Laurana Darkblade

Főkarakter: Laurana Darkblade

Név: Laurana Darkblade
Születési dátum: Los Angeles, CA, 1996.08.19.
Vér: Aranyvér
Ház: Inflatus ház (2. évfolyam)

Jellem: Ha valaki magának való, akkor az én vagyok. Szüleim halála akkora sokként ért, hogy azóta sem tértem belőle magamhoz, onnantól nem kaptam meg azt a szülői szeretetet, amit vágytam volna, ezért begubózódtam. Szép lassan a könyvek, és azok elmélete lett a mindenem. Felvettem egy számos idegesítő szokást, többet között azt, hogy semmit nem vagyok hajlandó elfogadni, ami nincsen logikus érvekkel alátámasztva, másrészt mindenről képes vagyok akár unalomba fúlóan háttérinformációkat regélni, csak azért, hogy ismertessem, mekkora egy lángelme vagyok. Ez utóbbi véletlenül igaz, mert nagyon sokat olvastam a mágiaelméletről, kísérleteket is végeztem, és ha valaki a korosztályomból, hát én aztán tudom, hogyan is működik a varázslás. Ami a gyakorlatot illeti, korántsem vagyok bátor, sokszor ki sem mozdulok a szobámból, csak könytárakba szeretek járni. Hajlamos vagyok mindenkire ráakaszkodni, hogy nyaggassam a dolgaimmal, de mivel legtöbbször magamról mesélek, nem szeretnek túl sokan, így megtanultam, hogy az a legjobb, ha egyedül vagyok, mert akkor mások pallérozatlan elméje nem idegesít fel túlzottan.

Külső:  Egészen csinos lehetnék, ha ilyesmire szánnám az időt, ami megadatott. Halott anyám hagyatéka az a finom külső, amely a sajátom. Vörös tincsek, igézően szép szempár, valahogy azonban mégsem indultam el olyan úton, hogy ebből hasznos származzon. A szerencsés géneknek köszönhetően bármennyit tudok enni (szoktam is), nem hízok el, tudom tartani azt az átlagos középszintet, hogy ne látsszak gömbölydednek. Vékony vagyok, ezzel együtt viszont igen alacsony, a legtöbben ki nem néznék belőlem, hogy már tizenhét is elmúltam, ha nem lennének formás melleim. Talán a felmenőim között volt valami filippínó vonal, ennek köszönhető, hogy ilyen kicsi vagyok, ez azonban sosem gátolt meg semmiben, ha nem értem el a könyveket, hát létrákat használtam. Szeplőim szerencsére nem jöttek a vörös hajjal, bőröm makulátlanul porcelánszerű, akár egy babáé. Hatalmas szemeimmel jó nagyokat tudok bambulni, mint valami anime figura. Legtöbbször nem is tudok mit kezdeni a frizurámmal, csak azért nem vágatom le, mert nem akarok fiús ábrázatot. Minimálisan figyelem csak a divatot, nem a márka a lényeg, elég, ha kényelmes, az alakomra szabott, és még mindig úgy látom, hogy könnyebben találok a ruhatáramba egy új darabot, mint akik a súlyskála másik végén helyezkednek el. Már csak azért is, mert legrosszabb esetben gyerekruhákat is fel tudok húzni. Az ajkaim egyes fiúk szerint érzékien metszettek, és az egész arcom finom vonalat követ, semmi markáns, vagy nem odaillő vonás.
Hajlamos vagyok bizonyos típusú ruhákban feszíteni, legtöbbször elnagyolt köntösökben, aminek az a hátránya, hogy nem illik hozzájuk a melltartó, és sokan megbámulnak. Ez nem nekem hátrány, észre sem veszem, egész egyszerűen nem reagálom le, így esélyes, hogy sokan megutálnak, erről pedig nem tehetek.


Előtörténet: Feketemágus szülők gyermekeként felnőni igen kiváltságos lehet. Már ha ember megéri azt, hogy a szülei még életben vannak, amikor ő maga is felnőtté válik valaki. Nos az én életemben egy kicsit máshogyan alakult. Aranyvérűnek születtem, a nagymúltú Darkblade klánból, ami egyrészt jó dolog, másrészt az állandó családi viszályok miatt cseppet sem boldogító. A veszekedéseket mindig figyelmen kívül hagytam, úgy tekintettem magamra, mint egy mesebeli királylányra, akinek csupa csoda az élete, minden szép és jó. Rengeteget olvastam, főleg meséket, aztán amikor nagyobb lettem, és iskolába kezdtem járni, felfedeztem, hogy nagyon is jó agyam van a kérdéseket feszegető tárgyakhoz, büszke voltam magamra, hogy kiemelkedhetek valamiben. A stílusom egy naiv, de dacos kislány sajátja volt, Mindkét szülőm a mágia más területén voltak járatosak, mégis össze tudtak dolgozni, míg engem szabadon hagytak, hogy azzal foglalkozzak, ami engem érdekel. Az iskoláimat kitűnő eredményekkel végeztem el, csak néha inogtam meg a gyakorlati tárgyaknál, de hát kit érdekel, hogy milyen magasra tudok ugrani? Az fontosabb, hogy a varázsigéket tökéletesen tudtam kiejteni, értettem a jelentésüket, és egyébként is, titkosírásból már a professzoraimat is megtréfáltam, végül két évvel korábban sikerült végeznem, mint az várható lett volna, legalábbis az általános tanulmányaimat illetően, nagy várakozásoknak álltam elébe.
Túl sok barátot sosem tudtam szerezni, csak páran voltak, akik hozzám hasonlóan mindig visszahúzódóak voltak. Azok társaságát igyekeztem keresni, akiknél okosabb voltam, és lássuk be, ez nem is volt annyira nehéz, velük az iskola után is tudtam tartani a kapcsolatot, mint valami szellemi vezető. Tudom, túl sokszor irányítottam őket, de ők elfogadtak, és nem akartak érte agyonverni. Kár lett volna érte, ha híres barátságaim vérre menő párbajokba torkollanak csak azért mert intelligensebb vagyok, mint a nagy átlag.
Arra, ami tizenkét éves koromban történt, talán senki sem számított. Közel százötven éve már nem volt nagyon divat az a szokás, hogy egy Darkblade hatalomra tör, van ugyanis egy rejtett sziget Los Angeles környékén az óceánon, amely tele van itatva feketemágiával, régen nem használja senki, viszont aki belép, annak nem lehetnek felnőttkorú élő rokonai, csak az ő vérükkel teheti be oda a lábát. Viszont aki belép, évezredek óta felhalmozott relikviákkal rendelkezhet, élőholt szolgák válogatott hadosztálya lesik majd a parancsait. Egyetlen szerencsém volt: gyermek voltam ekkor. Saemus Darkblade, atyai nagybátyám úgy döntött, hogy itt az ideje feléleszteni a régi hagyományokat, és szó szerint végigment az élő rokonain, meglepetésszerűen ütött rajta mindenkit, és mészárolta le őket, titokzatos mágiájával, amit már évek óta fejlesztgetett. Hiába volt feketemágus a többség a családban, az orvtámadásra nem számítottak, értesíteni a halottak pedig már nem tudták a még élőket. Engem az védett meg, hogy a sziget pecsétjének van egy olyan záradéka, miszerint a gyermekkorú varázslóknak ilyenkor nem lehet ártani, mert a rituálé érvénytelenné válik. Ami még érdekes, hogy csak varázsvérrel rendelkezőket lehet megölni a vérért, tehát mugli szülők nem számítanak, sajnos ez esetemben egyátalán nem számított.
Nem voltam otthon, éppen a barátaimnál folytattam véget nem érő filozofálgatást a káoszlények természetéről, amikor egy sötét fuvallat járta át a szívemet, és egy hangot hallottam az elmémben, amely halálosan megfenyegetett, hogy ne merészeljem megélni a nagykorúságot. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, de tényleg megrémültem. Barátaim nem tudták, hogy mi lelt, de azonnal hazatértem, ahova már be sem engedtek, Saemus ugyanis szinte teljesen lerombolta a kastélyunkat, a szüleim maradványát már nem is láthattam, annyi mázlim volt, hogy az én lakrészem egy másik szárnyban fogalt helyet, így szeretett könyveimet érintetlenül találtam. Ellenben a kastély nagy része ki lett fosztva, mágikus ereklyéinket is elvitte a sötét mágus. A tartalékaim azok az aranyak maradtak, amelyek szüleim nevén voltak a bankban, soha nem kell majd nélkülöznöm, de a családomat már soha nem adhatja vissza senki.
Teljesen magamba fordultam, ki sem mozdultam a szobámból, alig ettem, vészesen lefogytam. Egy távoli nagynéni jött értem a mugli világból, miszerint az unokatervérem az apját veszítette el, és a nő majd magához vesz minket, akárcsak Courtney testvérét is. Sophie néni ugyan gondoskodott rólunk, de a szeretetet nem tudta megadni. Vonakodva elfogadtam, hogy nála lakom, legalább nem kellett egyedül lennem, de ami korábban csak hobbi volt, az végül a börtönömmé lett. Semmi mással nem voltam hajlandó foglalkozni, csak az elmém pallérozásával. Ha hozzám szólt valaki, akkor mindig kioktató stílusban válaszoltam. Megmaradtam a kiskamasz lázadó szintjén, hátha úgy tényleg nem kell felnőnöm, bár az évek csak múltak. Nem tudtam, hogy mi lesz majd, ha tizennyolc leszek, ha mást nem, akkor megölöm magam az előző este. Annyi esélyt azért hagytam magamnak, hogy beiratkoztam egy új iskolába 4 évvel később, addigra tudtam magam rávenni, hogy közösségbe járjak ismét, ez pedig jó lehetőség volt, hiszen eleve tizenhat évesen lehetett indulni. Az első év gyorsan elreppent, már csak hónapjaim vannak, és még ki is kell találnom, hogy mit teszek majd. Courtney nem aranyvérű, őt talán életbenhagyja, de nekem... szembe kell majd néznem vele. Nincsenek illúzióim, de addig ha kell, kiolvasom a bolygó összes könyvét.