Belső kert

*Hozzászoktam már, hogy néha furcsa emberekkel és kérdésekkel találkozom ebben a kastélyban, ezért nem is érzem szükségét annak, hogy sürgősen arrébb álljak, mikor megjelenik a srác. Nem nagyon akarok vele beszélgetésbe bonyolódni, de szemmel láthatóan őt ez nem igazán érdekli.*
- Igen. *Közlöm is vele a tömény válaszomat, mert őszintén, egy ilyen kérdésre mit lehetne mondani? Remélem, hogy sikerült kielégíteni minden kíváncsiságát, de persze muszáj leülnie is, mintha bárki hívta volna. Talán nem tűnt fel neki a tény, hogy van itt még szabad pad bőven, ezért is hívom fel a figyelmét a dologra, a válasza viszont cseppet sem tetszik. Az nem érdekel, hogy mennyire vonja kétségbe az értelmi képességeimet, nem ő az első, aki ilyet tesz. Még hogy az ő helye… kiszolgálás szigorúan érkezési sorrendben, ahogy a mondás is tartja, tehát nem érdekel, hogy mit gondol, eszemben sincs arrébb menni. De sajnos neki sem, mert talál más témát, amit felhozhat. Soha nem kérte tőlem senki, hogy bármit is tanítsak, pláne nem olyasmit, aminek köze van az oroszokhoz. Nem is nagyon látom az értelmét, ezért is kérdezek rá és megint csak nem mindennapi választ kapok.*
- Mi emberek? Te talán nem az vagy? *Végignézek rajta, nekem nagyon is halandónak tűnik, akkor miért helyezi magát a körön kívülre?* - Mindenki tudja, hogy az értelemnek semmi köze az érzelmekhez. *Azt hiszem ez megint egy közhely, de ettől még igaz. Úgy látom, ez a srác szereti magát másnak hinni, mint a többiek, pedig ha tudná, hány hozzá hasonló lélek van itt. De ez talán nem is érdekli. Viszont engem ért a megtiszteltetés, hogy a társasága lehessek, és mivel úgy látom felesleges is lenne azzal próbálkoznom, hogy elzavarjam, inkább belemegyek a kis játékába. Nem nagyon áll szándékomban szovjet dalokat tanítani, de a mondóka mégis érdekelne, és el is mondja nekem, ahogy ígérte. Először nem tudom, hogy mit gondoljak, de igazából nem lep meg. A gyerekek kegyetlenek, főleg ha olyannal találkoznak, aki különbözik tőlük, de ez még nem jelenti azt, hogy hazugság lenne egy-egy ilyen kis mondóka. A fiú arckifejezéséről nem is beszélve. Talán tényleg itt lenne az ideje keresni egy másik padot. Vagy másik emeletet.*
- Gondolom, hogy az őr már kevésbé volt boldog. *Nem tudom eldönteni, hogy szánjam-e vagy sem, de mivel ő is túlélte a gyerekkort és itt van, nincs szüksége rá, hogy bárki sajnálja. Simán el tudom képzelni, hogy őrültnek tartották. Viszont kezd zavaróan közel kerülni hozzám, ezért is teszem a vállára a kezem, hogy egy határozott mozdulattal, de nem durván, eltoljam magamtól. Kissé furán beszél, nem igen hallottam még magamra az úttörő kifejezést, pedig nem egyszer előfordult már, hogy a nemzetiségem miatt aggattak rám ilyen vagy olyan megnevezést.*
- Galina vagyok, másodéves. *Szerintem idáig az se nagyon tűnt fel neki, hogy egy iskolába járunk, de nem fogok ezen megsértődni, valami azt súgja, hogy másokkal is pontosan így van. Nem kérdezek vissza, hogy mi a neve, az arckifejezésemből szerintem lejön neki is, arra várok, hogy ő is bemutatkozzon.*
- Miért akarsz olyan szöveget megtanulni, amit nem is értesz? *Nem akarok visszalépni a kis egyezségünktől, de nem is adom fel, hogy kicsikarjak belőle valami válaszfélét, mielőtt hosszú perceket töltenék azzal, hogy újra és újra elismételjek neki egy szöveget, hogy megtanulhassa, ha már ennyire akarja.*

*Látom már, hogy csak bosszantani akar a srác, de ezt nem fogja elérni, viselkedésével ugyanis inkább csak zavarba ejt, mint hogy feldühítsen. Még azt hittem, hogy az én ismerkedési módszereim furcsák… Na de szeretnék már túllépni a témán, mert egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele.*
- Nincs benne semmi érdekes, hagyj már! *Hessegetem is el magamtól, nem éppen szelíd módon, ha tovább piszkál, esküszöm, hogy megátkozom. Szerencsére azért talál más témát is, vagyis hogy szeretne orosz dalt tanulni, de nem értem, minek. A válaszában megfog, ahogy fogalmaz, fel is kelti vele az érdeklődésemet, de természetesen nem igen kapok kielégítő választ; lassan nem is várom el tőle. Megállom, hogy végignézzek rajta, mintha csak valami árulkodó jelet keresnék, hogy nem ember.*
- Nekem annak tűnsz. Mások minek tartanak akkor? *Kérdezek is rá, ha már feldobta a témát, akkor bizony kérdezni fogok, amíg hajlandó válaszolni. Sőt, talán még utána is, általában nem zavartatom magam olyan apróságon, hogy valaki akar-e válaszolni vagy sem.* - Embernek tartod magad, mégis úgy beszélsz, mintha nem tartoznál közéjük. *Jegyzem még meg, visszatérve kicsit az alap koncepcióhoz, hiszen ő maga fogalmazott úgy, „ti emberek”. Miután elmondja a mondókát, egyértelművé válik, hogy nem egy átlagosan normális emberrel találkoztam már megint, de az ilyesmi eddig sem zavart, nem most fogok hát elfutni. A mondóka világos, mégis vagy tucatnyi kérdésem lenne vele kapcsolatban. Azt ugyan nem tudom, miért is árul el ilyesmit magáról, de egyelőre nem is fogok sok logikát keresni.*
- Csak az őr halt meg? *Kérdezem némi hallgatás után. Először inkább azt kérdeztem volna, hogy minek volt szükség rá, hogy őr legyen mellette, de azt hiszem ez kezd egyértelművé válni. Mégis, egy kósza gondolaton kívül továbbra sem érzem úgy, hogy más helyen kellene elfoglaltságot keresni magamnak. Eljutunk a bemutatkozásig, végre megtudhatom az ő nevét is, és általában ilyenkor automatikusan jön az udvarias „örülök, hogy találkoztunk”, de még nem igazán sikerült eldöntenem, hogy örülök-e vagy sem. Inkább teszek még egy kísérletet arra, hogy megtudjam, miért is akar annyira tőlem tanulni. Egyenes választ persze megint nem kapok, de azzal sem vitatkozhatok, amit mond; végül is elmagyarázhatom, hogy miről is szól a dal. Jó, legyen, ha ennyire szeretné. Már éppen nekiállnék, hogy végigmondjam neki a Polyuska Polye első pár sorát, mikor meghallom a sziszegést, és nem sokkal utána az idegen hangot is. A földre nézve veszem észre a kígyót, az ösztöneim azt súgják, hogy nagyon gyorsan menjek arrébb, de inkább az eszemre hallgatok; annyit még én is tudok, hogy az ilyen állatok pont a kapkodást nem szeretik, és olyankor támadnak. Nyugton maradok tehát, bár ez annyira nem is esik nehezemre, akkor sem, mikor a kígyó, pont az én lábamat használja mászókának, hogy feljusson a padra. Nyilván Hugo famulusa, de még soha nem láttam ilyen fajta kígyót. A tüskéivel olyan, mint egy cuki kis sárkány, csak lábak nélkül. Legszívesebben megfognám, hogy én tegyem fel a padra, ne erőltesse már magát azzal, hogy másszon, de nem hiszem, hogy szereti, ha fogdossák. Megtudhatom a nevét is, bár most annyira nem figyelek Hugora, sokkal jobban leköt a famulusa. Le sem veszem róla a szemem, egészen addig, amíg a fiú nyaka körül nem talál magának helyet, akkor viszont a tekintetem visszakúszik Hugo arcára. Egyelőre nem szólok, mégsem akarok beledumálni a kis beszélgetésükbe… szegény Sziszifusz, szép gazdája van, mondhatom.*
- Figyelembe vehetnéd, hogy mit szeretne. *Jegyzem meg halkan Hugonak, mikor a famulus mellettem telepszik le, ő pedig majd megszakad a röhögéstől. Fura ez a srác, nagyon fura.*  

- Mi lenne, ha egyszerűen elhinnéd, hogy nincs rajta semmi érdekes? *Nézek is rá nyugodtan, nem fogom hagyni, hogy felbosszantson, nyilvánvaló, hogy csak ezért csinálja. Nem érdekel a pimaszsága, na nem azért, mert naponta mondanák nekem, hogy dobjam már le a nadrágom, egyszerűen csak nem akarok tudomást venni most erről. Amúgy meg, van a különben formás lábaimnál egyéb téma is, amiről beszélhetünk, mert azt nem tagadom, hogy a srác felkelti az érdeklődésemet. Mintha nem sikerült volna még magának sem eldöntenie, hogy embernek tartsa-e magát, vagy sem. Nem lepnek meg a jelzők, amiket elmondása alapján ráaggattak, ezen a helyen szerintem kevés olyan humanoid van, akit ne illettek volna hasonlókkal, és ahogy nézem, Hugot sem zavarja a dolog. Ez a „mikor vagy mitől vagyunk emberek” téma még érdekes is lehetne, de látom rajta, hogy igazából nem vár választ tőlem, ezért nem is fogok nagyon belemélyedni a dologba.*
- Nem tudom. *Őszinte vagyok, eddig ezen tényleg nem gondolkodtam, bár elsőre azt a választ vágnám rá, hogy mégis kit érdekel mások véleménye. A tömeg szemében az emberek azok, akik szépek és jók, ezzel ki is zárva a körből sokakat… minket is.* - Az vagy, aminek tartod magad. Ember, démon, őrült, vagy mindhárom. *Legalább választéka is van. Tudom, hogy nem ilyen egyszerű a dolog, de szerintem már rég eldöntötte, hogy hova is sorolja magát, és nem hinném, hogy mások véleményére adna. Igaza is van. Érdekelne ám más is, amit még mesélhetne nekem, de sajnos nem egy bőbeszédű alak, így szinte mindent úgy kell kihúznom belőle. Nem baj, zaklatok én bárkit a kérdéseimmel, amíg hagyja, ő sem lesz kivétel.*
- Tényleg nem? *Csalódottan nézek rá, mert valóban érdekelt volna, hogy mi is történt pontosan azon a vonaton. Talán csak nem akarja elmondani, végül is, nem sok közöm van hozzá. Csak nem akar békén hagyni vele, hogy megtanítsak neki egy dalt, és ha már eddig elviselte a faggatózásomat, ennyit talán én is megtehetek neki. A famulusa megjelenése viszont eltereli a figyelmemet, egész szép kis állat; méregmániámnak köszönhetően elég sok hüllőt ismerek, de ez a fajta eddig kimaradt. Ahogy a lábamon végigkúszva feljut a padra, eszembe jut, hogy biztosan elég erős mérge lehet… na nem mintha szeretném, hogy belém marjon. Nem igazán értem, hogy Hugo mit talál olyan baromi poénosnak, a megjegyzésemre adott válasza után pedig már biztos vagyok benne, hogy nem is beszél komolyan. Fura humora van, meg kell hagyni.*
- Szeretném, de úgy sem adnád nekem. *Vonom is meg a vállam, mert azt tényleg ne akarja már elhitetni velem, hogy csak úgy odadobná a kis jószágot akárkinek. Még hogy haszontalan… nyilván nem annak alkotta. Amikor nekem kellett megteremteni a famulusomat, eszembe jutott a kígyó is, de számomra kevésbé lett volna hasznos. Most meg már ne is neki, hanem Sziszifusznak tanítsam meg a dalt… nagyszerű...*
- Ne aggódj, Sziszifusz. Az oroszok is csak annyira használják, mint bárki más. *Jegyzem meg az s hangokkal kapcsolatban; végül is tök mindegy, a famulus úgy sem boldogul velük, akkor nem mindegy, mennyi van egy mondatban? Dúdolgatni kezdem a megfelelő dallamot, közben megint az úton heverő kis kavicsokat nézegetem, majd elkezdek énekelni is, onnantól viszont már semmire sem figyelek magam körül. Gondolataimban odahaza vagyok Szibériában, bár a dal szövege nem magáról, az én gyönyörű Oroszországomról szól, mégis nekem szinte egyet jelent vele. Többször is elismétlem az első két versszakot, utána viszont annyira elmerülök az emlékeimben, hogy megállás nélkül haladok végig mind a hat strófán. Honvágyam van, szeretnék visszamenni néhány napra. De mielőtt még nagyon magával ránthatna az érzés, visszatérek a jelenbe, talán jobb is lenne, ha Hugora is figyelnék; rég megtanultam már, hogy itt nem lehet tudni, kire és mikor jön rá az öt perc, akkor pedig jobb, ha nem ábrándozik az ember. Abbahagyom az énekelgetést, és újra a mellettem ülő srácra nézek.*
- Hová vitt volna az a vonat? *Arra még csak emlékszik? Megint egy hirtelen témaváltás a részemről, vagyis visszatérés egy néhány perccel ezelőtti beszélgetéshez. Valamiért tényleg többet szeretnék tudni róla, és végül is, ezek csak kérdések. Ha zavarja, majd szól, hogy hagyjam békén vagy itt hagy. Addig viszont megpróbálom kielégíteni a kíváncsiságomat.*

*Ez a srác aztán tud ragaszkodni egyes témákhoz, nem zavarja, ha a beszélgetőpartner egyértelműen tovább lépne, de végül is nem hibáztathatom érte, én pont ugyanezt csinálom néha másokkal. Tehát nem fogom hagyni, hogy felbosszantson, akkor sem, ha ez lenne a célja, de végül csak sikerül úgy ahogy lezárni a dolgot, bár a téma még marad egy kicsit. Érdekes kérdései vannak, az már biztos, másoktól még nem hallottam ilyesmit, sőt még én se nagyon gondolkodtam el a dolgon, mert hát eszembe se jutott. A saját véleményem szerint nincs rajtam semmi olyan, ami túl érdekes lehetne, inkább mondhatnám, hogy az egész testem úgy ahogy van érdektelen és unalmas. De ha mást kérdeznék (amit soha nem tennék), nyilván személytől függő lenne a válasz, már ha lenne egyáltalán. Nyilván az a legérdekesebb, ami legjobban érdekel másokat, nem?*
- Fogalmam sincs. *Más választ erre aztán nem tudok adni, de ha már ilyen kérdései vannak, akkor ő sem ússza meg.* - Szerinted rajtad mi a legérdekesebb? *Dobom is vissza a kérdést, mert tényleg érdekelne a válasza, ami remélem nem egy újabb kérdés lesz. Nem érdekel, hogy a kis beszélgetésünk mennyire tűnik perverznek, nem flörtölni akarok a másikkal, tehát nem erről van szó. Nem igazán örültem neki, hogy az egész kertben pont mellettem kellett helyet találnia, de lassan kezdem úgy érezni, hogy végül is nem gond, ritkán hallhat az ember ilyen kérdéseket. De jön egy újabb „szerinted-szerintem” téma is, amiből végül az kerekedik ki, hogy minek is tartom.*
- Embernek. Mi másnak? *Úgy mondom neki, mintha ez teljesen magától értetődő lenne. De mit számít neki az én véleményem? Nem is ismerem annyira, hogy komolyan nyilatkozhassak róla. A válaszaiból egyértelmű, hogy őt is besorolták már mindenhova, azt viszont még nem sikerült eldöntenem, hogy ennek örül-e vagy sem. Elég nehezen igazodom ki rajta… vagyis csak próbálok kiigazodni rajta.* - Azt mondtad, hogy te is annak tartod magad, mégis mintha nem zavarna, hogy mások őrültnek vagy démonnak neveznek. Tetszik neked, ha ilyesmit mondanak rólad? *Nekem legalább is ez jön le róla, de persze nincs kizárva, hogy totálisan félreértek mindent, amit mond és amit tesz. Nem mintha nagyon megkönnyítené a dolgomat. Más talán már magára hagyta volna, talán ő is azt szeretné, hogy hagyjam békén és menjek már a „helyéről”, de az a helyzet, hogy minél furcsábban viselkedik, engem annál jobban érdekel. Kíváncsi vagyok és próbálom faggatni arról a vonatról és az ott történt eseményekről, de úgy látom, ő is inkább csak kérdezni szeret, válaszolni már nem annyira. Nem tudok neki külön okot adni arra, hogy miért válaszoljon, mert ezek szerint a tömény érdeklődés nem elég. Egy csalódott sóhajjal dőlök a pad támlájának, és kivételesen képes vagyok befogni a számat, na nem azért, mert azon gondolkodnék, hogy mit ajánlhatnék a válaszért cserébe. Semmi nincs, ami szerintem őt érdekelné. Hát mindegy, ha nem akarja elárulni, akkor nem piszkálom tovább. Akár néma csendben is ücsöröghetnénk egymás mellett tovább, de a famulus megjelenése újabb beszédtémát ad. Nem félek az állattól, annak ellenére, hogy én is jól látom, mérges kígyó, talán valami viperaféle. Elsőre nem értem, hogy Hugo miért nevezi haszontalannak, de aztán csak leesik, hogy úgy sem beszél komolyan. Szép is lenne, ha csak úgy odaadná bárki idegennek a famulusát, de ha ez lehetséges is lenne, én biztos nem mondanék nemet.*
- Miért ne szerethetném őket? *Most aztán rajtam a sor, hogy kicsit értetlenül nézzek a másikra. Nincs nekem bajom egy állattal sem, azokat pedig külön szeretem, amiknek felhasználható mérgük van. De ezt nem fogom neki most elrészletezni, hisz nincs abban semmi extra, ha valaki rá van kattanva a méregkeverésre. Na de áttérek most már arra a bizonyos dalra, éneklés közben viszont automatikusan Szibériához kúsznak a gondolataim. Egy idő után már nem is figyelek a szövegre sem, de nem is kell, pontosan ismerem, kizárt, hogy elrontsam. Bár ha elrontanám, akkor sem venné észre senki. De nem akarom hagyni, hogy nagyon magukkal rántsanak az emlékek, ezért visszatérek megint a vonathoz, mert csak nem akarom vele békén hagyni a másikat. Az eddigi kérdéseimre nem nagyon akart válaszolni, tehát találok neki újabbat, de persze megint kitér a válasz elől. Ennyire észrevehető volt rajtam, hogy a gondolataim elkalandoztak, miközben énekeltem? Nyilván, végül is nem is akartam titkolni a dolgot.*
- Nekem is, mint bárki másnak, aki ide jár. *Szerintem nem nagyon tudna olyan diákot mutatni, akinek ne lehetne mesélni valója, egy kis sajátosan sötét sztorija, vagy szép emlékei az otthonáról, amiket elmondhatna, ha akarna. Az én életem sem csak arról szólt odahaza, hogy fel kellett nőni, nem volt minden tökéletes és olyan, amit egy gyerek megérdemelne, megvannak a magam kis véres titkai. De nem hiszem, hogy ezek érdekelnék Hugot, ezért most kissé bizonytalanul nézek rá, úgy beszél, mintha valami kis cserét szeretne.*
- Ha mesélek neked, te is mesélsz nekem? *Kérdezek végül rá, nem fogok ezen agyalni tovább, és jobb szeretem ha egyenes válaszokat kapok, arról nem is beszélve, hogy ha meglepetésemre mégis érdekli valami, akkor szeretném tudni azt is, hogy pontosan mi.*

*Eszembe sem jut, hogy bárkit is meglepnék az örökös kérdezősködésemmel, egyszerűen ilyen vagyok, abbahagyom akkor, ha valakinek nem tetszik és szól érte (vagy még akkor se). Nem fogom titkolni a kíváncsiságomat, miért tenném? Legfeljebb nem kapok választ. Azt azért sejtettem, hogy ez az indításnak bedobott téma valahol némi perverz hangot is kap majd, nem mintha eddig ez ne lett volna jelen, de úgy tűnt, hogy nem csak én hagyom figyelmen kívül. A pimaszkodás miatt most sem fogok megsértődni, helyette továbbra is csak őszintén válaszolok.*
- Attól függ, hogy melyik férfiről van szó. *Magabiztosan mondom egy vállrándítás kíséretében, mert valóban így is gondolom; persze pontosan tudom, hogy mire utal, de tényleg azt gondolja, hogy mindegyikükön az a legérdekesebb? Vagy tényleg így van, és megint bennem van a hiba? De erről a dologról most végképp nem óhajtok beszélni, tehát le is zárhatjuk végre. Kicsit belezavar ebbe az ember-démon-őrült témába, mert nem igazán értem, hogy mit is akar mondani… vagyis értem, csak rajta nem tudok kiigazodni, és úgy tűnik, hogy a válaszom is rossz, bármennyire igaz, miszerint egyértelműen embernek látom. A véleményem ugyan nem fog változni, ezt meg is mondanám, de csendben maradok, miután elmondja, hogy ritkán hall olyan választ, mint az enyém. Közölném szívesen, hogy nyilván rossz embereket kérdezett eddig, de ki a fene mondja, hogy én viszont azok között vagyok, akiket érdemes kérdezni? Valahol kicsit szánom, de eszemben sincs ezt kimutatni neki. Nem gondolnám, hogy ennyire furcsa, ha valaki szereti a kígyókat, persze ő nem tudhatja rólam, hogy pont a mérgük miatt vagyok annyira odáig értük. Attól nem félek, hogy megmarnak, megtörtént már, amitől pedig megtanultam, hogy óvatosabb legyek. Nem érdekel, hogy megint úgy beszél velem, mintha csak egy buta szőkével lenne dolga, hisz nem ismer, nem tudja ő sem, hogy mit miért mondok.*
- Az emberek általában nem a lényeget veszik észre. *Újabb vállvonás részemről, mert nem érdekel, hogy „általában” mit szeretnek mások. Csak a félelem szülte véleményüket hangoztatják, ha mérges kígyókról van szó… vagy éppen másokról. De nem fogom ezt bővebben kifejteni most, úgy érzem,  felesleges lenne. Sziszifusz megjelenése után viszont már tényleg nem halogathatom tovább az énektudásom bemutatását, ami végül is nem rossz, de most sajnos az én elmém kerül olyan helyre, ahonnan muszáj visszarángatni a valóságba. Nem tudtam, hogy ilyen feltűnően elmerültem a emlékeimben, de Hugo szavaiból ítélve pontosan az arcomra volt írva minden. Mesélhetnék neki, de ugyan mit mondhatnék, amit elég érdekesnek találna? Kitérek tehát a konkrét válasz elől, helyette ajánlom a szokásos „mesélj és mesélek én is” cserét, de őszintén szólva nem hinném, hogy érdekli az ajánlat. Ezért is lepődöm meg annyira, mikor elfogadja, és leplezni sem tudnám, milyen lelkes leszek, de a mosolyom azonnal lehervad, mikor feláll mellőlem. Nem válaszolok, csak nézem, ahogy eltűnik a látóteremből; nincs azon meglepődni valóm, hogy megint kissé hirtelen hagynak magamra, de legalább azt nem mondta, hogy hagyjam békén, vagy valami hasonló. Sőt, ha összefutunk még beszélgetni is hajlandó lenne újra… ha betartja, amit mondott, akkor érdekes társalgás is lehetne. Sziszifusz még mindig itt van mellettem, de most nem piszkálom, nem sokára úgyis megy, vagyis kúszik a gazdája után. Érdekes, Hugo már a második, aki azon van meglepődve, hogy emberszámba veszem. Nem vagyok ostoba, én is látom, mi az, amitől mások inkább menekülnek, de én akkor sem vagyok hajlandó elfutni… akár tetszik az illetőknek, akár nem.*