Név: Lexie Silverman
Születési hely, idő: nem ismert, valamikor 1997. októberében
Vér: aranyvér (úgy tudja, hogy sárvér)
Ház: Exortus
Évfolyam: 1. évfolyamos diák
Kinézet: Valahányszor tükörbe nézek, egy 169 cm magas, 54 kg-os lány néz vissza rám. Hajam hosszú, sötétvörös, és általában csak egy rendezettnek látszó káoszt alkot fejemen. Bőröm viszonylag fehér, melyre azért is ügyelek, hogy tökéletes kontrasztot alkothasson hajam színével. Ehhez párosulnak zöld szemeim, mik tovább fokozzák az egyébkén sem rossz külcsínt, mit csak a kézfejemen lévő égési seb ront kissé. Szemeim köré fekete sminket szokásom felvinni, amint felkelek és rendbe szedem magam. Az nem maradhat le, elvégre része az összképnek. Öltözetemre a legjellemzőbb szín a fekete. Ha felsőkről van szó, akkor némi csipke is szerepet játszik, vagy teljesen ujjatlan, vagy hosszú ujjú darabokon. A nadrág mindenképpen farmer, nagyritkán bőr, kiegészítve egy övvel, alatta pedig sportcipő, elvégre fő a kényelem.
Jellem: Jellememről nem igazán tudok mit mondani. Tudok én barátságos lenni, ha akarok. Igazából tudok én bármi lenni, ha akarok, csak legtöbb esetben nincs hozzájuk kedvem. Jobb szeretem a fájdalmas őszinteséget, ráadásul minél fájdalmasabb másoknak, valamiért annál jobb. Szeretek veszélyes helyzetekbe keveredni, elvégre úgy szép az élet! Ha már egyszer élünk, használjuk ki rendesen! Ha viszont túlélésre kell játszani, igyekszem átgondolni saját helyzetemet. Érdeklődésemet nemigen lehet fenntartani hosszú távon. Ez vagy szerencse egyeseknek, vagy balszerencse, mindenki döntse el maga. Ahhoz valamit nagyon jól kell csinálni, hogy tisztán emlékezzek valakire, ahhoz pedig végképp, hogy érzelmeket kezdjek táplálni egyesek iránt. Kifelé szeretek higgadtságot tükrözni, még akkor is, ha belül majd szétvet az ideg. Ennek jele általában az, ha hajamat birizgálom, miközben karjaim keresztbe fonom dekoratív melleim alatt.
Előtörténet:
A múlt nemigen foglalkoztat. Történt, ami történt, jutottam oda, ahová jutottam. Végtére is mindennek egyetlen célja volt. Az, hogy megkapjam azt a bizonyos levelet és ide jöjjek ebbe az istenverte tákolmányba, a semmi közepére. Talán a tákolmány erősen gyenge kifejezés, de valahogy ez sem izgat. Mégis, olykor egész jó időtöltés elmerengni a múlton. Azon a részén, ami ismert számomra, mert a legeleje hiányzik. Valódi szüleim ábrázata és minden egyéb. Nem marad helyükön más, csak lángok, nyöszörgés, sikítások és újra csak lángok, melyeknek hangja elárasztja elmém. A táncuk közben árasztott hőt szinte bőrömön érzem. A felderengő sikoltások valamiért kellemes érzéssel töltenek el. Nem tudom, hogy ki vagyok pontosan, ahogyan azt sem, hogy kik voltak őseim, abban viszont biztos vagyok, hogy nem valami ellágyult puhányok voltak, különben nem lennék olyan, mint amilyen. Erre pedig egyetlen dolog emlékeztet, egy kézfejemen lévő égésnyom, mi akkor született, mikor csecsemőként az engem körülvevő tűzzel játszottam, mígnem megéreztem fájó érintését. Ezért is lehetett gondja velem azoknak, kik magukhoz vettek az árvaházból. Egyébként oda úgy kerültem, hogy valaki, állítólag valami ismerős betett oda, mondván, nincsenek szüleim és nem akart magára hagyni, de magához sem akart venni. Azt hiszem az a történet ennyi. Sárvérűként nevelkedtem, sárvérűek között, de valahogy másnak éreztem magam. Többek között azért is, mert ők mind olyan jóhiszemű, hiú ábrándokat dédelgető szerencsétlenek voltak. Igaz, nekik köszönhetem, hogy itt vagyok, de valószínűleg nélkülük is eljöttem volna idáig. Biztosan megoldottam volna valahogy, nem vagyok én olyan elveszett kislány. Ebbe az iskolába, ahová „testvéreim” nem nyertek felvételt. Ezek szerint bennük nem is volt meg az erő, hogy idáig jussanak. Lehet, hogy furcsa, de én egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy két fogadott bátyám nem jutott el idáig. Mindketten esetlenek, akárcsak vérszerinti szüleik. Dolgoztak és próbáltak engem nevelni, a lehető legkisebb sikerrel. „Apa”, mint ügyvéd, „anya”, mint takarítónő. Valószínűleg ők is örültek, hogy elkerülök tőlük, bár inkább rémületet láttam szemükben, mikor decemberben tudomásukra hoztam a nekem címzett levél tartalmának lényegét. Először mindannyian úgy véltük, ostobaság az egész. Addig egyszerűen fogalmunk sem volt arról, hogy ilyesmi létezik. Egy vicc, méghozzá elég nagy ahhoz, hogy engem azért mégiscsak csábítson. „Ha már megkaptam a meghívót, miért ne nézhetnék utána? Addig is kimozdulok.” Ez volt az én álláspontom, a többieknek viszont kellett néhány nap, hogy megemésszék. Végül csak elengedtek, de egészen addig nem láttam ilyesfajta félelmet tekintetükben. Attól féltek volna, hogy lelépek? Vagy a helytől, amit a neve alapján gonosznak véltek? Ki tudja? Engem igazság szerint nem nagyon érdekelt. Csak fogtam magam és még a tanév kezdete előtt elutaztam arra a helyre. Unalmas kis családi életemnek vége szakadt Sydneyben. Helyette egy számomra ismeretlen helyen kötöttem ki, ahol olyasmit kellene művelnem, amiről gőzöm sem volt addig, míg meg nem érkeztem. Ennél fárasztóbbat már ki sem találhattak volna, ugyanakkor vonzott az az egyetlen szó, ami sok szórakozással kecsegtet. „Sötét”. Ez itt a lényeg! Az, hogy itt valószínűleg nem egy rakás jótét lélek fog engem untatni, hanem valami sokkalta szórakoztatóbb és izgalmasabb. Az pedig, ha valami különlegeset tanulhatok, csak hab a tortán. Idővel az is kiderült, hogy valamicske érzékem mégis van ehhez az egészhez. Talán nem is kicsi. Ebből tudhattam, hogy nem azért kaptam meg azt a rémesen hosszú irományt, mert a postás elcseszett valamit, de rendesen, ami egyébként egészen bevett szokása volt.
by 
Tárgy: Lexie Silverman 
(akár kezdhetünk is egyet *célozgat* 
)
