Jessica Turner

I. fejezet: Vérfertőzés

Tudom, hogy ez után a naplóbejegyzés után sokak szemében ellenszenvet fogok kiváltani, de nem érdekel! Soha nem érdekeltek különösebbképpen az emberek gondolatai, érzései az irányomban, de most úgy érzem, hogy mindez megváltozott és találtam egy embert, aki a világon a legfontosabb lett az életemben és bizony ezt le kell írnom, meg kell osztanom mindenkivel, mert ez az az érzés, amire egész életemben vágytam, amiről azt hittem, hogy nem létezik.
Minden pár hónappal ezelőtt kezdődött, augusztusban! Az én boldog kis családom Kanadában élt, velem együtt és fogjuk rá, hogy harmóniában. Úgy hittem, hogy egyben van a család, hiszen a szüleim nem váltak el és én is velük maradtam, bár tény, hogy nem tartózkodtam mindig otthon és egy minta-gyereknek se vagyok nevezhető, de ez nem tartozik ide. Tehát az egyik augusztusi éjszakán egy fura beszélgetésre lettem figyelmes, fél szavakat hallottam csak, mintha lenne egy testvérem. Ez engem sokkolt, de aki ismer, az nem lepődik meg azon, hogy bizony felkeltette mindez a kíváncsiságomat, úgy éreztem, hogy meg kell tudnom mindent, hogy mi is az igazság. Apám cége óriási és hatalmas vagyonunk van, így talán az se meglepő, hogy szerény személyem is rendelkezik némi befolyással a cégben, így fogadtam fel hát egy nyomozót, kutattam majdnem két hétig, hogy mi lehet a dolog hátterében és rádöbbentem, hogy amit hallottam, az igaz. Van egy testvérem, valóban, aki idősebb nálam és akit eltoltak maguktól a szüleim. Az okát a mai napig nem tudom, még nem döbbentem rá és sajnos a szembesítéskor se tudtam kiszedni ezt szüleimből, így hát döntöttem: Meg kell találnom Takodát és meg kell őt ismernem!
Azon az éjszakán be is pakoltam és bár szüleim ellenezték mindezt, esélyük se volt megállítani, tehát a Mysterioba jöttem, hogy még aznap megismerhessem a fiút, akiről eddig semmit se tudtam, még a létezéséről se. Édes testvérem, de mégis eltolták a családtól és valószínűleg rólam se tud semmit és ezen változtatnom kell! Az Inflatus ház tagja, ez után is nyomoztam már picit, így egyértelműen a Nyugati toronyba mentem, hogy feltérképezzem az iskola azon szegletét, ahol valószínűleg oly sokat tartózkodik, de arra nem számítottam, hogy már aznap este egymásba botlunk. Nem akartam rögtön elárulni neki, hogy ki is vagyok, úgy éreztem, hogy akkor eltolna rögtön és nem hagyná, hogy megismerjem, így hát a vezetéknevemet nem közöltem vele, csak magamat adtam és nem szálltam le róla, tehát bármilyen rideg és magának való is volt akkor, tényleg ráálltam, hogy megismerjem.
Furcsa érzések kavarogtak bennem, büszkeség, csalódottság, vágy... Hiszen aki ismeri vagy látta már Takot, tudja, hogy milyen helyes srác. Csupa izom, szőke haj, kék szemek, egy igazi herceg, tehát ez büszkévé tett, nem csalódtam benne. Én is jól nézek ki, nem is kicsit, és ő is, tehát tényleg belepasszol az én kis idilli családi elképzelésembe. Tehát azon az estén elkezdtem megismerni és bár elutasító volt velem, mégis engedett. Az első utunk végállomása viszont a gyengélkedő volt, ott kezdődött minden! Ott beszélgettünk normálisabban, ott kezdtem el felkelteni az érdeklődését.
Na de annak a napnak vége szakadt, találkoztunk legközelebb is, nem tagadom, kerestem a társaságát, nem adtam fel a dolgot és úgy hiszem, hogy egy idő után bele is törődött, sőt, megkedvelte fura stílusomat, amely igen csak idegesítő volt, de hát ez vagyok én, így kell szeretni és elfogadni. Tehát mondhatni barátok lettünk, sőt, talán még annál is több, hála egy harmadik személynek, ki oly durván elbánt velem. Ez most nem tartozik a tárgyhoz, de akadt egy inflatusos fiú (név szerint Élias), aki nem volt már oly türelmes hozzám és a gyengélkedőre juttatott. Talán bele is haltam volna a sérüléseimbe, de szerencsére megjelent az én megmentőm és a gyengélkedőre vitt. Egy hétig voltam a betegosztályon, ő pedig minden nap meglátogatott, majd miután kikerültem onnan, már közelebb éreztem magamhoz, közelebb, mint valaha bárkit és olyan érzések keletkeztek bennem, amelyet még soha, senki iránt se éreztem. Megszerettem őt, tiszta szívemből, így amikor a szigetre mentünk úszni, bizony közelebb kerültem hozzá. Tudtam, hogy nem szabadna, hogy bűn az, amit teszek és ezzel őt is átvágom, hiszen ő nem tudja, hogy a testvérem, de engedtem neki, engedtem a tiltott csóknak, mely bár égetett belülről, mégis a világon a legcsodálatosabb volt, mely velem történhetett. Szokták mondani: a tiltott gyümölcs a legédesebb! És ez esetünkben így is volt. Egyszerűen eggyé váltam a csókjával, egész valójával, de aztán... győzött a lelkiismeretem, el kellett mondanom neki az igazat, még azon az estén. Csúnyán átvágtam azzal, hogy eddig nem árultam el neki a dolgokat, megsértődött, ott hagyott, teljesen kiakadt, én pedig úgy éreztem, hogy üressé válok. Nem kell félreérteni, nem adtam fel, csak egy kis időt akartam adni neki, egy picit, hogy átgondolhassa a dolgokat. A csók miatt volt talán a legmérgesebb, hiszen testvérek között ez mégis hogy néz ki? De nem tud érdekelni, én akartam és a mai napig akarom a csókját, hogy most már többé ne veszíthessem el, hanem örökké velem maradjon, mint családtag, mint testvér, mint szenvedélyes szerető...
A napok viszont borzasztó lassúsággal teltek és valahogy én is megváltoztam, csendesebb lettem, már nem volt olyan szép a világ. Szomorúságom oly mértékben körbevett, hogy menekültem a gondolatok és a dolgaim elől, oly nagyon, hogy már azt is fontolgattam, hogy inkább hazatérek, itt hagyom őt és hagyom tovább élni úgy, ahogy régen. Bár már bezavartam az életébe, talán el tud felejteni, de a sors ismét közbeszólt. Találkoztunk és beszélgettünk, elmentünk a klubba is, hogy talán majd ott ismét normálissá válik a kapcsolatunk, bár erről a testvérségről ő hallani se akart! Elkövettem egy nagy hibát, féltékennyé akartam tenni, de ez után ott hagyott, én pedig utána mentem! (Meg kell jegyeznem kedves olvasó, hogy ezt utálom, hogy mindig menekül, de én már csak azért se hagytam, amit meg kell beszélnünk, azt meg is fogjuk!) Tehát a főutcán folytattuk a vitánkat, durván beszóltunk a másiknak, majd végül megtört a jég... Igen, minden más lett az az éjszaka óta, ő és én... most már Mi vagyunk, most már egy pár és nem egy testvér, hanem szerelmes pár. Furcsa dolog, hogy az ember a testvérébe szeret bele, de mi soha nem voltunk testvérek és bár a vérünk egyezik, mégis megtagadjuk mindezt!
Az életemben ez a dolog a legcsodálatosabb, még soha nem történt velem hasonló, de hála Taknak, most már érzem, hogy mi is az a szerelem és bár félek is tőle, félek, hogy megégethetem magam, tudom, hogy benne nem fogok csalódni. Aranyvérű családoknál előfordult már régebben is a vérfertőzés, de mi vállaljuk ezt, én vállalom! Gondoljon bárki bármit, én őt akarom, nekem ő kell és most, hogy végre megtaláltam, soha el nem eresztem!

Msnen mondtam de itt is olyan mint egy szerelmes kalandregény egyik fejezete de tetszik szóval tök el lehet képzelni a dolgot és részletes is szóval tuti lett

Akkor ide is vélemény, ahogy kérted. Az az igazság, hogy én ezt már régebben elolvastam, de csak most jutottam oda, hogy írjak is ide.

Ha jól vettem észre, ez volt a leghosszabb naplóbejegyzésed. Szerintem elég részletes volt, de ami inkább tetszett, hogy itt tudtad legjobban kifejteni véleményem szerint az érzelmeket. Nem maradtak bennem kérdések, szóval mindent szépen elmondtál. Csodálom, hogy ilyen izgalmas és életszerű naplókat tudtok kihozni. Nyilván ehhez a játék is kell, de akármit is gondoljak a témáról, nagyon jó, hogy sosincs unalmas bejegyzés.

Ha érdekel, van egy barátom, aki nem igazán nézi jó szemmel, hogy én itt töltöm az időt. Véleménye szerint, a szerepjáték prűd dolog, és nem az igazi. Hát most felolvastam ezt neki, míg te órát tartasz, és el is dőlt a vita. Nem mondja többet, hogy szemérmes egy játék ez. Szóval büszkék lehettek a játékaitokra is.