Wilhelm Jager

185 cm magas, a fizikai munkának köszönhetően izmoknak nincs híján. Haja barna, egyenes szálú, lapockáig érő, általában csak akkor hordja összekötve, ha zavarná a munkájában. Szemei szürkéskék színűek. Az arca simára borotvált, kivéve körszakállát, melyet évek óta ugyanúgy hord. Mindig komoly arckifejezése miatt kissé mogorvának tűnik (egyébként meg az is.)
Öltözködésében a praktikusságot és a kényelmet tekinti elsődlegesnek, persze azért arra is figyel, hogy ki is nézzen valahogy (még sem lehet rongyosan fosztogatni). A sötét színű ruhákat jobban szereti, különösen a feketét. Ékszereket nem hord, csak a nyakában egy bőrszíjon lógó, csontból faragott medált.  
Tökéletesen tudja használni a mágiát, ezért varázspálcáján kívül (amit mindig magánál hord), nincs szüksége egyéb fegyverre.
Hajója: Sadie, egy kissé átalakított Ferretti 960

A saját céljait mindenki másénál előrébb valónak tartja, és meg is tesz mindent, hogy elérje, amit akar. A tiszteletét nagyon nehéz kivívni, akit pedig nem tisztel, azt simán lenézi. Elég szűkszavú, nem szeret feleslegesen beszélni, a locsifecsi emberek általában bosszantják. Bátor, de nem vakmerő, nem rohan bele olyan helyzetekbe (főleg, mióta saját hajója van), melyeket előtte nem gondolt végig. Világlátott ember, rengeteg dolgot megtapasztalhatott, ezért úgy gondolja, hogy nehéz meglepni. Nem veti meg sem az alkoholt, sem a nőket, de számára a hajó a legfontosabb. Nem egyszer ölt már embert, minden szívfájdalom nélkül meg is teszi újra, ha szükséges (vagy ha olyan kedve van, de azért nem hagy maga után hullaösvényeket).

Németország középső részén születtem, Uslartól nem messze a családi birtokon. Büszke, aranyvérű család a Jagereké, a szüleim ráadásul szerették eljátszani, hogy gazdagok, holott szinte mindig anyagi gondokkal küzdöttünk. Gondolom, hogy ez a mai napig sem változott. Legutolsó gyerek voltam a sorban, két bátyám és két nővérem van, bár már évek óta nem láttam őket sem. Eléggé hasonlítottak a szüleinkre, mindig csak játszották az eszüket, hogy a külvilág úgy gondolja, sokat ér a családunk. Nevetséges volt az egész.
A szüleim egyik gyereküket sem hanyagolták el, mindegyiket próbálták terelgetni egy bizonyos úton, meghatározva, hogy kiből mi lesz felnőtt korára. Én sem voltam kivétel, de a testvéreimmel ellentétben ez már néhány éves koromban bosszantani kezdett. Nem tudtam kibékülni a gondolattal, hogy apám nyomdokait követve próbáljak befurakodni a német mágustársadalom legfelső köreibe. Elég korán kiderült, hogy én sem vagyok híján a varázserőnek, magától értetődő volt tehát, hogy tízéves koromtól mágusiskolába fogok járni, ahonnan viszont fél év után csaptak ki. Őszintén szólva, azt hittem, hogy hamarabb lesz majd, de a tanároknak nagyobb türelmük volt, mint gondoltam. Valami olyasmit mondtak, hogy magatartási problémáim vannak, és jobb ha nem adnak varázspálcát a kezembe… vagy valami hasonló. Elég enyhén fogalmaztak ahhoz képest, hogy majdnem megöltem az egyik diáktársamat. Tény, hogy már korábban kiderült, nem vagyok én olyan „jó”, mint a többiek. Nagyon hamar elértem, hogy a környéken minden gyerek féljen tőlem, verekedtem, nem kíméltem senkit, ha úgy gondoltam, hogy bármivel is megsértettek vagy ha éppen olyan kedvem volt. Soha nem voltam arra érzékeny, ha valakit bántani kellett.
A szüleim reménykedtek benne, hogy az iskolában majd észhez térek kicsit, de hamar megbizonyosodhattak róla, hogy csak hiú ábrándokat kergetnek. Nem akarták elfogadni, hogy ilyen vagyok, ez a lényem, és ezen nem vagyok hajlandó változtatni. Óriási csalódást okoztam nekik, leginkább azért, mert „szégyent hoztam a családi névre”. Ugye ezek után nem kell mondanom, hogy ebben a látszólag szerető családban mi is volt a legfontosabb. A reményt azért még nem adták fel, hogy otthon majd ők megreformálnak engem, nevelni meg sem próbáltak, abban már úgyis kudarcot vallottak. Magántanáraim voltak hát, akiket csak azért nem üldöztem el, mert érdekelt, amit tanítanak, de lassan világossá vált a számomra, hogy alapvető varázslatokon kívül nem igen akarnak újat tanítani. Gondolom a szüleim kérésére nem került semmi olyan a tananyagba, amivel másoknak árthattam volna… akkor már tudták, milyen a természetem. Arról ugyan fogalmam sincs, miből gondolták, hogy majd jó gyerek módjára otthon fogok szépen maradni, amíg elég idős nem lehetek, hogy valami, szerintük tisztességes munkát vállaljak. Eszemben sem volt ott maradni; tizenöt évesen belegyűrtem pár holmimat egy hátizsákba és az éjszaka leple alatt, egyetlen szó nélkül hagytam hátra mindent és mindenkit. Azóta egy családtagommal sem találkoztam, nem tartom senkivel sem kapcsolatot. Ugyan minek tenném?
Uslarból északra mentem egy brémai kikötővárosba, Bremenhavenbe. Akkor még nem is sejtettem, hogy ennyire fog vonzani majd a tengeri élet, csakis azért mentem, mert biztosan tudtam, hogy a kikötőben vagy a hajókon kapok majd munkát. Feketén persze, de ilyen apróságok már akkor sem érdekeltek. Megélhettem volna egyszerűen lopásból is, elismerem, hogy nem egyszer előfordult, hogy elvettem ezt vagy azt, általában csak kisebb értékeket, de ez a pálya még sem vonzott annyira. Nem volt elég izgalmas, alig volt benne veszély, nekem pedig már akkor is kellett az adrenalin.
Az első néhány hónapban futárfiú voltam, matrózokat kerestem meg vagy teherhajók mellett segédkeztem, már amennyit lehetett, hisz ma már targoncák és daruk mellett kevés igény van az emberi erőre. Karrieremnek itt akkor lett vége, mikor megvádoltak, hogy elloptam valamit (azóta se tudom, hogy pontosan miről is volt szó, szóval lehet, hogy tényleg én voltam…) és fizetés nélkül elzavartak még a környékről is. Kellett a pénz, ezért ismét ahhoz fordultam, ami miatt kirúgtak és lopni mentem. Ma már tudom, hogy a lehető legszerencsésebben választottam ki az áldozatomat, bár akkor ezt nem pont így gondoltam. Egy magas, vékony, ötvenes éveiben járó embernek tűnt csak, könnyű célpont, képzelheted a meglepetésemet, mikor a fenyegetőzéseimre pálcát rántott. Életemben soha nem látták még el úgy a bajomat, mint akkor, igazi fekete mágiával is akkor találkoztam először. Azt a férfit Eriknek hívják, nem tudom, hogy miért nem ölt meg vagy miért nem hagyott egy szó nélkül magamra abban a büdös sikátorban, mindenesetre közölte, hogy másnap hol keressem meg. Életem legjobb döntése volt, hogy összeszedtem a bátorságomat, és odamentem az általa meghatározott helyre. Kicsit elbeszélgetett velem, érdekelte, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel. Őszintén elmondtam neki, hogy egyelőre fogalmam sincs, csak hazamenni nem akarok, erre felajánlotta, hogy csatlakozhatok hozzá és a csapatához. Modernkori kalózok voltak, de nem azok, akiket a szegénység űzött a tengerre, egyszerűen ezt választották. Olyan mágusok, akik nem félnek attól, hogy tiltott varázslatokat bevetve szerezzék meg, amit akarnak. Hogy mondhattam volna nemet? Szerintem te sem tetted volna.
Erik hajója, a Neptune’s Grail egy átalakított halászhajó, amin akadt munka bőven. Muszáj volt a legjobb tudásom szerint elvégezni mindent, mert azok az emberek nem tétováztak volna, hogy a tengerbe hajítsanak, ha valamit nem úgy csinálok, ahogy kell. Emellett viszont meg is tanítottak mindenre, amire szükségem lehetett a tengerész élethez. Leginkább teherhajókat támadtunk meg, vagy csak a rakományukat szedtük el, hogy aztán máshol adhassuk el, vagy magát az egész hajót (ha túl sok és túl értékes volt a szállítmány). Az is előfordult, hogy luxusjachtok gazdag utasaiért követeltünk váltságdíjat. Nem egy adott területen fosztogattunk, egyik földrésztől mentünk a másikig, Erik nem szeretett sokáig egy helyben maradni, és amúgy is, szinte mindenhol volt ismerőse, aki átvette tőle a zsákmányt. Nem könnyű élet, de rendkívül jövedelmező.
A Neptune’s Grail fedélzetén csak varázslók voltak, Erik ragaszkodott hozzá, hogy muglik ne gyengítsék a legénységet, és ahhoz is, hogy én is újra nekiálljak mágiát tanulni. Egyetlen zokszó nélkül egyeztem bele és nem csak azért mert nem volt más választásom, hanem mert olyan dolgokat tanított meg nekem, amik érdekeltek. Végre olyan dolgok felett lehetett hatalmam, amiről sokan csak álmodoznak, az pedig egyáltalán nem érdekelt, hogy olyan varázslatokat tanulok, melyek használatáért minimum börtön jár. Szép is lett volna, ha pont ilyesmin akadok fenn. Egy idő után már minden morális gát leomlott bennem, ugyanolyan tolvaj és gyilkos lettem, mint a legénység többi tagja. Én választottam ezt az utat, és azóta sem bántam meg.
Néhány évvel ezelőtt éledt fel bennem a vágy, hogy önálló utat kezdjek járni. Erik nem akart elengedni, árulásnak vélte, hogy ott akarom hagyni a hajóját; tiszteltem, mint mentoromat, és mint azt az embert, akitől esélyt kaptam erre az életre, mégis úgy éreztem, hogy nem akarok tovább maradni. Feszültség keletkezett köztünk, ami rengeteg vitát és harcot szült, közel sem volt ideális környezet egy olyan hajón, ahol a legénység minden tagja egymásra van utalva. Egyetlen lehetőség állt előttem: innen is meglépni. Erik előbb ölt volna meg, mint hogy elengedjen, a köztünk levő ellentétek viszont gyengítették az egész csapatot. Egy évvel ezelőtt, Ausztrália egyik kikötőjében jöttem el a hajóról, akárcsak otthonról, hátra sem nézve, egyetlen szó nélkül. Azt hiszem, ezzel felkerültem Erik feketelistájára, van egy olyan érzésem, hogy ha valaha még találkozunk, az egyikünk búcsút fog mondani az életének.
Elég vagyont szedtem össze, vagyis inkább lopkodtam össze ahhoz, hogy megvegyem életem első hajóját, és nem is apróztam el a dolgot. Persze némi átalakításra szorult, de mindez könnyen megoldható volt. Sadie-nek neveztem el egy gyönyörű angol boszorkány után, akivel még Doverben találkoztam, de már jó ideje nem része az életemnek. Úgy döntöttem, hogy Mystralban telepedek le egy időre, itt könnyű elrejtőzni ha kell, ráadásul az Új-Zéland és Fidzsi-sziget közti területen is szabadon garázdálkodhatok nyolcfős legénységemmel. Ha netán úgy döntesz, hogy az én területemen szeretnél kirándulni valami csili-vili drága hajón, számíthatsz rá, hogy előbb-utóbb én is a fedélzetre fogok lépni, valószínűleg hívatlanul.