Laura Lillien Larsen

Tárgy: Laura Lillien Larsen 2014-01-11, 7:56 pm

Név: Laura Lillien Larsen
Születési hely: Koppenhága, Dánia
Születési idő: 1994.december 6.
Vér: Aranyvér

Ház: Cruoris
Évfolyam: 3. évfolyamos diák

Főkarakter: Axel Knoxville

Kinézet:
Lány létemre igen magas vagyok, nagyjából 170-175 cm, melyhez vékony alkat társul, mely az otthoni edzéseknek is köszönhető, így meglehetősen jó kondiban is vagyok. Hajam színe természetesen a figyelemfelkeltést szolgálja, ugyanakkor a kék a nyugalom színe, melyre nekem állandó betegségem miatt szükségem is van, tehát előszeretettel viselem ruhák formájában is ezt a színt, s bár nem szeretem híresztelni fájó múltam, akit ér a megtiszteltetés, hogy felfedem előtte a sötét titkokat, az talán megértheti, mire fel ez a kékség-imádat. Orromban egy piercing található, bal alkaromon pedig egy rövidke szöveg olvasható latinul, mely egy tetoválás is egyben: „Quod me non necat, me facit fortiorem.”, melynek jelentése: „Ami nem pusztít el, megerősít engem.”, s azt hiszem, ez teljességgel igaz lehet rám. Első ránézésre törékenynek tűnhetek, ám képes vagyok akár puszta kézzel is megvédeni magam, ha úgy esik. Szemeimben van valami őrültség, olykor beteges nyugalmat sugárzok magamból, arcomról pedig érzelmeim kissé sem olvashatóak le, meg kellett tanulnom irányítani mindezt, így inkább határozottság és megközelíthetetlenség az, amit mutatnak bájos vonásaim.

Jellem:
Talán egyetlen egy szó az, mely magába foglalja tulajdonságaim nagy részét: manipulatív. Kiskoromban belém nevelte anyám, hogy mindig nekem kell irányítanom, ezt pedig csak úgy érhetem el, ha képes vagyok azt adni és mutatni magamból, akire adott pillanatban annak a valakinek szüksége van. Legyek mindig az, akit látni akarnak, mondjam azt, amit hallani akarnak. Legyek titokzatos, rideg, de mégis hagyjam, hogy megismerjenek egy álarcot, de mást semmiképp. Ne nyíljak meg, ne legyek őszinte, ugyanakkor mégis legyek egyszerre mindkettő, feleljek meg az elvárásoknak, a külsőségeknek.. és mindemellett legyek nagyon-nagyon okos, furfangos és eszes. Kíváncsi, törekvő, kitartó, határozott. Ne féljek semmitől, bátran viselkedjek, fiúkat megszégyenítő bátorságra törekedjek. De ami a legfontosabb: nem szabad éreznem. Mindez szép és jó, ám érzelmek nélkül mit sem ér az élet.. sok minden történt velem rövidke életem során, megtanultam rengeteg álarcot viselni és megfelelni, de megelégeltem. Mára hiába vagyok határozott megjelenésű, és hiába viselem és alakítom mesterien a szerepeket, aki kicsit képes a felszín mögé látni, egy megtört, kétségbeesett, fájdalmakkal teli, beteg, őrült lelket érzékelhet és ismerhet meg bennem. Nem szabad kiadnom magam, tilos. Ha rájönnek, milyen is vagyok valójában, végleg kicsúszik a lábam alól a talaj, én pedig elveszek elmém sűrűjében.

Előtörténet:
1994.december 6. - Koppenhága, Dánia

Ezt az időt csak mesélik. Tél volt, óriási pelyhekben hullott alá a hó Dánia fővárosára. Hosszú, hangos dudaszó, fékcsikorgás, végül óriási csattanás törte meg az éjszaka fáradt csendjét. Valahol megszólalt egy riasztó is, pár sarokkal arrébb pedig kigyulladt egy lámpa valamelyik ház szobácskájában. Anyám nem mehetett kórházba, az maga lett volna az öngyilkosság. Bérgyilkosként megtanulhatta, milyen a rejtőzködő életmód: életed sincs, nem hogy egyáltalán életmódnak nevezhetnéd azt, amit próbálsz saját akaratod szerint alakítani. Nincsenek barátaid, nem bízol senkiben, nincs valós személyiséged, sosem lehetsz önmagad. Hazudnod kell egy életen át, utolsó leheletedig, az egész életed egy kárhozat, mint valami elfuserált vámpíré. Gyilkolsz, eltakarítasz, megfizetik, és folytatódik tovább, az ördögi kör, míg nem téged pucolnak el a színről, életed végső állomása pedig nem más, mint a pokol. Így megy ez, bele kell törődnöd, ezt érdemled, mivel nem vagy más, csak egy ócska szociopata, kinek élete merő fertő. Nem voltak fájdalmai, nem vajúdott sokáig. Nem engedhette meg magának ezt a luxust, hisz egyedül kellett átvészelnie az életre szóló élményt. Apám egy volt akkori áldozatai közül. Pár évvel születésem előtt ismerkedtek össze, egy jótékonysági rendezvényen, melyen az utcára kerülteknek gyűjtöttek némi segedelmet. Anyám tökéletesen nézett ki csábító vörös ruhájában, hazug kisugárzása megbabonázott mindenkit: pillanatok alatt megtalálta a helyét a gyanútlan társaságban, a célpont pedig nem volt más, mint az apám, maga a jótékonysági est szervezője. Anyámnak megvoltak a módszerei. Nem kellett neki fegyver ahhoz, hogy gyilkoljon: aranyvérű mágusok gyermeke, tökéletes esze pedig igen fogékony volt mindenféle mágiaágra, ám számára mégis a mentális képességek edzése jelentette a tökéletes fegyvert mindennel és mindenkivel szemben. Apám jószerével bolondult érte, az ujja köré csavarta, bár meggyőződésem, képességei nélkül is működött volna mindez. Anyám egy idő után elbizonytalanodott, s ez a bizonytalanság nem másból fakadt, mint abból: érezni kezdett. Sosem történt vele ilyesmi azelőtt, akárhányszor meséli a történetet, szemei is könnybe lábadnak. Szerelmes lett. Elvesztette az eszét, túlságosan megszerette, túl közel került hozzá, ugyanakkor tudta, hogy mindez csak egy pillanatnyi állapot: egy pszichopata nem tud érezni, csak elképzeli ezeket az érzéseket, ám végül elég egy aprócska perpatvar, egy szinte észrevétlenül kicsiny szikra, és már meg is történik a baj, s ahogy meg volt írva, meg is történt, azon az éjjelen, mikor megfogantam. A részleteket nem tudom, de anyám akkor feladott mindent. Magát, az életét, az elveit.. Gyerekjáték volt rávennie apámat, hogy végezzen magával. De mégsem tudta elviselni a kínt: tehát mégis képes érezni? Képtelenség. Életében először nem töltötte el jó érzéssel a gyilkolás öröme. Másnap feladta magát a koppenhágai rendőrségen, a balga varázstalanok joggal ítélték el, a vád nem volt más, mint emberölés. Magyarázatot nem kaptak, mi és hogyan történt, csak kapott egy szürke zárkát, melyben egész életét kellett volna leélnie, holott könnyű szerrel kijuthatott volna onnan, és még csak észre sem veszik. De feladta, feladott mindent, szinte megkeseredett. Két hónapot töltött bent, akkor kezdődtek a reggeli rosszullétek, mely egyértelmű jel volt számára: halvány reménysugár sütött rá, ki kellett jutnia onnan, nem engedhette, hogy bent szülessek meg, én, aki az egyetlen voltam számára a világon. Több hetes tervezgetés után sikerült kijutnia a börtönből, az egész rendőrség a nyakában loholt, de mégis el tudott bujdokolni, megbízói nem hagyták cserben, nem volt mégsem egyedül. Pár hónappal ezután megszülettem. Akkor még nem tudtam, milyen élet is vár rám.

2000. december 6.

A hatodik születésnapom. Dereng némi emlékfoszlány: egészen kicsi szürke szoba, félhomály mindenütt: a sötétítő félig elhúzva, kintről csak a Hold éles, vakító fehér fénye akar utat törni magának a vékony ablaküvegen keresztül. Anyám a franciaágy végében ül, fáradt, beesett arca sajnálatra méltó. Mellette ülök, zöldes színű, kérdőbe hajló tekintetem pislogás nélkül csüng szépséges vonásain, végül nem bírok magammal, gyermeteg kíváncsiságom győzedelmeskedik önuralmam felett: a kezében lévő, fekete papírba csomagolt formátlan ajándékra pislogok, ő pedig puha kezével simogatja arcom. Hat éves voltam, s az ajándékom nem volt más, mint egy aprócska tőr és egy varázspálca. Amíg nem tanulom meg a mágia csínját-bínját, a tőrrel kell megvédenem magam. Ha valaki bánt, ne féljek használni, legyek könyörtelen, gondolkodás nélkül cselekedjek, de mégis legyek óvatos. Ne hagyjak nyomot magam után, ne gyanakodjanak rám, idősebbekkel ne is próbálkozzam, ők még túl nagy falat lennének nekem. Azt mondta, a korombeliek éppen tökéletes prédák lesznek, kezdetnek. Ne törődjek semmivel, csak magammal. Ha úgy érzem, valakinek még csak a jelenléte sem tetszik, ne gondoljak a fájdalomra, a következményekre.. csak cselekedjek, ám mégis legyek megfontolt. Megijedtem. Anyám láthatta szememben a félelem és a téboly jeleit, kezemben remegett a csinos kis tőr, mely örökre megpecsételte sorsom, s megtanított arra, hogyan kell élnem ezt az életet érzelmek nélkül. Legyek mindig olyan, akit látni akarnak az emberek. Ha kell, hazudjak, legyek kedves vagy szerény, szeretni való és édes. Tudta, hogy menni fog, már akkor tudta. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, ott az ágyon, a sötét szobácskában, amely addigi életem színtere volt, megváltozott az életem: a lelkem meghalt, csak a testem élt tovább. Az első áldozatom egy kisfiú volt a közértben. Kértem, hogy vegyen le nekem a polcról egy kicsike dobozos almalevet. Imádtam az ízét. Nem tette meg, amit kértem, felbosszantott. Nem volt a közelünkben senki. Csak az hajtott, anyám, akire felnéztem, büszke legyen rám. Az volt, annak kellett lennie.

Napjainkban

Azóta majdnem tizenegy év telt el, idén ünneplem a tizenhetedik születésnapomat, már ha megélem. Megváltoztam. Anyám évekkel később rájött, nem ilyen életet akar nekem, nem akarja, hogy a nyomdokaiba lépjek, de ekkor már bőven késő volt. Sokkolt az élmény, amikre kért, a gyilkolás érzése, az ösztöneim éles kiteljesedése.. az agyam kezdte felmondani a szolgálatot. Sokszor nem is tudtam magamról, voltak egészen jó pillanataim, talán még nevetni is tudtam, de többnyire igen súlyos volt az állapotom. Volt példa arra is, hogy magának anyámnak mentem neki minden különösebb ok nélkül, azt hiszem, ekkor döntötte el, ebből elég. Mindenféle mugli orvoshoz elvitt, gyógyítókhoz, neves mágusokhoz, de az elme baja gyógyíthatatlan. Se egy varázstalan, se egy mágus nem volt képes segíteni rajtam. Megbánta azt a napot, mikor erre az életre száműzött. Emlékszem, ott ültem egy fertőtlenítőszagú kórteremben. Tíz éves voltam. A sokadik mugli kórház volt vagy elmegyógyintézet, melyet titokban kerestünk fel, hála azoknak az átkozott kapcsolatoknak. Akkor már nagyon rossz állapotban voltam. Dühös voltam rá, őt okoltam mindenért, ismét neki támadtam, jelenetet rendeztem. A kórterem akkor már üres volt, csak az ágy állt a helyén, annak tetején ücsörögtem törökülésben, szívem kezdett lassabban verni. Kezeimbe temettem arcom, könyökeimmel térdeimre támaszkodva ringatózott testem előre és hátra, néma zokogás rázta végtagjaimat. Akkor kerültem tudatába annak, mit cselekedtem: a kórteremben minden felborogatva, az infúziót is kitéptem karjaimból, melyen keresztül a nyugtatót adagolták. Anyám valószínűleg még életben van, de sérüléseket okoztam neki, talán vérzett is, már nem emlékszem. Nem volt dühös, még csak le sem akart állítani, ez térített észhez. Hat éve történt mindez. Ezután kezdett csak normalizálódni az állapotom. Két évet töltöttem ott, anyám minden egyes nap, késő este eljött hozzám. Kezdtem rendbe jönni, méghozzá olyannyira, hogy hónapokon át nyugtatók nélkül sem produkáltam rohamokat. Még mindig erős volt az az énem, mely meg akarta torolni a sok szörnyűséget, melyet kényszerből kellett elkövessek, akit ő ébresztett bennem, ám lassanként irányíthatóvá vált. Végül haza mehettem, anyám megígérte, új életet kezdünk, legalábbis én. Taníttatott, volt miből. Nem hagyott fel munkájával, valamiből pénzt kellett szereznie, és egyébként is. Mindhalálig művelnie kell a mesterséget, az utolsó csepp véréig, így szól az íratlan szabály. Engem nem kényszerített semmire, néha el is engedett otthonról, de barátom természetesen egy sem akadt, egy kedves fiún kívül, akivel mindig abban a közértben találkoztam a szombati bevásárlások során, ahol a legelső szörnyűséget elkövettem. Idővel kiderült, azért jár mindig oda, mert volt egy öccse. Ott vesztette életét, abban a boltban. Megrendültem. Nem mondtam, nem mondhattam neki semmit, de annyival tartoztam neki, hogy azt a pár percet ott töltsem vele, azelőtt a polc előtt. Minden egyes alkalommal megrettentett az, amit tettem. Sajnáltam őt. Elkezdtem újból érezni. Anyámnak feltűnt a változás, kapcsolatai révén szerzett tudomást a Mysterioról. Szerinte jó lesz ott nekem, de én félek. Félek, hogy nem tudok majd beilleszkedni. Félek, hogy egyszerre túl sok élmény ér, én pedig nem tudom feldolgozni mindezt.. félek magamtól, de egy esélyt, egy újat én is megérdemlek.

» Laura Lillien Larsen