Ódon temető

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-07-28, 10:22 pm

*Ez az éjszaka is oly csendes, mint az eddigiek, sehol egy halott lélek, kinek társaságára vágynék, így sétálok hát egyre tovább, a megszokott útszakaszon egy bizonyos kripta felé, de amikor meghallom a nevem, hirtelen torpanok meg. Oké, azt már megszoktam, hogyha Demetrius szól így rám, de ez a hang oly ismerős és oly... oly elfeledett már, az idejét se tudom, mikor hallhattam utoljára, így nézek hát körbe is szúrom ki nemsokára a fiút és szemeim is elkerekednek a felismeréstől.*
- Axel? *hát igen, szépen eltűnt a fiú, én pedig odaadtam neki magam, a szűzességemmel együtt és valahogy bárnom is már a dolgot, nem érdemelte meg, mert szépen itt hagyott. Tudom én, hogy nem ígért nekem semmit, de mégis több volt köztünk, legalábbis én így érzetem és igen, meg is szerettem őt, de mára már túlléptem rajta, most már csak Demetrius jár a fejemben... vagy mégsem? Furcsa érzelmek egyvelege a mostani, de végül nyelek egy aprót és intek is felé.*
- Nem jössz le? *mosolyodom el lágyan, bár fogalmam sincs róla, hogy most mit mondhatnék neki, egyértelműen le akart koptatni, valszeg azért, mert már megkapott, tehát innentől kezdve már semmi újat se jelentek a számára és ez most egy kis dühöt is szűl bennem.*
- Mit keresel most itt? És miért szólítottál meg? Azt hittem, hogy látni se akarsz... *egéyrtelmű, hogy ő kezdte ezt a kihasználást velem és azóta folyamatosan ilyen helyzetbe kerülök. Egyik férfi se jobb a másiknál, erre kezdek rádöbbenni.*

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-07-28, 10:35 pm

* Nem gondoltam, hogy pont vele hoz össze ma este a sors.. bár az sem normális, hogy zavart elmémet pontosan itt akarom megnyugtatni és rendbe rakni ugyebár. De talán mégis beletrafáltam a helyválasztást illetően, s úgy tűnik, egész lényének képe még mindig olyan élesen él bennem, mint anno: elsőre felismerem ezt a lányt, bár egyelőre fogalmam sincs, mennyi értelme volt megszólítanom. *
- Igen, én. * bólintok helyeslőn, s ahogy kérdi, lemegyek-e hozzá, egy hosszú másodpercre még a levegő is tüdőmben ragad, ha kérdeznék, a nevem sem tudnám megmondani, úgy leblokkolok. A-a, ez nem én vagyok, s ahogy ez a felismerés is eljut agyamig, mintha mély álomból ébrednék, lassan veszem ki a cigit a számból, s nyomom el gondolkodás nélkül azt a kripta tetején, ott is hagyva a félig sem elszívott szálat: tudom, hogy utálja a szagát. Törökülésből egyszerűen fel tudok állni, s mivel nincs túl magasan a kripta teteje, így felmérve a terepet ugrom le róla, szinte majdnem Nymphadora elé érkezve, méghozzá guggolásba, tenyeremmel pedig természetesen a földön támaszkodom. Szavait hallva ismét elkap a megdermedés, de nem kéne észre vegye a zavaromat, így megrázva fejem állok fel onnan is, s összedörzsölve két kezem már hullik is a földre az oda nem illő por. Nem fogok neki hazudni, ám még mielőtt válaszolnék, szépen végig mérem, s bátran, bocsánatkésően pillantok szép szemeibe. *
- Nyugalomra vágytam és egyedüllétre, ennyi az indok arra, hogy most itt vagyok. És hogy megszólítottalak.. te nem ezt tetted volna? * kérdem, közben zsebre dugva kezeimet lépve felé pár lépést tétován. Egyszerűen csodálatos, ezt nem tagadhatom. *
- Tudod, hogy ez nem igaz, csak én.. sajnálom. * teszem még hozzá egy sóhajjal utóbbi szavaira reagálva, mely igencsak nehézkes, s bizony sok mindent tudnék mondani neki most, úgy érzem, de hogy mennyi mindent mondhatok, az csak tőle függ. *

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-07-28, 11:12 pm

*Nem tudom hirtelen hogy fogadni, de mégis magahoz hívom, hiszen jó lenne ismét teljes testközelségből látni őt, magas alakját és szikár testét. Látom a habozást rajta, amit meg is tudok érteni, de nemsokára már ott van előttem, mint valami szuperhős vagy vámpír, úgy ugrik le elém, én pedig önkéntelenül is elmosolyodom, ahogy Demetriusra gondolok. *
- De, én is bizonyára szóltam volna. *bólintok egy aprót, hiszen ez így igaz, de mégis akad még egy kérdésem, amelyre nem ártana, hogyha válaszolna és ezt viszont úgy teszi meg, hogy picit közelebb lép hozzám, én pedig csak kihívóan tekintek a szemeibe, úgy nézve és hallgatva a sajnálatot.*
- Nem, nem tudom Axel... *rázom meg picit a fejem is.* - Kihasználtál! Elérted azt, hogy oda legyek érted, aztán pedig amikor megkaptál, eldobtál, mint valami használt rongyot. Kössz, de nekem erre nincs szükségem, már elegem van abból, hogy mindenki kihasznál, aztán tovább lép rajtam, szóval jobb is lenne, hogyha inkább többet nem futnánk össze, én nekem ez nem hiányzik. *igen, most keménynek mutatom magamat, de mérhetetlenül megbántott akkor, amikor úgy elhagyott, hiszen megszerettem, tiszta szívemből és azóta is csak eltipornak a férfiak, mind játszik velem, aztán inkább ott hagy valami hülye kifogással. *
- Szerintem én inkább megyek is... *emelem fel kezeimet is, így próbálva tiltakozni a fiú ellen, akivel ezt a találkozást inkább el is akarom felejteni. Az elmélek ismét életre keltek és igen, most már tudhatja, hogy szerelmes voltam akkor belé, de ez már a múlt, én pedig nem hagyom, hogy ismét megkísértsen, túl könnyű lenne neki... én pedig nem hagyhatom magam, többé nem.*

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-07-28, 11:28 pm

* Félő, hogy mire lemásznék a túloldali romosabb részen, eltűnne a szemeim elől, épp ezért választom a gyorsabb utat, s ugrom le nem túl serényen, mint inkább lomhán, kétkedve fogadva ezt az egész helyzetet. Érzem, tudom, s mivel nagyjából ismerem őt, kérdeznem sem kellene azt, amit mégis megteszek, bár az ellenkezőjét is el tudom képzelni: kívülről kemény, belül pedig ugyanolyan érző lélek, mint bárki más. Bólintok tehát én is, tudomásul véve kijelentését, majd valami ócska blablát nyomok válaszként kérdésére, belőle pedig szépen előtör minden sérelem, melyeket teljesen jogosan vég fejemhez. Ahogy közeledem hozzá, s hallgatom szavait, arcvonásaim megkeményednek, s immár azzal sem tudok takarózni, legalábbis nincs hozzá képem, hogy bizony tudta, milyen rizikót vállal velem.. nem, nem tudok ilyesmit a fejéhez vágni, egyszerűen nem megy, pedig énem egy része vitatkozna vele, de még mennyire szívesen. Viszont az a felem, amely teljességgel oda volt és talán van is érte még mindig, erősebb, mint az igazságérzetem és az egóm. Minden egyes szavával a földbe tipor, én pedig ott állok megsemmisülve előtte, mint egy kisgyerek, akit szembesítenek azzal, hogy cukrot lopott. Képtelen vagyok bármit is mondani, csak nézem szép és megtört arcát, s elképzelem, ki lehetett az a szemét, aki kihasználta.. ó, hogy hagyhattam, miért nem maradtam vele? *
- Teljesen igazad van, az én hibám az egész. Amikor megismertelek, kicsit sem voltál szimpatikus, de aztán.. aztán próbáltalak figyelmeztetni, hogy nem lesz ez így jó, és tényleg elszúrtam, mert gyáván elmenekültem egy olyan érzés elől, amit azóta sem tudok kiölni magamból. * kezdek beszélni hozzá, hiába is mondta, hogy menni akar. Tettekkel nem tartom fel, képtelen vagyok bármiféle mozdulatot tenni felé, csak mondom és mondom a magamét, végre színt vallva előtte. *
- Nagyon sajnálom és nem magam miatt, hanem miattad, bár gondolom ez már cseppet sem számít, és megértem, ha inkább szóba sem állsz velem. * fűzöm még hozzá nyugodt, békés hangnemben. Nem vagyok se ingerült, sem semmi ilyesmi, egyszerűen kijött most ez az egész, s a mérhetetlen lelkiismeret furdalás kezd felemészteni, ugyanakkor mégis jól esett mindezt elmondanom neki. Már csak azt sajnálom, hogy ennyit kellett várnia, így fogalmam sincs, szavaim mennyit érnek neki, odabent. *

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-07-28, 11:40 pm

*Nem akarom én ezt, de már késő és egyszerűen csak úgy jönnek belőlem a szavak és bele se gondolok abba, hogy mit mondok, hogy szerettem őt és hogy más is kihasznált már rajta kívül, bár a részletekbe nem vagyok hajlandó belemenni, így adom hát tudtára mindazt, amit gondolok és érzek is vele kapcsolatban. Mérges vagyok és gyűlölöm is, de a másik felem még mindig odavan érte, azért az Axelért, akit annak idején megismertem és akit ahogy ő is mondja velem kapcsolatban, ne kedveltem.*
- Igen, te szóltál, hogy ne akarjak túl sokat tőled, mert azt úgyse adhatod meg. Szabad lélek vagy, már tudom. *tárom szét kezeimet, de ezzel az információval már képtelen vagyok mit kezdeni, így sóhajtok hát felé kissé.* - Érzés? Te soha, semmit se éreztél irántam, maximum vágyat, hogy meghódíts, mert annyira nehéz volt és elutasító voltam. Éppen ezt élvezted, de most már nem érdekellek, akkor meg nem tudom, hogy minek mondod nekem ezeket. *nem, én képtelen vagyok azt elfogadni, hogy esetleg én kellenék neki, azaz hogy kellettem valaha, mert mostanra már ugyebár minden megváltozott és jobb is nekem nélküle, jobb így egyedül... De mégse megyek el, hanem csak visszafordulok felé, úgy hallgatva tovább és csak nézem ezt a kisfiús tekintetet, mely mögött tudom én, hogy egy igazi férfi lakozik.*
- Nem Axel, már nincs mit sajnálni, túl vagyok rajtad. Elég volt... tudtam én már akkor is, hogy nem szabad engedni az érzéseknek és hallgatnom rád, tehát jobb ez így... a jövőben is maradjunk csak távol, te élvezd az életet másokkal, az való neked. *bólogatok is párat, mivel nagyon is úgy érzem, hogy én már úgyse kellek neki. Nem tudom, hogy most miért viselkedik így, de még egyszer nem fogok bedőlni neki.*
- Akarsz még valamit mondani? *kérdezem tőle picit ingerülten, bár testem is cseppet remeg, mert nem tudom kezelni ezt a helyzetet, ahogy oly sokat képtelen vagyok, ami vele kapcsolatos.*

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-07-29, 12:03 am

* Lehet, hogy épp itt volt az ideje ennek a találkozásnak, fogalmam sincs, de hogy szépen lassan megosztok vele olyan dolgokat, melyeket még az is csoda, hogy burkoltan képes vagyok kimondani, mintha álmodnék. Persze beleszól, és hozzáfűzi a maga kis kommentárjait, de mikor az érzéseimet firtatja, az kissé mellbe vágó érzés, megspékelve egy kiadós pofonnal. *
- Hogy semmit nem éreztem irántad.. soha? Megszerettelek téged, nagyon is és most is szeretlek, szerinted mi a francért töröm magam? * csattanok most fel picit, s mondom ki hirtelen azt a szót, amitől annyira rettegek, s ami egy olyan érzést fejez ki, ami nem igazán nekem való.. és ezt sikerült is bebizonyítanom ugyebár. Szaporább levegővételek és kisebb méreggel agyamban meredek arcára, s feltűnhet neki az első felindulásból való megnyilatkozás, hiszen én ilyet soha nem is említettem neki, de még gondolni sem mertem arra, hogy valakihez tartozzak komolyabban. Értetlenül hallgatok további szavait is, ismét igaza lehetne, de mégis késztetést érzek arra, hogy vissza vágjak. Pár lépést ismét közelítek felé, így nagyjából fél méterre csökkentve a köztünk lévő távolságot. *
- De minek legyek mással, mikor nem érdekel senki? Egyáltalán tudod, miről beszélsz? Az való nekem? Remek. * csattanok fel ismét, egyre keserűbben téve mindezt. Igen, most kiakadtam, s tudom, hogy igaza van, de mégsem tudok meglenni nélküle. *
- Igen, akarok. Azóta, hogy megtörtént a dolog, és elbaltáztam mindent, csak annak az istenverte motornak élek, csak az köt le igazán. Ismersz engem, és szerintem legbelül tudod, hogy nem hazudok, sohasem tettem. De tudod mit? Talán most bebizonyosodott, hogy tényleg nem vagyok elég jó neked. * mondom ezt kicsivel nyugodtabban, mint az előbbieket, de ettől többet nem tudok hozzá fűzni. Ha engedi, egyik kezem arca felé emelem, hogy megsimíthassam a puha bőrt, melyet olyan rég érezhettem sajátomon, majd szépen el is veszem kezem, nem akarom zargatni tovább. *
- És ha így gondolod, akkor én most megyek. Remélem találsz valakit, aki megérdemel téged. * teszem hozzá halkan, teljesen őszintén, nem is tudom, mintha kifordultam volna magamból, s most láthatta, mi van ott bent, de igazán. Nézem még a szép arcot, belül szétvetne az ideg, s zsebeimben kezeim nekem is remegnek, de ha így kívánja, akkor itt hagyom, kilépek az életéből, és tényleg nem fog soha többé látni, nem kerülök a szeme elé, ha így könnyebb. Lassan fordítok neki hátat, s indulok is el az ellenkező irányba. Elszúrtam, ez van. *

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-07-29, 12:17 am

*Hogy mit érzek most, hogy kimondja mindazt, amire régen oly nagyon vártam volna? Vagyis amit várnék valakitől, hogy szeressen? Hitetlenkedve pislogok rá és ajkam is teljesen kiszárad, ahogy őt figyelem, de az a baj, hogy ami régen volt, az régen volt, azóta Demetrius és Sairus is bejöttek a képbe, így most egyáltalán nem tudok mit kezdeni a kapott információval, egyszerűen lehetetlenségnek tartom, hogy valaki engem szeressen, úgy igazán, magam végett.*
- Még most is? Axel... mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz, már oly sok idő telt el. *én is kötődöm hozzá, igen, érzem ezt minden porcikámban, de most már más felé is hív a szívem, mert volt egy fiú, aki végig mellettem volt, bármi is történt és igazából, Axelt idézte fel nekem, ahogy eleinte bántott, majd végül szeretgetett. Inkább elengedem, így mondom hát neki, hogy mi való neki, hiszen ezt régen is megmondta már nekem, de ahogy megütközve hallom azt, hogy nem érdekli más, már nem tudok megszólalni se, csak nagyon lassan veszem a levegőt, miközben őt nézem.*
- Eddig se kerestél Axel, ha most nem futunk össze, akkor nem is keresel, talán soha többé... *mondom most már halkan, mert így érzem, de nem engedi még lezárni a beszélgetést, így kerül oly közel hozzám és mondja tovább felém a szívemet melengető szavakat.*
- Elég jó nekem? Ne nevettes...én nem kellek senkinek, te pedig mindenkinek. Régen is így volt, most is így van. *mosolyodom el végül fájdalmasan, hiszen egy ilyen srác kinek ne lenne elég jó? *
- Axel, én senkinek se kellek... *mondom még halkan, miközben érzem az arcomon a simítást, de mielőtt elmenne kapom el lágyan a kezét és nézek a szemeibe.*
- De nem tudok csak úgy túllépni a múlton. Azóta... annyi minden történt, szükségem lett volna rád. Neked... neked fogalmad sincs, hogy miket éltem át, majdnem meg is haltam, nem is egyszer és te soha nem voltál mellettem? Most mégis mit kéne tennem, megbocsátani mindent és ugyanúgy a tiéd lenni? *teszem fel a nagy kérdést, hiszen lehet, hogy vele semmi nem történt, velem annál több és Demetrius miatt nem is tudnék vele lenni, szeretem azt a vámpírt is és lehet, hogy csak a mérge miatt, de szeretem.*
- Semmi se ennyire egyszerű... *eresztem el halkan és hajtom le kissé a fejem. * - Régen minden könnyebb volt, de mostanra kész káosszá vált az életem és nem lehetek boldog, soha többé és ez az én hibám is. *nem mondom még el neki a vámpírt, nem is tudom, hogy fogadná... Mit tegyek? A karjaiba omlanék szívem szerint és hosszan megölelném és ismét ajkamon érezném a csókját, de félek attól, hogy megéget, mint a sárkány tűze.*
- Szerinted mit kéne tennem? Te mit akarsz, mit tegyek? *kérdezem halkan, de talán érezheti, hogy nem akarom, hogy elmenjen, ahogy azt se, hogy kiszálljon az életemből, de ezernyi kétség lakozik a lelkem mélyén és nem tudom, hogy Axel miként férne bele ismét a szívembe, a megfelelő helyre.*

//fagy//

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-07-29, 10:42 pm

//olvad//

- Még most is, Nymphadora. * bólintok kétkedő szavait megerősítve, megérthetné már végre. * - Igen, sok idő eltelt, de az érzéseim változatlanok, leszámítva a bűntudatot és a lelkiismeret furdalást, ami napról napra csak erősödik. * teszem még hozzá nyugodtan pillantva fel pár másodpercre a csillagos égre, végül barna szemeimmel bátran kezdem fürkészni ismét szép arcának ismerős vonásait, s nem győzök betelni azokkal. Újabb igazságokat mond, miszerint nem járkáltam annyit utána, mint azelőtt, sőt.. szinte semennyire, s mint valami gépezet bólintok ismét, bár most már cseppet lemondóbban, hisz akármit mondok, mindig ellenállásba ütközöm. *
- Ez nem igaz.. akartalak keresni, és ha most nem találkozunk, a napokban megtettem volna ezt a lépést, már nagyon érett, bár ha jól veszem ki a szavaidból, mit sem számít már ez is. * nézek félre újra egy sóhajjal, de még mindig azt érzem, lehet miért küzdenem, és érte talán megérné, most biztosan megérné, és bizonyíthatnék is, ha akkor rég nem is tettem. Közelebb kerülök hozzá mindeközben, jelenléte olyan érzéseket vált ki belőlem, melyek szinte már idegenek voltak, tehát most mintha újra élnék belül mindent vele kapcsolatban. Kijelentésére negédes nevetésbe kezdek, kezeimbe temetve arcom dörzsölöm meg tenyeremmel azt, végül ujjaim között pislogok ki rá. *
- Akkor ezek szerint én egy senki vagyok, mert nekem igenis kellesz. És azért az, hogy én mindenkinek jó vagyok.. nem, kislány, csak neked voltam jó úgy, ahogy vagyok és sajnálom, hogy ezt akkor nem viszonoztam. * hangsúlyozom ismét, miközben még egy simogatást is kap, én pedig végül úgy döntök, s bizony fájdalmas egy döntés, hogy inkább hagyom őt békében, nem szennyezem az életét ismét, ki tudja, majd megint megbántom valamivel úgyis.. de ahogy ezt eldöntöm és meg is teszem az első lépést a távozás híres mezeje felé, vékony ujjait érzem máris kezemen, erre pedig már nekem sem kell több, hirtelen torpanok meg, s fordulok vissza felé, ugyanolyan közelségbe kerülve hozzá, mint az imént. Földbe gyökerezett lábbal hallgatom szavait, hogy majdnem meghalt, hogy veszélybe került, s máris ostorozom magam belül azért, mert nem voltam vele.. hát tényleg ilyen ember kellene mellé, mint én? Nem hiszem. Meg sem tudok szólalni, de mikor a boldogságról beszél, mintha a bennem lévő görcsöket elvágták volna, úgy simítok ki pár tincset pofijából, s fogom kezembe arcát, így nézve szemeibe. *
- Mindenkinek joga van a boldogsághoz, szóval ne beszélj butaságokat, ezt te is tudod, hogy hülyeség. * szólok hozzá lágyan, ujjaimmal cirógatva arcát, s mintha még mosolyognék is, s kérdésekor arcunk már egész közel kerül egymáshoz, mely közeledés teljesen tudat alatt megy végbe nálam, nem csak ám úgy egy csettintésre. *
- Maradj velem és engedd meg, hogy bizonyítsak, én ezt szeretném. De hogy te mit szeretnél, azt csak te tudhatod, én nem mondhatom meg, mit tegyél, erőszakkal nem foglak magamhoz kötni, tehát minden rajtad múlik, én pedig nem siettetek semmit. * kérek burkoltan egy esélyt tőle, s mivel minden kimondott szónak súlya van, érzem is, amint mindez a felelősség nyakamba szakad, amit vállalni készülök ezzel. Nem csókolom meg, csupán csak homlokom döntöm az övéhez lehunyt szemekkel, nem akarok nyomulni, tudom, hogy időre van szüksége, hisz eléggé zavarodottnak tűnik, s mintha már nem is a régi volna ez a leányzó. *

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-07-29, 11:10 pm

*Nem tudom elhinni, hogy most ez a valóság, hogy ő itt van nekem, itt van velem és engem akar, hogy én kellek neki. Régen bármit megadtam volna ezekért a szavakért, de most már nem érzem a jelentőségüket, már beletörődtem abba, amilyen sorsra jutottam. Egy vámpír vérszajhája vagyok és őt kívánom, ezen kívül pedig az egyik régi ellenségemmel, aki elvágta a torkom és mindig bántott, akitől félek, azzal csókolózom és alszom egy ágyban... Ide hogy férne be Axel? Csak én okoznék neki fájdalmat, igen, minden bizonnyal ez közöttünk már nem működhet úgy, ahogy kéne, ezt tudnia kell neki is, ezért is próbálom mege elereszteni, de ez mégse megy oly könnyedén.*
- De számít, de sok minden történt velem... *sóhajtok egy aprót, majd figyelem, ahogy elköszön tőlem. Most kéne eleresztenem, hiszen már rég elveszítettem, de nem, nem akarok ismét egyedül lenni, boldog szeretnék lenni, így nézek utána, majd nyelek egy aprót és lépek felé, miközben kezem a kezére téved, így állítva meg őt és mondom neki szavaimat.*
- Szerintem mások is örültek volna neked, hiszen tökéletes srác vagy. *mosolyodom el lágyan, de amikor arcom kezébe veszi, csak picit elpirulva sütöm le szemeimet, oly nehéz most ez az egész helyzet, ami kialakult közöttünk.*
- Nem, nem hülyeség... Minden olyan nehéz... te se akarsz már engem, ha megtudod, mi történt. *nem, nem fogok itt pityeregni, az az idő most picit elmúlt, már kisírtam magam a múltkor, de az az utazás óta minden jobb lett, lenyugodtam kissé. De muszáj megtudnom, hogy ő mit akar és minden egyes szó megdobogtatja szívemet.*
- Én szeretném megpróbálni, mindennél jobban, de előtte tudnod kell azt, amin keresztül mentem. *húzom el fejemet, nem engedve most a kísértésnek, mert ha megcsókol, én megsemmisülök, ez biztos. *
- Kérlek hallgass végig! *nézek szépen a szemeibe, mert nem bírnám elmesélni, hogyha többször közbevágna.*
- Amióta elmentél, rám talált egy vámpír, többször bántott, szívta a vérem, de... én belezúgtam. Lefeküdtem vele és hagytam, hogy igyon belőlem ő... nagyon gonosz velem, de a mérge miatt nem tudok neki ellenállni. Ez a szerelem vagy mi, amit érzek, szerintem az miatt van, mert megmérgezett, nem is egyszer... Így... így akarsz velem lenni? Bármikor látom, azt csinál velem, amit akar, képes befolyásolni, olvasni a gondolataimban, mindenre Axel, el se tudod képzelni mekkora ereje van. *sóhajtok fel, majd térek rá gyorsan a másik témára is, jobb mindezt időben letisztázni.*
- És egy másodéveshez is közelebb kerültem. Majdnem megöltük egymást párszor, de mégis ott volt, amikor kellett. Nem, nem feküdtem le vele, csak csókolóztunk, de nem tudom, hogy ezek után mit kéne tennem. Őt nem szeretem, de nagyon kedvelem... ahogy Téged is. Most, hogy tudsz mindent, még mindig velem akarsz lenni, bizonytalanul, hogy bármikor más karjai között lehetek? *a más természetesen csak a vámpírra vonatkozik, hiszen Sairus is mondta, hogy legyek boldog, nem feltétlenül vele, hanem valakivel. Így nézek hát tovább rá és lépek picit hátrébb, hiszen számítok a válaszára, hogy nem lesz, így már nem kellek neki és ez teljesen jogosan van így, hiszen egy vámpírt nem lehet teljességgel befolyásolni.*
- Amíg az a vámpír nem tűnik el, addig nem tudok neked semmit se ígérni! *hajtom le a fejem, hiszen régen fordítva volt. Ő nem tudott nekem hűséget ígérni, most pedig én nem tudok neki...*

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-07-29, 11:38 pm

* Fogalmam sincs, mi játszódhat most le benne, és lehet, hogy szavaimmal sem teszek túl jót neki, ahogy jelenlétemmel sem. Egyszerre akarok vele lenni, s megóvni őt magamtól, de mindent tudnia kell, ami bennem van, most már tiszta lapokkal játszom, így a tisztességes és valljuk be, nekem is sokkal könnyebb kimondani mindezt, mint magamban tartani és inkább vitatkozni mindenen. *
- Akkor meséld el, mi minden. * reagálok az újabb kijelentésre, ám végül mégis amellett döntök, lelépek innen, még sem volt olyan jó ötlet ide jönni, és talán nem kellett volna bolygatni ezt az egészet.. csak újra fájdalmat okozok neki és magam is felkavarom. Tettével és szavaival mégis maradásra ösztönöz, és bizony szívem sem lenne itt hagyni. Látom rajta, hogy nincs jó passzban, a köztünk lévő dolgokat leszámítva sem, de mikor azt hallom, tökéletes vagyok, ismét nevetnem kell, hihetetlen szavakat mond. *
- Hogy én tökéletes? Csak viccelsz, ugye? Én nagyon nem vagyok tökéletes, Nymphadora és ezt te tudod a legjobban. * nyugszom le végül, vagy legalábbis a nevetés alább hagy, de az ideg az mégis hullámokban tör rám. Így vonom végül két kézzel közelebb magamhoz szép arcát, amit el sem engedek, egészen addig, amíg baljós szavaival nem csitít el, én pedig értetlenül engedem, hogy eltávolodjon. Azért némi bíztatást is kapok próbálkozásaimra, de már a kisördög is belém bújik, olyan kíváncsi és aggódó vagyok most, csak mondja már, mi a fene történt vele, ami ennyire megváltoztatta. *
- Én nem értelek.. mi történt? Mond csak, nem szólalok meg. * kérem türelmetlenül, s közben biztosítom némaságom felől is, amit lehet, hogy a későbbiekben még nagyon meg fogok bánni. De ha most ezt szeretné, akkor legyen: némaságomba burkolózva, kezeim ismét zsebre téve, aggódó, s kissé gondterhelt, kíváncsi arccal meredek rá szinte pislogás nélkül úgy iszom szavait, legalábbis egy ideig. Ez a vámpíros dolog.. folyamatosan csak megdöbbenek, egyszerűen ha akarnék sem tudnék megszólalni. Ez a téma engem is mélyen érint, ha más miatt nem is, de bátyám mivolta végett mindenképp, és most még ez is.. nagyon remek. Ezek a mocskos vérszopók mindenhol ott vannak, hogy tönkre tegyék mások életét? Mérgem is gyűlik tehát, s ezt a sok információt erről az egészről nehezen tudja befogadni agyam, feldolgozni meg már végképp képtelen lenne. Bár megígértem, hogy nem teszem, de most mégis közbe vágok hirtelen, azt sem tudom, épp hol tart a mesélésben, egyszerűen az egész olyan zavaros és érthetetlen számomra. *
- De várj.. ez a vámpír, ki ez? Nem lehet valahogyan védekezni ellene? Esküszöm, ha tudnám, megölném azt a szemetet.. * horkanok fel dühösen, s tekintetemben is izzik a harag és a mérhetetlen düh: ha képes lennék rá, kinyírnám az összeset, de mindet, amennyi csak létezik a Földön. A másodéves srác most a legkisebb gondom, hiába okosabb és ügyesebb, mint én, őt biztos vagyok benne, simán kitessékelném a képből, azért erre is megvannak a módszereim, na meg egy emberrel sokkal könnyebb úgymond elbánni, mint egy ilyen erős vámpírral. Nagy dilemmába kezdek, ezzel együtt picit eltávolodom tőle, s mintha az őrület jelei mutatkoznának rajtam, úgy lépegetek fel, s alá, hol a földet, hol az eget vizslatva, hátha valami épkézláb megoldást tudnék találni erre az egészre. S mintha csak saját szavaimat hallanám, úgy visszhangoznak fejemben Dora szavai, végül cseppet higgadtabban állok meg ismét előtte, s ölelem szorosan magamhoz, gondolkodás nélkül, s első felindulásból súgva szavaimat fülébe, kezemmel többször végigsimítva buksiján. *
- Ha engeded, hogy segítsek.. talán együtt átvészelhetjük ezt. Nem akarok újra óriási hibát elkövetni, főleg így nem. Nem hagyhatlak magadra, vigyáznom kell rád, bármi történjen is, bármennyire is fájjon, vigyázni akarok rád és melletted akarok lenni. * jelentem ki határozottan, s bár fogalmam sincs, mi lesz ebből az egészből, az biztos, hogy nem tudnám ezek után csak így magára hagyni.. tehát választhat, vagy velem csinálja végig ezt, vagy nélkülem, de félek, ha egyedül kell lennie, abba lelkileg teljesen belerokkanna. *

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-07-30, 12:02 am

- Lehet, hogy piszkáltalak régen, de csak azért, mert nem mertem mindig őszinte lenni. Az vagy, ez tény és való, én pedig értékeltem, csak te nem akartál velem lenni. *magyarázom meg mindazt, ami bennem volt és van is a mai napig, hiszen akkor nagyon megbántott, de most... most mégse tudom, hogy miként álljak ehhez a fiúhoz, de ahogy el akar menni, egyszerűen nem engedhetem meg, nem akarom, hogy tovább lépjen és itt hagyjon ismét, ahogy azt már régen is megtette. Szükségem van rá, ez tény és való...Ezért is kezdek hát el mesélni neki, szépen lassan mondva el mindent, ami velem történt, így térve ki a vámpírra, miközben figyelem is arcát, látom rajta az idegességet is, de amikor megállít, csak halkan felsóhajtok.*
- Demetriusnak hívják és vagy 600 éves... és hogy védekezni? Fura... de nem tudjuk megölni. Különleges képességei vannak, képes irányítani bárkit, belemászni mások fejébe és kiolvasni a gondolatokat és még nem tudom, hogy mi mindenre. Nagyon veszélyes és valamiért engem kifejezetten kedvel, legalábbis a véremet, mert hogy engem nem akar, az is biztos. *sóhajtok fel és talán most már Axel is sejtheti, hogy felajánlottam magam... igen, nekem már úgy is mindegy, akkor miért ne legyek egy vámpírral? Na de neki nem kellek és így Sairusról is mesélek picit, ami most már annyira nem érdekli, legalábbis nem mond rá semmit, csak fel-alá jár-kel és ... és megölel. Csak nézek előre a sötét temetőbe és hirtelen nem is tudom, hogy most mi történik, de kezeim össztönösen ölelik át vékony, de mégis izmos testét, miközben fejemet is a vállára hajtom. *
- Ha... ha tényleg ezt akarod, nem foglak eldobni, de nem ígérheted addig hűséget, amíg olykor megtalál. A közelében egyszerűen nem tudok mit csinálni, az övé vagyok, ezt megmondta már nekem, nem tudok elmenekülni. *nyelek is hozzá egy aprót, miközben fejemet is hátrébb hajtom, így nézve szép szemeibe.*
- Te tényleg velem akarsz még mindig lenni, így? Főleg, hogy mással boldog lehetnél... régen se tetszett a halálimádatom, most pedig mindez, túl bonyolult vagyok sokszor, nem? *nem lebeszélni akarom magamról és talán ezt sejti is, hiszen oly közel bújok most hozzá, hogy szinte ajkam is az övéhez ér, de nem, még mindig nem engedek a csábításnak, nem tehetem meg, mert félek, hogy akkor mindketten elveszünk.*

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-07-30, 12:23 am

* Tökéletességem legalább annyira kétségbe vonható, mint hogy az ég zöld, a fű meg kék, de mégis megmagyarázza, hogy márpedig én az vagyok, végül pedig nem is tiltakozom, bár változatlanul nem ezt hiszem, de legyen igaza. S mivel nem ereszt el, így legkevésbé muszájból, de vele maradok, s próbálom végighallgatni mondókáját, melyben röviden összefoglalja, mi is történt vele azóta, hogy volt képem keresztül nézni rajta is és azokon a dolgokon is, amik kettőnk között történtek, s amelyek olyan nagyon jó emlékek számomra, minden kis piszkálódással és esetleges utálkozással együtt. Ám ez a történet, amit előad erről a vámpírról, kinek most már a nevét is tudhatom, ahogy azt is, mennyire erős és legyőzhetetlen, és idős, tehát nyilván tapasztalt és megfontolt egyed is.. az agyam egyre jobban zavarodik meg, s úgy érzem, olyan szintű undor kap el hirtelen, mely keveredik indulataimmal, hogy ha lehetne, akár ezzel az egyveleggel már ölni is képes volnék. Ahogy azt említi még, őt nem akarja, egy pillanatra megállok, s azonnal villan tekintetem a lány felé, minden szó nélkül jövök rá arra, amit ő sem mond ki, hisz nem vagyok hülye gyerek, de az biztos, hogy emiatt nem fogok neki esni, nem hinném, hogy pontosan erre lenne szüksége most. Bár ezt is undorítónak tartom, mégis tudom, a méreg miatt volt vele együtt, hiába vonzza a halál, ennyire beteg ő sem lehet ott belül, hogy önként és dalolva veti magát egy szörnyeteg karjaiba. *
- A magiszterek biztosan ki tudnak valamit találni ez ellen a méreg ellen.. hányok ezektől az undorító lényektől. * fejezem ki dühös szavaimmal is álláspontom, s zsebemben még kezeim is ökölbe szorulnak.. de mit tehetnék mást, mint ígéretet tenni neki arra, nem hagyom el többet? Szüksége van valakire, s ha az a valaki nem is én vagyok, mégis magamhoz ölelem, szorosan, s szavai olyanok most, mintha gyomrom döfködnék valami késsel, gondterhelten pillantok le rá, s bólintok egy határozottat. *
- Nem mondom, hogy nem fáj, amit mondasz, de nem tudnék nyugodtan aludni, ha nem tehetnék meg minden tőlem telhetőt. * jelzem ezzel azt, hogy márpedig én nem fogom annyiban hagyni ezt az egészet, majd mikor ismét a régi szöveggel jön, egy mosoly költözik arcomra, hagyva, hogy bújjon közelebb, ha szeretne. *
- Mondtam már, hogy nem akarok mást, hányszor mondjam még el? Vagy nem hallottad, mit mondtam az előbb? * utalok itt arra a bizonyos szóra, miközben én is óriási önuralmat mutatok irányába: nem csókolom meg, kicsit arrébb fordítom csak a fejem, hogy arcára adhassak egy lágy puszit, de azért egy kis rosszaság is férkőzik a dologba, hisz szája szegletét még megtalálom ajkaimmal eközben. *
- Ha megfelelek, akkor szerintem menjünk valami biztonságosabb helyre.. tényleg nem akarom, hogy bajod essen, és kezd hűvös is lenni. Velem maradsz az éjjel? * kérdezem még meg azért, hisz a már jól ismert házikó az Árnyas úton akár szolgálhat szállásként, szemeibe pillantva, most már hátán simítva végig, majd újra magamhoz vonva a törékeny leányzót. *

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-07-30, 12:35 am

*Elmondok hát mindent és bár még most se akarom, őszinte leszek vele. Nem tudtam, hogy ez a találkozás meg fog történni, ahogy arra se számítottam, hogy ismét kelleni fogok neki, de most itt van, tehát joga van tudnia mindazt, ami történt. Elmesélek hát jó pár dolgot Demetriusról, ahogy arról is, hogyha vele vagyok, akkor az övé vagyok és mivel olykor megkeres, nem tehetek mit ez ellen, én magam is vágyom a halott férfi karjaiba, bár ezt a méregnek próbálom betudni, hiszen oly sokszor kaptam már, hogy már szinte teljesen átalakította belsőmet, de talán Axel tud majd segíteni, hogy elfeledjem és tovább léphessek.*
- Nem tudom, én nem... nem köphetem be. Szóval... én kötődöm hozzá és megölne. Azt te se akarhatod. *pislogok rá szépen, majd amikor magához von, még elmondok neki pár dolgot a hűségről, amelyet megpróbálok majd megadni, de mégse bízom magamban oly nagyon, hogy ez menni is fog, de csakis a vámpír miatt, nem más miatt. Kedvelem Sairust és kötődöm is hozzá, de ő se akarja lekötni magát, ezt érzékeltem rajta már párszor, tehát ugyanúgy lehetünk barátok is, ahogy eddig, csak a néhai csókcsatáinkat kell magunk mögött hagynunk, amelyek bár kellemesek voltak, de mégis a múlté.*
- Igyekszem elkerülni és ha mégse megy, akkor távol maradni tőle, megígérem! *szorítom picit meg a fiút, így bújva hát hozzá, majd amikor hallom a további szavait, csak lágyan elmosolyodom és bólintom is, hisz hallottam mindazt, amit mondott.*
- Köszönöm! *a puszi viszont mégis ajkamat éri, mert vagyok oly sunyi, hogy úgy fordítsam az arcom, így mosolygok hát kedvesen, de amikor tovább beszél, hogy vele maradhatok az éjjel, szívem ismét megdobban kissé.*
- Én... nagyon szívesen veled töltöm az éjszakát. *simítom meg én is a hátát, nem is egyszer, majd ez után eresztem el és hogyha engedve lesz, ujjaim az övéire kulcsolom.*
- Úgyis rég voltam már ott. *sejtem, hogy az Árnyas úti házra gondol, hiszen hol máshol lehetnénk nyugodtan együtt? Oké, ott a szükség szobája vagy a padlástér, esetleg a fogadó, de mégis csak jobb az a hely és emlékeket is rejt a számunkra.*
- És veled mi történt ez alatt az idő alatt? *kérdezek rá remélhetőleg már menet közben, így tekintve fel rá, miközben igyekszem gyorsan kijutni innen, hiszen nem most kéne Demetriusnak ránk találnia.*

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-07-30, 12:54 am

* Még jó, hogy az az első gondolatom, hogyan is állíthatnék arrébb az útból egy ilyen lényt, de szavait hallva agyam is kezd letisztulni, nem cselekedhetek meggondolatlanul, s bár szólnék a magisztereknek, de ahogy hallom, szorosabb köztük a kapocs, mint gondoltam, a halálát pedig tényleg nem kívánom, szóval a kör bezárult, marad a rettegés és reménykedés keserű egyvelege. Persze nem fogadom olyan jól ezeket a dolgokat, de szerintem teljesen normálisak reakcióim, mikre egy ígéretet is kapok, jómagam pedig csak bólintok egyet, tudomásul vettem, amit mond. Nem miatta, hanem amiatt az alak miatt kételkedem szavaiban, tehát nem ő az, akiben nem bízom, hanem az a Demetrius, vagy kicsoda. Mérgem csillapodni látszik, s képtelen vagyok tovább megállni, hogy ne tudjam egész közel magamhoz, így megölelve őt biztosítom érzéseimről újfent, s egy ártatlan puszit is kaphatna pofijára, de tettével engem lep meg legjobban, hisz nem a puha bőrt érzik ajkaim, hanem az övéit találhatják meg. *
- Hé, ez így nem ér. Ezt vissza kell kapnod. * vonom fel szemöldököm, kicsi jókedvvel hangomban, s bár én zavarba épp nem jövök, de olyan szívesen megcsókolnám, melynek jeleként csak egy huncut puszit kap ajkaira ismét, de most már szándékosan ugyebár. Nem, többet itt nem szeretnék, sőt, nem is erőltetem a gyors haladást, alakul minden, amikor úgy jön ki a lépés. Egyedül viszont nem engedhetem el most már, s ahogy hallom és érzem, nem is szeretne megválni tőlem, tehát hagyom, hogy megfogja kezem, melyet én is hasonlóan teszek, ujjammal cirógatva kicsi kacsóját, így indulhatunk el, kifelé a temetőből, a mindkettőnk által kedvelt kis házikó felé. *
- Hű. Ha azt mondom, semmi érdemleges, elhiszed? Engem nem környékezett meg egy vámpír sem, még mázli. * sóhajtok fel, s közben már egész a temető szélén vagyunk, ahonnan pedig szinte egyenes út vezet majd a városba, néhány kisebb ösvényen át, s ha a főutcát elérjük, az Árnyas út sem lesz különösebben messze, ahol majd a már jól ismert házikóban nyugovóra térhetünk. *

//fagy//

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-08-13, 1:26 pm

//Pyromágia 2. házi - Lángbörtön//

* Ahhoz képest, hogy szombat van, s semmi kötelessége felkelni Taknak, csupán csak egy kellemes, agyszellőztető sétára vágyik egymagában, egy ideje már Seol szigetén bolyong a fiú. Ruházatát most egy fehér tornacipő, farmer, szürke pulcsi alkotják, haja kissé kócos, arca mogorva és komor, nem egy felhő lenne látható feje felett most. A titkok erdeje felé venné az irányt, pár gyógyfüvet akar gyűjteni, hogy kísérletezgessen különféle bájitalokkal, de hogy elérje a kívánt helyet, a temetőn halad keresztül. Nem igazán szeret erre járni, felidézi benne halott bátyja emlékét, de amit muszáj, azt muszáj, neki pedig erősödni kell lélekben, ha még nem volna eléggé az. Csendes, kellemes idejű nap van most, s olyan fura az egész temető, enyhe köd telepedett le az éjjel mindenfelé, s ahogy elnézi a törzsfő, nem is szándékozik felszállni egyhamar. Komor tekintettel vizslatja végig a temető azon részét, mely belátható számára, kezeit zsebre téve lassít le, s halad tovább kellemes és nyugodt tempóban. Különös, semmi nesz vagy madárcsicsergés, egyszerűen csak a keserűség és félelem lengi körül a temetőt. Gerince mentén borzongás fut végig, nem véletlen, hogy mégis elkezdi szedni lábait, hogy mihamarabb kiérjen erről a helyről, de amint nagyjából a temető túloldalához ér, eddig nem hallott nesz üti meg fülét. Halk duruzsolás hallható az egyik sír felől, melynek irányát lassan lövi be, ebben a ködben nem igazán tud tájékozódni, de végül mégis sikerült nesztelenül megközelítenie a tett helyszínét. Pálcáját óvatosan húzza elő, s összpontosít a látottakra: egy ismeretlen férfi, különös nyelven hadovál valamit össze-vissza. Láthatóan egy elég ügyesen kibontott sír hever előtte, ami felett pár centivel egy oszladozó hulla lebeg. Valami rituálét akarhat végrehajtani, mire Takban egyszerűen megmagyarázhatatlan gyorsasággal megy fel a pumpa, s már rántja is elő pálcáját, a földnek szegezve azt. *
- Solum fluctorum! * nem túl nagy tömeg föld emelkedik fel a varázsló háta mögött, de épp elég ahhoz, hogy a következő ige gyors felhangzása után, mint valami gyilkos hullám induljon meg a férfi felé: *
- Accido! * hangzik most már a támadás is, mindenféle kérdezés nélkül, de erre viszont már reagál is a mágus: eléri ugyan a nagy földtömeg, de mint valami fal áll meg előtte az egész, majd szépen kúszik vissza Takig, körbe véve őt, derékig borítva be a fiút, tehát az elmenekülés már nem játszik, s ez a fura fal is egyre növekszik körülötte, mintha homokórából szórnák rá a földet lassacskán, úgy ragad bele a srác. *
- Nem tudod fiú, mibe avatkozol bele.. * kezdi a mágus, kinek arca nem látható, csuklyát visel, tehát csak hangja az, mi megrémítheti a fiút. A következő támadás viszont a férfié, s még mielőtt a srác reagálhatna bármit is, a mágus mindkét kezét felé irányítja, melyek körül pillanatokon belül világoskék burok jön létre. Tak egy apró nyekkenést hallat, mikor elérik a férfi kezéből felé irányuló kék sugarak, mintha villámcsapás vagy áramütés érné, olyan érzés most ez. Szemei felakadnak, feje mintha hátra törne, teste a támadás első pillanatában megfeszül, majd összerándul, s elernyed, óriási fájdalom és kínok közepette, a kép pedig elsötétül. Pár percnyi eszméletlenség után kezd magához térni a fiú, ki szépen ki lett ütve, s bár homályosan, de még mindig láthatja az újra a sírnál ténykedő mágust. *
- De.. a sírgyalázás.. nem túl szép.. dolog.. * nyögi a srác kissé elhaló hangon, s ha szemei elől elmúlik a homály, láthatja, hogy a mágus cseppet sem foglalkozik vele többet, mint inkább a szerencsétlen hullával. Amennyi ereje még van, s így, hogy karjai is bőven szabadon vannak a földszerű képződményből, mi körbe veszi, pálcáját maga elé szúrva a földbe keresztezi mellkasa előtt karjait, kezeit ökölbe szorítva, s kezd fájdalmas koncentrálásba. *
- Ignis pilas. * ejti ki az igét, s nem mást akar létre hozni, mint egy nagy tűzlabdát. Ám túl hamar próbálkozna mindezzel, több erőt kell gyűjtenie, hogy létre hozhassa, hisz az előbb jól ki lett ütve. A mágus, mintha tudná, hogy a fiú képtelen a varázslásra, nem is reagál semmit a próbálkozásra, ami Takot őszintén bosszantja, tehát újra bepróbálkozva ugyanezzel az igével, másodjára már sikerül is neki létre hozni a tanultak szerint egy jó nagy tűzlabdát, mely pillanatokon belül a mágus hátának csapódik, de mintha semmi sem történt volna vele, csupán csak morogva fordul ismét Tak felé, láthatóan cseppet sem használt a hozzá vágott tűzlabda. *
- Mondtam már, hogy hagyj békén, fiú. Felbosszantasz. * vicsorogja egyre közelebb éve hozzá a mágus, s Tak már érezheti is a következő támadást. A mágus csak int felé egyet, elég erős lehet, mivel ezzel az érintéssel jó pár mély vágás keletkezik a fiú két karján, s ahogy érzi, hasán is lehet egy, ordíthat is a fájdalomtól szerencsétlen. *
- Nem végezhet velem.. csak így. Mit akar attól a.. hullától? * nyögi újból, s még mielőtt újra támadna, magnetizáció segítségével sikerül lassan begyógyítani sebét karjain, mivel azokat még használnia kell, így ismét „életre kelve” lendíti pálcáját a férfi felé, egyik kezét persze hasára szorítva, ahol az a csúnya seb éktelenkedik. *
- Multus sanguis!! * kiáltja a srác, s ha sikerülne, akkor a mágus minden testnyílásából vérezni kezdene, miközben Tak természetesen köröz azzal a pálcával. Ám úgy tűnik, mit sem ér gyenge próbálkozása, a mágus okosan emeli az ég felé kezeit, s csapja össze tenyerét, minek hatására egy látható védőburkot hoz létre maga körül, melyről Tak varázsa visszapattan, s egyenesen őrá esik vissza támadásként: ám csak hasán lévő sebéből kezd el ömleni a vér, csuromig átáztatva pulcsiját, s ahogy érzékeli még, combjain is csurog lefelé a friss, meleg vér. Iszonyatos fájdalmak járják át testét, kínlódó ordítások és vergődés közepette azért még egy dolgot bepróbál.. Ebből a párbajból csakis ő kerülhet ki vesztesen, tehát innentől kezdve, ha lehetősége nyílna a menekülésre, ha félholtan, de akkor is megpróbálkozna ezzel. A kép kezd elhomályosodni, de van elég lelkiereje ahhoz, hogy bepróbálkozzon egy lángbörtönnel, melyet természetesen a mágus feje fölé céloz, így remélhetőleg kis időt nyerve, hogy „elfuthasson”.. *
- Lux vorago. * ejti ki az igét határozottan, már amennyire ebben a helyzetben ez lehetséges, s ugyanebben az ütemben húzza lefelé a mágus előtt pálcáját, végig a földig, mintha ketté akarná szelni őt. Csodák csodájára a mágus körül szépen felizzik a kör, s az abban lévő jelek is, így a mágus hiába küzd, nem csak hogy ő maga esett csapdába, de varázsereje is, vele együtt. Örülten próbál kijutni a börtönből, de csak csúnya égési sérüléseket szerezhet ezen próbálkozásaival. Tak ahogy figyeli, sikeres volt varázslata, lassanként mintha erőre kapna ő maga is egy kicsit. Szuszog párat, a még mindig körülötte lévő földvár szerűségre támaszkodva, mely az egyik pillanatban összezuhan, így a fiú is elvesztve egyensúlyát esik térdre. A mágus valószínűleg elméjével tarthatta fenn a varázst, de mivel a lángbörtön uralja erejét, így megszűnt ez is. *
- Tűnj el innen, gyerek, még mielőtt megtalállak és megöllek te fatty! * hallható a dühös hang a láthatatlan börtönben sétálgató rab felől. Tak csak egy pillantásra méltatja a mágust, majd hátára fordulva a földön emeli fejét, szemügyre véve sebét hasán, óvatosan hajtva fel a pulcsit, s a pólót. *
- Áh.. te szemét.. * nyögi halkan, hisz elég csúnya a seb, de most már van elég ideje ahhoz, mindössze tizenöt perce, hogy begyógyítsa a sebet újfent magnetizációval, legalábbis amennyire tudja, helyre hozza azt, hogy aztán erőt véve magán meneküljön el gyorsan, első útja pedig a gyógyítóhoz vezesse, az a legbiztosabb. De hogy legközelebb nem lesz ilyen felelőtlen és nem köt bele senkibe ennyire meggondolatlanul, érzelmeire hagyatkozva.. az is biztos. A mágus pedig ugye hamar kiszabadul, s ki tudja, merre veszi útját, remélhetőleg nem Tak lesz következő célpontja.. *

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-08-21, 3:03 pm

//5. Pyromágia házi//

*Ez a mai nap is úgy indul, mint a többi, átlagos nap. Nem igazán csináltam sok mindent, tanulgattam és megírtam pár házit is, hiszen az elmaradásaimat bár már pótoltam, mindig akadnak új anyagok, amikkel foglalkozni kell. Van néhány olyan tantárgy, ami nem a szívem csücske, de mivel jó varázsló akarok lenni, ezért nem maradhat elmaradásom se. Most viszont, úgy két óra felé már úgy vélem, hogy elég volt... egy kis sétára van szükségem, friss levegőre, hogy kimozdulhassak innen. Így hagyom hát el a szobámat és Marcant is, aki ma valamiért nagyon nyűgös és esze ágában sincs velem mászkálni... *
- Hát jó, ahogy érzed pajtás. *pillantok rá, majd magára is hagyom a drágát, hogy elindulhassak a révész felé, hiszen szükségem lenne rá a szigetre való átutazáshoz. Egy fekete térdnadrágot viselek egyébként, fekete színű sportcipővel és hozzá való fekete pólóval. Nem tervezek futást, de még az is előfordulhat, hogy a délután átmegy majd egy kis edzésbe, kocokásba a tó körül. Hajam amúgy kissé kócos, igazából szokásosan néz ki, ahogy mindig és a nyakamban itt ott viselem a C betűt formáló ezüst medálomat. Ahogy viszont a révészhez érek, köszönök, majd már át is furikáz a ladikjával a túlpartra, hol egy biccentés után már ott is hagyom, hogy végre utamra indulhassak. A főutcán átsétálgatok, néha megnézve egy-egy üzletet, de valamiért ma a magányt keresem, nem mások társaságát, így térek hát le az ösvényre, majd nemsokára egy olyan útra, hol még nem jártam.
Hideg, sötét, fagyos... itt tél van, még most, nyáron is. Megállok a hatalmas kapuban, úgy mérve fel a bent lévő helyet és bár tudom, hogy a hidegnek kéne futkosnia a hátamon, ez mégse következik be. Csak magabiztosan lépem át a kaput, nézve meg a régebbi sírokat és azok fejtámláját is, látva, hogy néhányon már elmosódott az írás az évtizedek vagy talán évszázadok során, így tekintek hát előre, a fák és padok környékére.*
~ Hogy-hogy tél van? Miféle mágia ez? ~ *kérdezem magamtól még mindig menet közben, hiszen oly furcsa ez az egész, tényleg ismeretlen... De ekkor nem történik meg az ügyetlenségem, hogy a hó takarásában egy vastagabb gyökérben botlom meg, így terülök el a tiszta földön, majd rázom meg kissé a fejem.*
~ Még jó, hogy nem vett észre senki. ~ *és végül az egyik nagyobb sírkőre támaszkodom, így próbálva meg felkelni, hogy utána leporolhassam magam, de ahogy minden elmosódik és sötétebb lesz, úgy pislogok párat, majd kapok az arcomhoz is, mintha valami vírus támadt volna meg, de nem, nem erről van szó. A kép tisztul, a téli táj eltűnik, én pedig már egy erdőben vagyok, állva és bár poros a ruhám, minden csendesnek tűnik... vagy mégse? Máris egy tűzcsóva indul meg felém, jó nagy méretben és pislogni is alig van időm, még jó, hogy gyors vagyok, így kapom elő a pálcámat, húzok egy vízszintes vonalat, majd kezdem el a kör rajzolását is a vonal végéből.*
- Ignis velius! *mondom ki a tanult varázsigét, miközben a körrel is végzek, melynek hála a tűzburok létre is jön, én pedig már csak azt érzékelem, hogy megúszom a pörkölést, de szinte rögtön támadnék is vissza, hisz úgy hiszem, hogy ennek a férfinak a hibája, hogy ide kerültem, amikor azt veszem észre, hogy leereszti pálcáját és máris szabadkozni kezd.*
- Mi a fenét művel? *fakadok ki, de picit közelít hozzám és kezét is felemeli, melyben a pálca van, jelezve, hogy nem akar megtámadni.*
- Ne haragudj, nem téged akartalak bántani, hanem egy vámpírt, aki az erdőben van. Meg kell őt ölni és mivel a semmiből jelentél meg, azt hittem, hogy te is az vagy... *kezd bele és talán még mást is mondana, de én már csak azt veszem észre, hogy hirtelen kapja el valami, nyakát hátra i dönti, majd már durván szívni is kezdi a mágus vérét, mint valami kiéhezett vadállat. A vér fröcskölve folyik szét a földön, na meg a mágus ruháján is, tekintete viszont halált mutat. A hirtelen ledermedésnek hála nem tettem semmit, de ahogy az öreg hullája a földre vágódik, hála a fenevadnak és az felém indul, máris előveszem a pálcámat. Gyorsan és brutálisan gyilkolt és ahogy előkerült a semmiből, jobb lesz, hogyha nem várok tovább. Csak nézem a vámpír fekete szemeit, régies, szakadt ruházatát, tényleg mintha valami Drakula filmből lépett volna elő, de mégis elmosolyodom, igen, végre egy kis kaland, mely már hiányzott a lelkemnek. *
- Reducto! *kiálltom el magam gyorsan, még mielőtt valami erősebbel próbálkoznék, ugyanis oly gyorsan közelített az imént még felém, hogyha eltalál, lehet, hogy nekem végem. Még út közben éri a taroló átkom, így indul meg hirtelen hátrafelé és elég nagy nyekkenéssel vágódik neki a falnak, feje is lebicsaklik egy pillanatra, miközben vállához ér. Kiment neki, ez egyértelmű, de most lassan vissza is teszi a helyére, de már késő bánat, mert én ott állok fölötte és pálcám a szívére mutat.*
- A halottaknak nem ezen a világon van a helyük! Ego flammatum! *mondom ki a jól ismert varázsigét és bár órán kívül még nem állt módomban alkalmazni, most mégis megteszem, így figyelem hát a testén keletkező égési sérülést, ő pedig csak felém néz, majd hirtelen ordít felé. Válláig érő ritkás, barna haja kigyullad, akár csak fekete szemei és hamarosan már csak egy adag hamu lesz a lábaim előtt. Halkan sóhajtok, miközben beletúrok a tincseim közé, majd már fordulnék vissza, hogy megnézzem a mágust, de már ismét érzem a húzást, így térek hát vissza a temetőbe.*
- A fenébe... most mégis mi volt ez? *kérdezem a nagy senkitől dühösen, majd végül a pálcámmal a kezemben fordulok körbe, várva, hogy előjönnön az, ki megpróbált megviccelni. Igen, az én drága, jó bátyámból tudnám kinézni ezt igazán, hogy biztosan ő tette, de mivel nincs itt senki, még percekkel később se, így teszem hát vissza az övemhez a pálcám, majd törlöm most már le magamról a havat és a piszkot.*
- Azt hiszem, hogy ezt a helyet inkább majd máskor fedezem fel! *nézek körbe a rideg temetőben, majd megindulok kifelé, a kapu irányába, melynél szerencsére már nem ütközöm akadályba, így hagyom hát el ezt a helyet és térek inkább vissza a tóparthoz, hol majd elütöm az időt...*

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-09-15, 7:41 pm

*Nyikorogva tárul ki a temető ajtaja, majd egy középmagas fekete hajú leányzó lép be a Holtak közé. Combig érő tüllszoknya, alatta fekete harisnya majd egy acélbetétes bakancs, felül pedig egy fekete fűző van a hölgyeményen. Mondhatni nem rossz látvány, de a Holtakat valószínűleg nem igen fogja érdekelni... Mindenesetre a lány zafír kék szemeivel végigpásztázza az előtte elterülő sírokat, arca nem sok érzelmet mutat. Sőt, kifejezetten rideg, a lány testtartása is valamiféle nemesi felsőrendűséget sugároz. Pedig nem ez vall a lányra, mintha nem lenne jó kedve. Fene sem tudja, de valószínűleg ez lehet az ok. Elvégre ha már a Temetőt nézzük, nos az sem valami vidám hely. Azt már viszont nem tudni, hogy mi baja van a lánynak... Egy jó ideje már az iskolában van, tény hogy először nem szívesen jött ide, de azóta mondhatni megkedvelte a helyet. Szóval tuti nem az iskolával van baja... Meg, ami azt illeti elege lett az otthoni dolgokból, itt legalább nincsen szülői felügyelet, azt csinál amit akar. Jó persze nem azért itt is vannak szabályok, de... Egy otthoni légkör mégiscsak más, mint egy bentlakásos iskolai. Visszatérve a temetőhöz, Larissa lassan sétál a sorok között, néhol elidőzik a tekintete morog valamit maga elé, de aztán tovább sétál. Jó párszor eljátssza ezt, míg végül leül az egyik padra. Sóhaj tör fel a tüdejéből, háta görnyedt ahogy ül, sehol a nemesi tartás, arcán is mintha "beindultak" volna az érzelmek. Bánat, csalódottság jelenik meg rajta. Lehet nem a temető volt a legjobb választás... Mehetett volna egy olyan helyre is, ahol azért egy kicsit derűsebb a hangulat. Szinte észre sem veszi, hogy kirázza a hideg, de valahogy nem is tud azzal törődni, hogy itt milyen hideg van és hogy fázik. Majd megszokja, vagy maximum itt fagy meg... jó persze nem fog itt megfagyni...
- Take me I'm alive, never was a girl with a wicked mind, but everything is better when sun goes down... *Morogja maga elé, majd szépen kihúzza magát és úgy néz el a távolba, jobban mondva a sírok közé néz el. Zafírkék szemei egészen elsötétülnek, arcizmai is megkeményednek, valamin igen elmélkedik. Valamin, ami nem éppen kellemes. Mindenesetre így ücsörög, néha néha végigfut rajta a hideg, hiszen azért itt mégiscsak mindent hó takar.

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-09-15, 7:56 pm

* A sírba visz ez a puma, most már tényleg. Nem elég az, hogy kihozom kicsit rohangálni, hatalmas mozgástérre van szüksége a drágának, de hogy így eltűnjön, minden nyávogás nélkül, az már mégis csak bosszantó. Seprűmön nyargalok most a fák között, talán egy méterre sem vagyok a földtől, csak úgy cikázok, kutatva tekintetemmel a nagymacska után, de mivel az erdőben sehol nem sikerült nyomára bukkannom, így most a temető felé veszem az irányt. A fák lombjai között repülök ki az erdőből, s szinte azonnal a sírok felett repdesek, párszor még nevét is elrikkantva Narának. *
~ Nem lehet igaz. Hová tűntél? Kezdek aggódni. De hát már máskor is történt ilyen, okos jószág, meglesz. ~ * idegeskedem magamban, végül pedig pár nyugtató gondolat is megfogalmazódik bennem, amint a hűsebb helyre érek. Persze a seprűn amúgy sincs meleg, így felül egy vastagabb pulcsi van rajtam, alul pedig farmer, lábaimon tornacipő. Hajam lófarokba kötve lohol utánam, arcom hófehér mint mindig, ám most cseppet gondterhelt is, de egy halvány reménysugár azért mégis elkezd világítani előttem, amint megpillantom a padon ücsörgő leányzót. Lassítok a járgányon, és a magasságot is csökkentem, majd egy tökéletes landolást mutatok be, nagyjából két-három méterre előtte. *
- Szia.. ne haragudj, de nem láttál errefelé véletlenül egy pumát? Barátságos állat, a neve Nara, és ő a famulusom. * veszem kezembe a seprűt most már, hogy talajt érnek lábaim, így hát azzal sétálok a lány elé, s szegezem neki az érdeklődő kérdést kissé idegesen és tétován. Nem lenne jó, ha elveszne, vagy történne vele valami, szóval remélem, hogy csak a bolondját járatja velem az a bohóc.. *

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-09-15, 8:13 pm

-Eyes your eyes... I can see in your eyes, you make me wanna die. I'll never be good enough.. *Morogja maga elé a dalszöveget, majd szemei szépen lassan lecsukódnak. Nem is figyel a körülötte lévő dolgokra, a távolban mintha hallaná, ahogy valaki egy nevet kiállt. De nem különösebben érdekli, persze felfogja de most valahogy nem akar odafigyelni. Agyában a gondolatok csak úgy cikáznak, legszívesebben sikítana vagy valamit szétverne, hogy azon vezesse le a dühét. Mindenesetre különösnek tartja, hogy itt hó van. Talán csak a mágia, lehetne ugyebár ezt is mondani. Bár Rissa teljességgel meg van róla győződve, hogy biztos nem azért esik itt a hó. Szerinte nem havasítják b a temetőt csak azért, hogy "félelmetesebb" vagy épp különlegesebb legyen. Mindenesetre hangok ütik meg a fülét, amik mostmár biztos, hogy neki szólnak. Szemei felpattannak és az idegen lány egy megvillanó zafírkék szempárba nézhet. Larissa egy kisebb fajta gondolkozás után megrázza a fejét. Maga sem tudja, hogy egyáltalán találkozott-e itt valamilyen lénnyel, túlságosan is a gondolataiba volt merülve, nem figyelt arra hogy mit vagy kit lát. Természetesen meg is szólal a lány, azért mégiscsak bunkósság lenne, ha csak a fejét rázná.*
- Üdv... nem, nem láttam. Azt hiszem... *Válaszolja a lány, bár az utolsó mondatot csak egészen halkan ejti ki. Végignéz a lányon, majd picit fészkelődni kezd a padon és újra megszólal.*
-Biztos előkerül, igaz...? *Mondja, kérdezi a lány, ami talán picit bután jön ki, de látszik a lányon, hogy egy kicsit kómás, így talán elnézik neki. Vagy nem... ugyebár csak két lehetőség van. Szaggatottan fújja ki a levegőt, miközben picit össze húzza magát.*
- Ha gondolod segíthetek keresni. Lehet valahol itt van a temetőben. *Mondja halkan, egészen nyugodt hangon. Elvégre miért ne segítene? úgysincs jobb dolga, meg aztán valamivel talán sikerül elterelnie a gondolatait.*
- Egyébként Rissa. Larissa Dustwood. *Mutatkozik be a lány, miközben fel is áll, aztán ha a másik úgy gondolja akkor el is indulhatnak a temetőben, hátha valahol tényleg itt rejtőzött el a lány famulusa.*

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-09-15, 8:27 pm

* Nagyon remélem, sértetlenül fogok rátalálni erre a neveletlen állatra, bár az ahogy elnézem, még a jövő zenéje.. mást viszont találok, méghozzá segítséget, egy eddig ismeretlen lány személyében. Kicsit fura, hogy itt ül egyedül, a temetőben, meglehetősen lenge öltözékben, nincs meleg azért, és csak úgy elénekelget magában.. de nem baj, nekem most fontos kérdésem van hozzá, így hát teszek is róla, hogy rám figyeljen. Reménykedve nézek arcára, de a válasz nem igazán kielégítő, és bizony bánt is belül nagyon. Most már aggódva sóhajtok egy nagyot, letámasztva a padnak a seprűt, lábammal egy nagyobb kavicsba rúgva tehetetlen dühömben. *
- Hát remélem. Néha elcsászkál, de általában mindig megtalálom, most viszont talán már két órája keresem, de semmi. * válaszolom bizakodó kérdésére, és jelen pillanatban az sem tűnik fel, hogy vele esetleg nincs rendben valami, túlságosan lefoglalja minden gondolatom Nara. Ajánlatát hallva egy pillanatra fontolóra is veszem a dolgot, s bár nem ismerem őt, de lehet, hogy ketten többre megyünk. *
- Azt lehet, hogy megköszönném. Nem akarom, hogy elvesszen és kezd sötétedni. * nézek körbe, már jóval szürkület után vagyunk, így hamarosan pálcám is előkerül zsebemből, vész esetén ne kelljen nyúlkálnom érte. *
- Én Rose vagyok. * mosolyodom el halványan, láthatóan ez most nem túl őszinte, ami lényegében nem Larissának szól, hanem inkább a helyzetnek. Na de ahogy megindulunk, kezd kitisztulni agyam, némi fényt is kicsikarok pálcámból, azzal világítva magunk előtt, közben a pumát szólongatva, de egyelőre sajnos semmi. *
- Ha meglesz, hát nem tudom, mit csinálok vele. * pillantok oldalra Larissára, s bár szégyen-gyalázat, de mégis most jut el tudatomig, hogy mennyire nincs felöltözve melegen. * - Egyébként nem fázol? Ha gondolod segíthetek, egy egyszerű varázslat az egész. * pislogok rá, aztán vissza a sötétbe, illetve a fénycsóváig, hiszen a kezdetleges feketeségben alig látni erre valamit. *

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-09-15, 8:47 pm

*Nos Rissának csak egy macskája van, aki éppenséggel elszokott szökni, de mindig visszajön. Bár most a lány szobájában van, Larissának most nem lenne kedve még a macskája után is aggódni. Igaz, hogy legtöbbször nem túl kedves szavakkal illeti az állatot, de hát mégis szereti. Egyébként érthető, hogy aggódik az ismeretlen hölgyemény, Rissa is ezt tenné. Csak ugye egy macskát könnyebb ott hagyni egy szobában mint mondjuk egy pumát. Hallgatja a másik szavait, mintha egy kicsit kezdene feléledni a lány.*
- Nekem csak egy macskám van. *Feleli halkan, szinte csak leheli a szavakat. De persze azért érteni, amit mond... Hogy nem igen érdekli Rose-t, hogy esetleg baja van Rissának? nos, ez nem si igen gond, elvégre a lány úgyse nagyon mondana semmit, vagy csak legyintene, egyet. Arra, hogy kezd sötétedni Rissa csak bólint egyet, mindenesetre a pálcája az az övébe van tűzve. Ő is előveszi és fényt teremt vele, amikor meghallja Rose újabb mondatát akkor egy picit elmosolyodik.*
- Ha már megkeresed akkor csak is jót tegyél vele. *Mondja, egy igen igen picit elmosolyodva, aztán ugye elindulnak. Hát igen nincsen melege a lánynak, szóval amikor Rose felteszi a kérdést, akkor Rissa egy picit habozik majd egészen halkan szólal meg.*
- Azt megköszönném. *Mondja a lány, hát ugye még csak elsős. User meg nincs tisztában, hogy elsős milyen varázslatokat tudhat, mindenesetre ha Rissa meg tudja csinálni akkor megteszi, ha nem akkor pedig Rose segítségére szorul. Szépen el is indulnak a temetőben, Rissa természetesen itt ott bevilágít a sírok mögé is.*
- Amúgy régóta jársz ide? Én még nem nagyon ismerkedtem össze senkivel sem... *Mondja a lány, miközben megvonja a vállait is. Picit megint elkalandoznak a gondolatai, de természetesen azért figyel a másikra is, ha az beszél hozzá.*
-Fura, hogy itt mindent hó borít... *Toldja hozzá csak úgy halkan, csak hogy mondjon valamit. Bár az már más kérdés, hogy valóban furcsának tartja.*

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-09-15, 9:10 pm

- Nem valami hálás állatok, de azért aranyosak. * fűzöm hozzá a macska-témához, mert végül is szeretem őket, de ami tény, az tény. Van olyan, hogy Narát is csak úgy lecicázom, de már megszokta a kicsike, szóval nincs belőle bajuszösszeakasztás. De inkább lenne, ha már itt tartunk, még annak is jobban örülnék, mint ennek a lehetetlen helyzetnek. Viszont ha már segít a leányzó, akkor éppen időszerű, hogy lássunk is valamit a sötétben, s ahogy figyelem, ő is besegít a dologba kicsit. Én persze csak kedvesen bosszankodom, szavait hallva most már őszinte, lágy mosoly kerekedik pofinom, igaza van, és hát nem is bántanám én őt. *
- Persze. Csak tudod az a baj, hogy a jelleme miatt ilyen izgága és nem is fogad szót mindig, meg inkább piszkál. És állítom, hogy most is itt lapul valahol, vagy pedig sikeresen végig nézi, ahogy teljesen kétségbe esem, végül pedig elő bukkan valami bokorból. * rázom meg a fejem lemondóan, nem vagyok én rossz ember, nem is fogok kárt tenni benne, az már biztos. * - De szeretem, szóval nem lesz gond. Csak nevelhetetlen a cicus. * fűzöm még hozzá, s máár azért jó pár métert haladunk előre, ekkor ajánlom fel Larissának segítségem, mivel a pulcsim nem kapja meg, én se akarok azért megfázni se meg semmi. *
- Akkor csak nyugi. Nem foglak bántani. * szegezem felé máris pálcám, és bizony az igét sem vagyok rest kimondani, ha már elfogadta a segítségem, és az a cél, hogy ne fagyjon itt meg nekem: *
- Aestus. * mondom ki szépen, mire pálcám vége egy egészen apró pillanat erejéig felvillan, és ha minden igaz, ügyes boszi vagyok én, pláne, hogy lassanként sikerü mindent bepótolnom, Larissa máris érezheti, ahogy testében kellemes meleg érzése árad szét, mely állandósul, tehát most már egészen biztosan nem fázik, de melege sincs, kellemes hőmérsékletet érezhet. *
- Na, milyen? Nem sokáig tart a varázs, idővel elmúlik. Nagyjából egy óra a hatóideje, de addig remélem meg is találjuk Narát. * magyarázom készségesen, de indulhatunk is tovább felőlem. Koncentrálok, figyelek a temető minden neszére, kutatva tekintetemmel Narát valamerre, háta meglelném, de Larissa szavait hallom ismét a nagy odafigyelésbe bezökkenni. *
- Igen, már második éve. És azért vannak itt kedves emberek, szóval megéri. Jobb, ha van veled valaki és nem kell egyedül megbirkóznod bizonyos dolgokkal. * magyarázgatom, a havas megjegyzésére pedig csak elmosolyodom: számomra annyira nem furcsa, már hozzá szoktam ehhez a környezethez. *
- Egyébként miért nem ismerkedsz? Pedig jó dolog. Például most is azt csinálod. * csacsogom, miközben feketeségeimmel újra a sötétet pásztázom, valami neszt is hallok hátam mögül, meg is perdülök rögtön, de sajnos csak a szél játszadozott képzeletemmel. *

//fagy//

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-09-27, 10:47 pm

*Belinda imádja az éjszakát ezért nem is véletlen, hogy most is kint kószál a sötétben. Igaz még az idő nem nyúlt bele a késő éjszakában, de már a nap olyan régen lement, hogy fény nélkül az ember alig lát az orra elé. Még is ez a sötétség vonzza a lányt, de hogy ne csak cél nélkül bolyongjon a temető felé veszi útját. Hallott az itt történt összecsapásokról és úgy gondolta megnézi a volt magiszterek sírját. Ehhez ez fekete rövid fodros ruhát vett fel, ami tökéletesen kiemeli fehér bőrét és karcsú alakját, mert hátul egy masnival össze van kötve, míg hasánál szoros fűző emeli ki a dereka ívét. Hosszú nyakát kiemeli a nyakán átfutó kötés, ami megtalálható még mindkét csuklóján. Cipőnek egy magasított talpú és sarkú balerina cipőt vett, aminek széle csipkével van díszítve természetesen szintén feketében.
Halkan szinte nesztelenül közelíti meg az iskola temetőjét miután átért a révésszel a folyón. Megszokta már, hogy a sötétben mászkál és az erdő zaja rémes fuvallatokat sugall még sem zavarja. Élvezi a hátán végigfutó hideg borzongást. Egy percre megáll a kapu előtt, majd behunyva a szemét úgy figyeli maga körül a tájat. Ezután pálcát vesz elő és Lumos segítségével fényt varázsol, majd a kaput átlépve cipőjével a macskaköves úton halad végig egészen addig, amíg meg nem pillantja az első felirattal ellátott sírt.*
-Aoifé Siobhain. *Ejti ki halkan a nevet, de leheletétől fehér köd gomolyog pár pillanatig a levegőben.*

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-09-27, 11:00 pm

*Bevallom, kicsit eltévedtem. Még csak pár napja érkeztem meg a Mysterio-ba, és kíváncsi voltam a környékre. Nem a suli falain belül levő helyszínekre, hanem ami kint van. Még világos volt, délután, mikor elindultam, főleg az erdőben kóboroltam, fák között úgy is még csak egyszer parkour-öztem. Azonban mikor már kezdett sötétedni, már vissza akartam térni az iskolába, de valahogy jól elkevertem az ösvényeket. Hát no, nem rendelkezem beépített térképpel, hogy bárhova el tudjak menni, ráadásul még ismeretlen számomra ez a terület.
Egy ideje már kutyagoltam, mikor egy temetőhöz értem. Nem igazán szeretem az ilyen helyeket, általában pozitív természetemnek túl nyomasztó. Úgy tervezem, hogy meggyorsítva lépteimet elsétálok mellette, ám bent megpillantok egy alakot az egyik sírnál. Messziről úgy néz ki, mint valami özvegy a fodros ruháival. Már majdnem túlmegyek a kapun, de inkább visszafordulok annak reményében, hogy majd útbaigazít.
Oda is lépkedek hozzá, és mikor megpillantom az alak arcát, meglepetten könyvelem el magamban, hogy ez bizony egy fiatal lány, talán velem egy idős.*
- Szép jó estét, meg tudnád mondani, hogy jutok el a Mysterio-hoz? *kérdezem meg tőle, és igen csak szenvedek, hogy visszafojtsam nevetésemet, mit a másik látványa kelt bennem. Hogy lehet így felöltözni? Legszívesebben ezt is megérdeklődném tőle, de tudom, hogy a lányokkal tiszteletteljesen kell beszélni, ezért ezt megtartom magamnak.*

Tárgy: Re: Ódon temető 2011-09-27, 11:15 pm

*Tökéletesen jól érzi magát a sötétben. Vonzódik ehhez az időtartamhoz, de a mesterséges sötétséggel sincsen baja. Belinda esti barangolásra indul, hogy jobban megszokja a helyet. Ma esti úti célja a temető, hogy megnézhesse magának a sírköveket és felelevenítse a régi emlékeket. Éppen Aoifé Siobhain sírjánál ácsorog, amikor valaki megzavarja nyugalmát. Cseppet sem örül ennek és ez látszik is hirtelen összefutó szemöldökén. Hiába lenne kellemes a srác hangja, most nagyon bántja Belinda fülét a hosszas csend után a kérdés, amit felé intéz, nagyon meglepi.*
- Természetesen meg tudnám mondani, de nem teszem. Minek keresi maga a kastélyt? *Pillant fel élesen a fiúra. Hangja metsző és éles és nem véletlenül maradt el az elején a köszöntés. Egyáltalán nem vágyik a fiú társaságára, főleg ha az illető ennyire szerencsétlen. Arcán, mintha remegnének az izmok valami folytán, de ennek oka cseppet sem érdekli. Tőle akár belső vérzéssel és nagy fájdalmak közepette akár meg is hallhat.*