentrálni és ha a többiek is készen állnak hopponálok is, ha minden igaz az iskola kikötőjébe. Persze a sebesülések, és a testi / szellemi fáradtság rajtam is meglátszik, megérkezéskor veszem észre hogy néhány szép vágás éktelenkedik az oldalamon, s egy pillanatra kissé meg is szédülök. Azért ritkán utazok ennyi emberrel.
- Ezt nevezem hullámvasútnak ....Bocs a karcolásokért - Mondom még mindig kicsit kábultan de aztán megemberelve magamat, nézek végig a többieken. Ahogy nézem Elton magára vállalja a hősies szerepet hogy a kardot ő viszi el, én pedig nem ellenkezem, valahogy jobban érdekel most hogy ledőljek és kipihenjem a nap fáradalmait, így miután mindenki elmegy én magam is elhagyom a kikötőt Mystral felé véve az utamat...

// Köszi szépen a mesét, én élveztem Smile A sebesség meg nem gáz, én is lassú szoktam lenni Smile//
Vissza az elejére Go down
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)   

Vissza az elejére Go down
 
A múlt titkai (NRT-s mesehelyszín)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Mysterio Feketemágus képző :: Külföld :: Mese helyszínek-
Ugrás: