Isabella Bartolo

Tárgy: Isabella Bartolo 2014-01-11, 9:48 pm

Név: Isabella Bartolo
Születési hely: Rosa-Luxemburg-Platz, Berlin, Németország
Születési idő: 1993. szeptember 3.
Vér: Aranyvér

Ház: Exortus
Évfolyam: 1. évfolyamos diák

Kinézet:
"Ez csak a látszat..."
Talán ez lenne a legtalálóbb jelmondat a lányra. Csak a látszat. Mutatja magát valamilyennek. A külső amúgy is csak egy maszk. Váltogatjuk, alakítgatjuk, de sosem egyezik meg a lelkünk világával. Is tökéletes példa erre. Sovány, magas lány, hosszú, szőke, melírozott hajjal. Körülbelül 170-175 cm magas lehet Is, és valami elképesztő könnyű. Törékenynek tűnő teste van, ami valójában megfelelő nyers erőt rejt magában. Nem csoda, megvan a maga élete a lánynak. Haja tipikusan Is-es, hisz teljesen a lány stílusa tükröződik benne. Hosszú szőke haj, benne rózsaszín, kékes-zöld és fekete melírral. Amolyan \"rám borult a beltéri festék miközben a szobámat festettem\" típusú. Nagy kerek barnás-feketés szemei vannak, amit mohó fekete sminkbe fed. De hát így érzi magát jól. Ez a stílusa, és ne akarja senki se megváltoztatni őt. Ilyen, ez a külseje. Kész. Pont. Ne köss bele.

Jellem:
"A jövőnk néha attól függ, kik vagyunk, nem attól, hogy mit akarunk." Nicholas Sparks
Is egy külsőre angyalnak mondott, romlott lelkű lány. Élete folyamán sok rossz történt vele. Már maga a családja egy csapás volt számára, aztán meg a történtek David-del. Teljes mértékben alakítják, formálják a lány jellemét. Talán ezért is lett olyan, amilyen. Szemtelen, pofátlan, cinikus... És mindehhez olyan szarkasztikusan tud hozzá állni, amennyire csak lehet. Mindenkinek beszól, és mindenkivel cinikus. Ami még különlegesebbé teszi, hogy annyira jól adja el magát, hogy az ember már tényleg elhinné amit mond, pedig csak merő gúny az egész. Nincs eltelve magától, de játssza az eszét. Így bírja a legjobban kikerülni mások sértő dolgait. Minél inkább mutatja, hogy nemtörődöm típus, annál inkább ráhagyják. Elmarja magától az embereket, mert hát... Hozzá közel senki ne merészeljen kerülni. Na meg hozzáérni? Azt próbáld meg... Gyűlöli a tanár kedvence okoskodókat, és a vigyori, "jajjdecukivagyok" embereket. Számára gyomorforgató élményt jelent. Nem néz le másokat, nem lekezelő. Amit csinál, az mindössze amolyan védekező mechanizmus. Akinek meg nem tetszik, az ne beszéljen Is-sel.

Előtörténet:
Is ’93 szeptemberében látott napvilágot Berlin egyik felújított, korszerű kórházában. Édesanyjának Samantha Elisabeth Howlins-nek hatalmas fájdalmakat okozott már magával a születésével, de a nő örült hogy megszületett egy szem kislánya. Eleinte boldog családnak tűntek, és édesapja Edem Bartolo is normálisnak tűnt. Nos az idilli varázs nem tartott sokáig. De nézzük csak, mi történt addig.

’93. szeptember 10.-e:
Szép, napsütötte reggel volt, amikor Isabellát és családját hazaengedték. Edem hatalmas örömmel segítette feleségét lefelé a kocsihoz, aki épp a lányukat tartotta. Már ekkor látszott a fiatal anyukán, hogy nem túlságosan boldog. Valami zavarja, de férje nem figyelt fel erre. Hetekig tartott ez az állapot. Samantha szoptatta lányát nyugodtan, nem szólt egy rossz szót sem, tűrte az anyaságot, és Edem is teljesítette férji és apai kötelességeit, mégis valami fekete sötét felhők lepték el a környéket. Legalábbis a hangulatot.
Nem tűnt túlságosan lényegesnek a dolog, mivelhogy rendesen figyeltek Is-re, mégis olyan volt, mintha nem örülnének a kislánynak. Mintha valami bajuk lenne vele. Évekig tartott ez az állapot, ami azért megviselte a kiscsalád minden egyes tagját…

’99. augusztus 21.-e:
Majdnem teljesen hat év telt el a lány születésétől, mikor a család látszat idilli kinézete gyökeresen megváltozott. Is anyja furcsa módon, mintha hirtelen megbolondult volna, taszította el gyermekét anyai szeretetétől. A lányt iszonyatosan sújtotta, ahogy viselkedett vele a nő, de nem szólt egy szót se. Tűrte, noha legbelül ordított, és sírt. De nem mutatta ki. Erős lány volt. Legalábbis, annak tűnt. Próbálta érzelmeit a lehető legjobban elrejteni, de mégis, mikor senki nem látta, a ház mögötti sötét, bozótos lugasban sírt. Nem tudta felfogni, hogy édesanyja miért taszítja el magától, nem tudta a választ a kérdéseire, és sajnos senkit nem kérhetett meg, hogy választ adjon. Édesanyja amúgy sem mondta volna meg a miérteket.

2001. szeptember 1.-e
Szokásos, unalmas nap volt, apró bárányfelhőkkel az égen, ragyogó nappal. Nos, nem mindenkinek volt olyan ragyogó ez a nap. Isnek már másodikosnak kellett volna lennie, de még mindig nem járt iskolába. Szülei két éve szinte semmit nem foglalkoztak a lánnyal, és ez meglátszik rajta. Nem gondolná az ember, hogy az a lány, akit manapság meglátunk, az valaha egy kedves, aranyos kislány volt, aki szeretett volna elérni célokat. Szeretett volna tanulni, egyetemre menni, diplomát szerezni, de szülei még az általános iskolába sem vitték el. Nem foglalkoztak vele cseppet sem. Szülei aranyvérű varázslók voltak, mégsem tanították semmilyen varázslatra. Évek teltek el, és a lány tulajdonképpen teljesen visszamaradott maradt kortársaihoz képest. Legalábbis sokan azt hitték. Is rengeteget tanult önszorgalommal. Minden nap tanulta a betűket, amiben a szomszéd gyerekek segítettek neki, Nora és David. Megtanították olvasni, írni, és számolni, úgy ahogy őket tanította meg az iskolában a tanítónéni.

Évek teltek el…
Cseperedett a lány, és tanult. Nem tudta senki, de rengeteg könyvet olvasott el, és tanulmányozott. Olvasott a csillagászatról, a tudományokról, mindenről, ami csak szükséges volt a számára. Megtanult szépen írni, olvasni. Gyöngybetűi voltak, és olyan kifejezően olvasta fel a dolgokat, hogy akik csak hallgatták, képesek voltak odaképzelni magukat.
Fejlődött a lány. De tény, amilyen gyorsan fejlődött intellektuálisan, olyan gyorsan romlott érzelmileg. Minden egyes nappal, a szülei kiöltek belőle egy kis darabot, és hagyták, hogy szenvedjen. Fájdalmat okoztak neki, és nem csak fizikailag, de lelkileg is meggyötörték. Nem kegyelmeztek neki. Szinte már rosszabb volt otthon lennie, mintha börtönbe lenne. Nem csoda, hogy már 12 éves korában rengeteget bandázott, és járt el otthonról. Mindig kimászott az ablakon, majd be, amint hazaért, és persze amikor lebukott, a szülei jól elverték. De tűrte. Sírt, fájt neki is a fizikai fájdalom, de eltörpült amellett a tény mellett, amit érzett. „Senki nem szeret.”
Múltak az évek, pörögtek a homokszemek az élet végtelennek tűnő, ám véges homokórájában, és Is minden egyes nap közel került ahhoz, hogy lelkileg teljesen meghaljon. Nehéz volt úgy élnie, hogy anyja minden egyes nap csak azt vetette a szemére, hogy mennyire bolond, beképzelt, és hogy hogyan néz ki, mint aki az utcáról jött, mintha a sarkon álló ocsmány köznép egy kiragadott egyede lenne, aki erre még büszke is. Nos, nem volt túl kellemes ez így ilyen formában, és ilyenkor az embernek az jutna eszébe, hogy hiszen van egy apja is, miért nem fordul hozzá a lány. Talán azért nem, mert apja is hasonló módon viselkedett a lányával. Mintha egy kis fruska lenne. Ha ment, hogy elmondja, mi nyomja picike lelkét, akkor apja leordította, majd vagy a fülénél fogva, vagy a hajánál fogva rángatta Ist a hatalmas előszoba padlójára, és csak annyit mondott a lánynak: „Sikáld fel!”
Nem kellemes élmény, de magyarázza a lány stílusát. Romlott, mint az élet, amit élt.

„Az éjszakák…”
Is életében amolyan epizodikus részként tekinthetőek az éjszakái. Meglepő, de igazán csak akkor tudott élni. Akkor érezte úgy, hogy az élet szép. De hogy miről is szóltak az éjszakák? Buli, elhagyatott ház, Nora és David… meg a haverok… Élmény volt Is számára, amikor kitombolhatta magát.
Egyik ilyen este szintén az elhagyatott háznál voltak, de ez alkalommal csak David és Is jelent meg. A lány számára fura volt, hogy hol marad Nora, de David azt állította, hogy beteg lett. Nem nagyon foglalkozott ezután a dologgal Is, hiszen bízott a fiúban, elvégre kiskoruk óta barátok, és mindig együtt lógtak. Miért kéne, hogy megrendüljön a bizalma a lánynak?
Egy darabig nyugodtan dumáltak, és bementek az elhagyatott viskóba. Szokásosan David hozott vízipipát, amit egyből összeszereltek, betették a szenet és a dohányt, majd meggyújtották a kis fekete korongot.
Nyugodtan szívták be a füstöt, amiben volt valami furcsa anyag is. Is érezte, hogy ez nem a szokásos ananászos dohány, amit használni szoktak, de nem gondolta volna, hogy rossz élmény várja, ha elbódul. Hamar kezdett szédelegni, és bódult állapotba kerülni, amikor letette a csövet, és közölte, hogy ő nem szív többet. David ekkor már látta a lányon, hogy nincs teljesen elemében, majd közelebb simult Ishez. A kis Bartolo lány már tudta, hogy mire készül a fiú, de esélye se volt ellenkezni. 15 éves volt…

…Azóta egy fiút sem enged közel magához. Mindenkitől fél és tart. Mindamellett gyűlöli az otthonát, a családját, és mindenkit, aki körbeveszi. Még Nora-t is, hiszen a mai napig is úgy hiszi, hogy barátnője tudta, hogy mit tervel David…

A történtek után gondolta úgy, hogy elmegy otthonról, de semmi ötlete nem volt, hogy hová, és azt se tudta, hogy miből. Pénze nem volt, egyedüli értékei az ezüstmedáljai, de azok meg túlságosan értékesek a lány számára, hogy túladjon rajtuk. Ekkor jöttek a nagyszülők látogatóba, akik anno hatalmas varázslók voltak. Legalábbis akkoriban sokra tartották őket. Tehetségesek voltak, és tanultak. A nagyszülőknek támadt azaz ötlete, hogy Isnek is tanulnia kellene, és lehordták a szülőket a sárga földig, hogy hogyan nem taníttatták a lányt. Se általános iskola, se középiskola, semmi. Fel voltak háborodva, és azonnal beadták a jelentkezést az iskolákba. A lány örült, mert tudta, hogy így megszabadulhat az otthonától, de nem akart akárhova menni. Szerencséjére nem sok helyre vették volna szívesen fel, mert nincs papírja más iskoláról, de mégis akadt egy hely. Igaz, a lány egy gyönyörűen megfogalmazott levelet írt eddigi tudásáról az iskolának, és mindazokról a varázsigékről, amiket alkalmazni tud. Noha nem járt eddig iskolába, tudja az alapvető dolgokat, és még többet is. Talán ez is az oka annak, hogy felvették a Mysterio Feketemágus Képzőbe.

Várta a levelet az iskolából. Sokáig tűnődött, hogy vajon felvették-e. Addig vergődött kétségek közt, míg egy napon kapott egy levelet. "Felvettek" mondta meglepődve, halk hangon, és rohant a szobájába összepakolni. Hamar megvolt, 3 bőröndöt készített elő. Roppant nagy izgatottsággal szaladt le a bejárathoz a bőröndöket húzva, majd kinyitotta az ajtót, és kinézett a tájra. Csak egy gondolata volt, de az minden. "Szabad vagyok. Szabad mint a madár, és senki nem tarthat vissza. Eljött az időm..."