Damien Warell

Tárgy: Damien Warell 2014-01-11, 8:31 pm

Név: Damien Warell
Születési hely: Prága
Születési idő: 1994. február 28.
Vér: Aranyvér

Ház: Inflatus
Évfolyam: 1. évfolyamos diák

Kinézet:
175 cm magas vagyok és sportosan vékony. Széles vállakkal és keskeny csípővel rendelkezem. Arcom igazán szép, finom vonásokkal tarkított. Egyetlen dolog rontja csak el ezt a kisfiús összképet, ez pedig nem más, mint a fájdalom a világos, már-már fehéres árnyalatú lélektükreimben. A múlt sebei nem múltak el nyomtalanul, kissé zorddá vált az arc, mely akár még igazán szép is lehetne.
Hajam fekete, kissé hosszabb, mint lennie kellene - vagyis fogalmazzunk úgy, itt-ott hosszabb, szeretem a középen meghagyott hosszabb tincseket. Nem tehetek róla, egyszerűen nem mindig látom értelmét annak, hogy fodrászhoz menjek, valamint ez is egy kifejezése annak, hogy mit is képviselek, vagyis hogy mennyire lázadó vagyok és különc. Orrom kissé pisze, egyenes vonalú. Ajkaim kellőképpen teltek. Bőröm hófehér, hála a gyógyszereknek és annak, hogy az intézet óta valahogy nem vágyom a napfényre. Túlságosan megszoktam már, hogy valami sötét sarokban üldögélek magányosan, egyedül.. egyszerűen nem mászok ki a fényre, feleslegesnek tartom.
Ruhák terén nem nagyon követem a divatot. Ha mégis, általában a sötét ruhákat részesítem előnyben, ezzel is még jobban kiemelve bőröm fakóságát, szemem fagyosan kék színét. Általában farmert hordok, sportcipőt és egy pulcsit, vagy pólót, az időjárástól függően. Mindezek ellenére, mégis kellemes megjelenés jellemzi az általam nyújtott összképet. Amit azonban még észrevehetsz rajtam, ha nem vagy borzalmas megfigyelő, hogy rendelkezem jópár tetoválással, valamint egy fültágítóval is. Hogy erre miért volt szükség? Hogy a fájdalom, és ezek a jelek mindig emlékeztessenek a múltamra... ilyen egyszerű...

Jellem:
Mogorva, gúnyos, sértő. Talán ez az a három szó, mely a legjobban jellemző rám. Egyáltalán nem vagyok egy kedves természet. Barátaim nincsenek, kerülöm az emberek társaságát, antiszociális hajlamaim vannak, melyet előszeretettel kiközvetítek az emberek felé. Soha nem kerülök közel senkihez, ha lehet inkább elmenekülök. Egyszerűen nincs kedvem társalogni, nincs kedvem a múltamról.. a nyomoromról beszélni másokkal. Jobb, ha magamban tartom a dolgokat, jobb ha nem mesélek senkinek sem. Nem kellenek a szánakozó, lesajnáló pillantások.
Bosszúálló természet vagyok, ha valaki megbánt, megsért, az triplán adom vissza. Persze sokszor nem kell az sem, hogy megbántsanak.. jobb már az elején gonosznak és bunkónak lenni. Bár ha tudnák, hogy ez az egész csak egy jó kis maszk, mely mögé elrejthetem valódi énemet.. talán akkor akadnának olyan emberek, akik megpróbálnák letépni ezt a jó kis álarcot.

Eminens tanuló vagyok, persze csak abban, amit szeretek. Logikusan gondolkodom, mindig mindenhez tervet készítek. Nem szeretem a meglepetéseket, szóval szinte mindig van a tarsolyomban egy B-terv. Kissé sznob vagyok, lenézem a félvéreket, a sárvérűeket. Nagyfokú kritikusi vénával áldott meg a jóisten, ezért előszeretettel teszek megjegyzést mindenre, ami nem tetszik. Egyáltalán nem szeretem a nőket! Na nem azért, mert nem vonzódom hozzájuk, hanem azért, mert egy külön fajnak számítanak legalább is a számomra. Utálom a fecsegésüket, a vihogásukat és azt a sok pillantást, melyet felém küldözgetnek minduntalan. Nem akarom, hogy észrevegyenek, mégis úgy érzem, hiába menekülök, nem hagyják, hogy elbújjak.. kíváncsi szempárjaik mindig megtalálnak.

Kicsit hirtelen haragú vagyok, általában először átkozódom, és csak utána kérdezek. Hiába hitték, illetve mondták azt az orvosok, hogy skizofrén vagyok, elmém teljesen egészséges. Szedem az antidepresszánsokat, és ennek hatására sok minden megváltozott. Lassan elhiszem én is, hogy valami nem stimmel velem. Mániákusan figyelek arra, hogy a gyógyszerekből magamhoz vegyem a kellő mennyiséget, hiszen ha nem teszem, a múltam és az igazság rémálmok és hallucinációs emlékképekben kísért lépten-nyomon.
Szeretem a zenét.. hegedülök, ha van rá néhány szabad percem.

Előtörténet:
A magányos embert könnyű kiszúrni. A magányosok azok, akik a növényeiknek mesélnek, és titkokat sugdosnak a kutyájuknak, és bőszen veszekszenek a tévéjükkel. De mind közül a legmagányosabbak azok, akik olyanokkal beszélgetnek, akik már régen nincsenek.

Didergetően hűvös téli éjszaka..
Csend, melyet nem tör meg semmi, csak a süvítő szél lágy hangja, ahogy a hatalmas házak között kedvére száguldozik.
1994. február 28-át írunk.
Ahhoz képest, hogy ez már egy olyan időpont ami igencsak közelebb van a tavaszhoz.. nos, ahhoz képest igazán hűvös, szeles, fagyos idő van.
Igen, ezen a zord éjjelen születtem én.
Anyám nem volt valami erős teremtmény. Talán ennek a hatalmas tragédiának köszönhető a felém irányuló nagyfokú harag és gyűlölet. Igen, gyűlöltek, hiszen anyám pont akkor halt meg, mikor engem a világra hozott. Egy óriási sikollyal kísérve lépett át a másik világba, és hagyott itt, teljesen egyedül azok között a karmok között, melyeket mindennél jobban gyűlölök.
Apám nevelt fel, azt azonban nem lehet mondani, hogy abban a szeretetben, melyre egy gyermeknek szüksége van. Ő valahogy túlságosan elfoglalt volt hozzám, túlságosan megvetett ahhoz, hogy ténylegesen foglalkozzon velem.
Elfoglalt üzletember lényébe egy gyermek egyáltalán nem fért bele, sőt, ha már voltam olyan galád, hogy megszabadítottam álmai nőjétől.. hát tett arról, hogy én is kényszeresen megszabaduljak az élettől.
A napi elhanyagolás egyre gyakoribbá vált, Őt már nem is láttam. Egy dada foglalkozott velem, bár az hogy foglalkozott, nos, ez eléggé tág fogalom. Kissé öreg volt, kissé kedvetlen, és inkább érdekelték a pletykák a cselédekről, mint én.
Talán neki köszönhető, hogy hamar megtanultam mi az csend. Egyszerűen már egy idő után nem szóltam, nem sírtam semmiért. Még apró gyermekként felfogtam tudatosították bennem hogy vannak dolgok, melyek nem járnak nekem alanyi jogon. Hát igen..
Döbbenet, de a mai napig úgy gondolom a szeretet sem jár alanyi jogon.. hiszen miért is kellene mindenki felé sugározni, mikor a földön annyi ember, gyermek van, akitől jogtalanul megvonják.

Egyedül. Igen, ez a kulcsszó, nincs is még ilyen szörnyű szó. A gyilkosság meg sem közelíti, a pokol pedig csak szegényes szinonimája.

Lassan de biztosan közeledtem valami új felé.. a változás már gyorsan zajlott le. A szeretet hiánya miatt magamba fordultam. Sokáig nem beszéltem, majd mikor végre átestem a holtponton egy saját barátot kreáltam magamnak. Lassan ez a barát lett a mindenem. Lelkem apró, féltett dolgait vele osztottam meg, akkor még nem tudtam, milyen ŐRÜLTSÉGET csinálok! A bennem lakó barát egyre közelebb férkőzött hozzám, majd lényem részévé vált. Annyira hozzám nőtt, hogy egyre sűrűbben vette át elmém felett az irányítást. Ilyenkor minden keserűség kitört belőlem, törtem, zúztam pont mint egy őrült. Eme viselkedésem miatt meg kellett tanulnom hozzáidomulni a másik énemhez. Hasonló jellemet vettem fel magamra, ám mindezeket már későn.

Pedig ha tudtam volna, hogy valójában egyáltalán nem vagyok őrült, hogy az a barát, akivel olyan nagy örömmel beszélgetek a testvérem.. nos, talán akkor minden máshogy lett volna. Ez azonban teljességgel elegendő volt ahhoz, hogy végre kijátszva minden figyelmet megszabaduljanak tőlem, tőle.. az egész létünktől. Apám fülébe természetesen igen hamar eljutott elborult elmeállapotom híre, így itt volt a kedvező alkalom, hogy megszabaduljon tőlem.

10 évesen elmegyógyintézetbe küldtek, 15 éves koromig itt éltem, állandó orvosi felügyelet alatt tartottak. A napi gyógyszereknek hála, eljutottam arra a szintre, hogy a normális élet igencsak fájdalmat okozott, hogy egyszerűen szükségem volt arra a napi 5-6 tablettára, hogy legalább egy kicsit is minimálisan szépnek lássam a világot. Természetesen nem láttam szépnek, szenvedtem, pont mint egy kutya, de kit érdekelt ez az egész??! Kit érdekelt a nyomorom, mellyel rendelkezem? Hiszen ott mindenkinek megvolt a saját baja, a saját keresztje, melyet a sírig magával cipel. Én is a pokolba fogom hurcolni.. hála a sok kedves embernek körülöttem. A napok lassan vánszorogva teltek-múltak, én pedig szép lassan elfelejtettem, hogy van egy testvérem. A barát alakja lassan átalakult egy elképzelt személlyé.. egy olyan alakká, melyet csak én látok. Agyam a hatalmas sokk hatására teljesen átrendezte a memóriámat.. már nem emlékeztem arra egyáltalán, hogy nekem van még valakim a jóságos apámon kívül.

Sajnos a varázslat ebben a helyzetben nem segített. Igaz, annyi előnye volt ennek a pár intézetben töltött évnek, hogy megismertem magam, felépítettem a saját világomat. Ezután az én szerető apám úgy döntött, hogy rendes iskolába küld, természetesen úgy, hogy az iskola bentlakásos.. valamint a gyógyszereimet rendesen kell szednem. Így tehát itt vagyok.. egy őrült a hatalmas falak között

Titkok és egyéb apróságok
- Egyáltalán semmi baja, csak az apja intézte úgy, hogy intézetbe kerüljön.
- Mániákusan kerüli az érintéseket, a sok injekciózásnak hála, és az ápolóknak, akik előszeretettel kikötözték, egyáltalán nem viseli el, ha hozzáérnek. Ilyenkor beindul egy védekező mechanizmus az elméjében és pánikszerűen reagál.
- Akármi történik is, a szíve mélyén szereti az apját
- Magát hibáztatja tönkrement életéért, és azért, hogy az anyja meghalt.