Kripta

Tárgy: Kripta 2011-01-23, 8:33 pm

Kripta

A vámpírok közt a család mindig is fontos dolog volt. Mint azt mindenki tudja, ha egy vámpír megharap egy embert, és át is változtatja, az onnantól a fia lesz, míg maga a vámpír pedig a mestere. Így születnek a dinasztiák, azok a vámpírcsoportok, akik pedig a későbbiekben sem válnak külön, tiszteletben és biztonságban tartják halottaikat. A kripta is pont ezt a célt szolgálja elsősorban, az ősi, elhunyt vámpírok maradványai vannak itt külön-külön elzárva egy-egy kriptába. De ezen kívül a még élő vámpíroknak is menedékül szolgálhat, itt is meghúzódhatnak, ha a szükség úgy kívánja, vagy akár áldozatukat is ide hozhatják, esetleg, ha magányra vágynak, ide is félrevonulhatnak, hisz a kripták ajtaja mindig nyitva áll előttük.

Kripta Kripta

Tárgy: Re: Kripta 2011-01-25, 5:20 pm

*Mindenhol halál és kín, vér és áldozat, ezek a mindennapok, melyeket képtelenek vagyunk magunk mögött hagyni. Nem is akarunk, csak élni benne, élni ebben az undorító világban, ahol az éjszakára vagyok kárhoztatva. Mert bár szép a nap, oly kerek, csillogó, ragyogó és meleg, mégis egyben égető és mocskos, fájdalmat okozó. És akkor miért mi vagyunk azok, kiknek el kell bújniuk előle? Térne ki ő az utunkból, engedne minket szabadon létezni, engedné, hogy magunk legyünk. Oh igen, mennyire vágyom már rá, hogy kijussak innen, ki a fényre, ahol az bújik el előlem, az undorító gázgömb, semmi haszna, csak úgy van, hogy fényt adjon a halandóknak. De nekik nem is kell fény, miért kéne? Ők csak a mi étkeink, finom, ínycsiklandozó lakomák, igen, semmi többek, unalmas mindennapjainkat felvillanyozó kis bábuk, kikben kedvünket lelhetjük. Most viszont egy sincs a közelemben, nem kell, nem akarom őket látni, unatkozom, annyira egyhangú itt minden, csak én vagyok, a sötétség és őseink sírjai, melyek előtt lassan haladok el és térdig érő fekete csizmán magas sarka halkan koppan, ahogy végigmegyek a gyönyörű köveken, vérvörös ruhában, mint valami menyasszony. Igen, annak érzem magam, a halál menyasszonyának, miközben csodálatos, fekete hajam csak úgy csillog, miközben a hátamra simul. Zöldes szemeim körül izgalmas, szép sminkem található, én pedig csak sétálok tovább, nem figyelve semmire, nem élvezve többé semmit, szinte megsemmisülve, magányosan. Nem szeretem a nappalt, amikor be vagyok zárva, mintha motoszkálnának a fejemben, tudom, hogy nem mehetek ki, de mégis ki vágyom, vajon lehetséges, tényleg lehetne, hogy az a gázgömb bújjon el előlem, féljen tőlem, ahogy oly sok ember, amikor szépen lassan csonkítom meg őket, miközben a számomra értékes vérüket kóstolgatom. Lehet, hogy mégis csak játszadoznom kellene, az mindig feldob, mindig jobb kedvre derít, miközben a haláltusájukat nézem és kitapasztalom, hogy melyikük mennyi kínt bír még elviselni, mielőtt kilehelnék lelküket. Jéghideg kacaj hagyja el csodálatos ajkaimat, miközben két kezemmel fekete hajamba túrom, oh micsoda emlékek, ahogy haldokolnak és már senki rájuk se ismer, oly gyönyörűen átalakítottam őket. És ők még ezt nevezik csúfításnak és engem hívnak szörnynek, amikor csak megváltoztatom őket, valóban széppé varázsolom testüket, áthelyezem végtagjaikat, összevarrom őket vagy éppen jeleket égetek beléjük, egy új létformával ajándékozom meg őket. Hálásak lehetnének, a szemetek, mind meghalnak. Senki se képes megérteni, nem tudják értékelni az igazi művészetet, pedig mennyi időt áldozok rájuk. Hirtelen abbamarad a nevetés, szemeimben pedig őrült és dühös fény csillan, miközben egyre erőteljesebben hangoznak lépteim, már csak a gondolat is felháborít, amit ezek a halandók képzelnek magukról.*

Tárgy: Re: Kripta 2011-01-25, 5:52 pm

*Az időből sosincs hiány. Legalábbis mióta ezt az életet élem már megtanultam, sok minden mással is. Néha néha meg megfordul a fejembe, hogy meddig mehet ez így, és vajon mennyire élvezem ezen létformának minden ínyenc és csodálatos formáját.. A napok szinte már egybe olvadtak, hiszen miért is érdekelne, engem hogy éjjel, vagy nappal van, amikor a kettőből úgy is csak az éjszakát látom. Szemem szinte már nem is emlékszik a nap fényére, melytől egyben rettegek, de valahol mégis mintha legyűrhetetlen vonzalmat éreznék azért hogy még utoljára lássam. Őrült gondolatok ezek, gondolnom se kéne rájuk, hiszen ami voltam az csupán csak a kezdet volt, s amivé váltam az pedig a vég, egy új élet, új hatalom, és a világnézet kapui teljesen megváltoztatták a nézőpontomat. Az életből halál lett, a halálból pedig új élet fakadt, ami táplál engem, és a vér finom, és egyben mégis undorítóan vasízű utóhatását érzem a számban. Régen nem ettem már, és valahogy az se okoz túlságosan nagy örömet, amit Darius szolgái adnak itt nekünk. Elvégre milyen préda az amelyik szinte házhoz jön? Semmilyen, és úgy érzem engem is csak elpuhít. Szeretnék már ismét vadászni, érezni ahogy az áldozatomban felpezsdül az adrenalin, és a pulzusa az egekbe szökik. Akkor milyen szép tud lenni egykét ütőér, amikor csak dobog, és dobog szinte majd ki durran a benne felgyülemlett, gyors véráramlattól, ami annak a jele, hogy igenis fél.... Fél meghalni, ahogy minden emberi létforma fél.. Én már nem félek, most hogy már jártam a halál árnyékának völgyében, és tovább is léptem rajta, az utolsó nem létező lélegzet, a leggyönyörűbbre vetett utolsó pillantás csupán csak édes álomként motoszkál a fejemben, a féktelen düh, harag, élvezet, és a vér utáni csillapíthatatlan érzésemmel keveredve. Sok sok érzés, amit talán már nem is érzek. Vagy csak beképzelem magamnak ezeket, és érezni akarok? Lehet bár érzem a szívem olyan mint egy megkövült szika darab, ami már soha nem fog verni, s ahogy már saját véremet se érzem pezsegni a testemben, mint annak idején. Azt hittem el fog múlni az érzés, de nem... ez örökre az enyém maradt, azzal a sorssal amit akkor vállaltam, amikor ez lett belőlem... Ezen gondolatok közepette indulok meg szokásos sétámra, ami mélyen a kriptákhoz vezet. Ruhám nem éppen tanusítja rólam hogy arisztokrata lennék, nem szeretem a túl gliccses dolgokat, és bár tudok teljesen más lenni, érzem nem ez az én világom. Nem úgy mint másoknak, hiszen itt is annyian vagyunk hogy mindenkit egy kategóriába sorolnom kár is lenne. Sok sok kárhozott, és veszni való lélek, s én is köztük vagyok.. Nevetés csapja meg a fülemet, s tekintetem vadul tekint körbe, vajon kinek lehet ilyen jó kedve? A végén még megváltoztatja a kastélyról alkotott véleményemet, és el tudom képzelni, hogy valami mulatságos is történik itt. Fülem beazonosítja a hang helyét, és lépteimet felgyorsítva meg is indulok a hang irányába, de mikor oda érek, egy pillanatra megállok, és végig tekintek az előttem lévő nőn... Nicsak nem is gondoltam volna. Még egy magamfajta, hogy is képzelhettem volna hogy mást látok? Magam sem tudom, de azt igen, hogy ha sokat maradok még ide bezárva megőrülök. Ki kell mennem , látnom kell a holdat, a csillagokat, és az örök éjszakát, nem ebbe a börtönbe raboskodni... De ha Darius azt mondja ez lesz az otthonunk nem tudok mást tenni. Ő a főnök, a mester.. a fővámpír..*egy pillanatra megremegnek az arcizmaim, undorodok és egyben istenítem őt, ahogy magammal is hasonló képen álok szembe.. Na de elég volt a csendből, nemsokára közelebb lépek Willowhoz, és meg is szólalok, hűs hangon, miközben felöltöm szokásos mosolyomat.*
-Nicsak... nicsak. Ha nem tévedek téged hallottalak nevetni nem egészen pár perce.. Csak nem valami vicces dolog történt...? *arcomon kis mosoly uralkodik, de nemsokára kissé jobban szemügyre véve közelebb hajolok és észre is veszem az őrült fényt a szemébe.*
-Hmm csak nem haragot látok a szemedbe? Mi az oka, csak nem kevés volt a reggeli véradag?*nem tudom miért, de valahogy fel kell kelteni a beszélgetés szálát, miközben hátam a hideg fallnak támasztom, s kíváncsi de mégis valahol vad tekintettel nézek a másikra.*

Tárgy: Re: Kripta 2011-01-25, 6:10 pm

*Ezek a szerencsétlenek nem tudják értékelni az életet, amit adnék nekik, persze az övéké nem tartana örökké, ahogy az enyém, de hát nekik ez a sorsuk. De sokkal szebbek lehetnének, én már csak tudom, de mégis dühít, hogy mind egy szálig meghalnak a kezeim között, még mielőtt befejezhetném a művem... Ekkor viszont lépteket hallok és éles füleim máris tudják, hogy valaki érkezik és érzékeny orrom már tudja is, hogy ki az. Éppen fordulna be a sarkon, de én már előtte termek, két kezemmel pedig megállítom a mellkasánál, miközben a szemeibe tekintek.*
- Victor. *mondom ki furcsa éllel a hangomban a nevét, miközben közelebb is hajolok hozzá, majd fejemet hátradöntöm és végül eleresztem, hogy az egyik kriptának támaszthassam a testem.*
- Unatkozom... nagyon-nagyon-nagyon-nagyon. Vidíts fel, szórakoztass egy kicsit. *nézek rá szép szemekkel, miközben gyengéden végigsimítok két kezemmel a kriptán, majd már meg is fordulok, így fordítva neki hátat és nézem a jéghideg falat.*
- Annyira gyönyörű nem? Te is itt szeretnél majd nyugodni? *pillantok végül vissza rá, még mindig furcsa kihívással és vággyal a hangomban, rendkívül szórakozottan, egészen addig, amíg meg nem hallom szavait és egy gyors mozdulattal kerülök elé és testem az övéhez simul, miközben a falnak nyomom, ismételten a mellkasánál.*
- Hogy nem volt kevés? Íztelen, undorító, egyszerű vér. Semmi finomság, semmi édes érzés. *sopánkodom, miközben ismét eleresztem, majd megigazítom fekete hajkoronámat, úgy hagyom újból faképnél.*
- Csak nem hoztál nekem valami finomat? Tudod, közelebb férkőzhetnél hozzám egy kis kellemes meglepetéssel. Miért nem próbálkozol? *kérdezem miközben ismét felé indulok, de most nem megyek hozzá túl közel, annyira vicces, annyira kis szerencsétlen, hogy soha nem kezdenék vele. Csak nézem az arcát, majd halkan kuncogni kezdek, miközben kezemet már nem dobogó szívére helyezem.*
- Bár soha nem dobog már többé, mégis fel lehet tűzelni. Szerezhetnék neked egy játszótársat, szépet, én magam készíteném elő neked. Kicsit átalakítanám a testét, mit szólnál hozzá? Tetszene? *igen, biztosan tetszene neki, ha több kéz kerülne rá, esetleg pár helyen megcsonkítanám vagy talán ő nem erre izgul? Oh, micsoda szégyen, hogy csak így áll és néz rám, meg se indítva benne semmit. Nincs értelme az ilyen vámpíroknak, mind korcsok és tekintetem ismét dühös lesz, ahogy őt figyelem.*
- Te is unalmas vagy. *fordítok neki hátat és fekszem el az egyik hatalmas kőkoporsón, egyik lábam lelógva, míg a másikat felhúzom kissé, nem érdekelve, hogy mit lát és mit nem testemből, de ha úgy nézne esetleg, hát... akkor én már tudom, hogy mit fogok tenni, de amennyire megismertem Victort, soha nem lenne olyan velem, így én csak fejemet felé fordítom, miközben igen csak kihívóan nézek rá ismét, de mégis furcsa ridegség, harag és őrület keveréke látható szép szemeimben.*

Tárgy: Re: Kripta 2011-01-25, 6:52 pm

*Nem számítok rá, hogy bármi más is lenne ott mint egy magamfajta, maximum csak szeretném ha nem így lenne. Viszont Willow megállít a mellkasomnál, én pedig csak lassan megtámaszkodok a bejáratnál, tekintetemet a másikéba fúrva, kissé üvegesen.*
-Willow...*nem tudom , hogy ez afféle "szia" akart e lenni, de valahogy ezen gondolatokon nem is sokat rágódok, csupán csak a kezére nézek, ami lassan elenged, és a nő pedig neki támaszkodik az egyik kriptának. Őrült mosoly terül el az arcomon, csak tudnám min mosolygok. Nincs ebbe semmi vicces, se élvezhető. A szavaira viszont lassan fejem oldalra billen, s szememet az övébe fúrom.*
-Hmm... szóval nagyon - nagyon unatkozol... És szerinted én mit tehetek az érdekedben, netán udvari bolondnak nézel, aki mások szórakoztatására van, vagy mégis hogy gondoltad?*kérdezem szinte dallamos hangon, amiben nyoma nincs semmilyen idegességnek, vagy feszültségnek. Hideg vagyok akárcsak a halál. Hideg pillantásomat csupán csak végig vezetem a sírokon, miközben lassan megrántom a vállam.*
-Szépnek szép.. de mit ér a látszat.. Tök mindegy hol fekszel ha már végleg véged, nem gondolod? *kérdezem miközben arcom kis mosolyra simul, hangom pedig dallamosan hűvös akárcsak a téli szellő. Ekkor viszont úgy tűnik megint csak hozzám ér, és én a falnak dőlök, kissé figyelve a másik szemét. Vannak dolgok amibe egyet értünk. Kezem csupán csak a másik nyakához ér, miközben a fejemet is közelebb hajtom hozzá.*
-Semmi kihívás... semmi felüdülés... Nem jó vér..... csupán ostoba állatok ezek nem többek, amiket felhajtunk.*fejezem be s mintha a hangom is agresszívabb lenne, de ekkor elengedem, s a fejem is finom lassúsággal csuklik hátra, hogy a szemébe nézzek.*
-Ne hisztizz....*döntöm oldalra a fejemet, miközben lassan el is mosolyodik, csak úgy mint aki aprón leszídná a másikat... Ezután kissé én is kiegyenesedve megigazítom a kabátomat, és hallgatva a szavait, szemem sunyi pillantással, és kihívó mosollyal tekint rá.*
-Ó persze kishercegnő. Gondolod a te kegyeidért a délutáni órákba kimegyek vadászgatni és különben is...*lépek előre, kezemmel megfogva egy pillanatra az állát, és elmosolyodok.*
-Szerinted miért akarnék közelebb kerülni hozzád? Mit nyerhetek vele?*ez a két kérdés szinte alig halhatóan suttogva hagyja el a számat, miközben a másik szemébe nézek, s a szemembe egy pillanatig mintha vörös fény gyúlna. Látom a kezét, ami a szívemhez ér és egy pillanatra valami fura dührohamot érzek. Néha néha eluralkodik bennem ez a bestia, pedig én úgy féken tartanám. CSupán csak megragadom a karját és közelebb húzva nézek a szemébe.*
-Willow drága, én a helyedben nem játszanék, azzal ami nem az enyém... A végén még ki lesz csipkézve a nyakad...*mondom egy széles mosollyal, miközben a szemébe nézek, majd ismét le a szívemre, és kérdőn végül őrá.*
-Honnan tudod egyáltalán , hogy ki és mi tüzelhetné fel? Amúgy meg...*lépek el mellőle, a fekhelyek mellett sétálva de tekintetemmel még mindig őt figyelve.*
-Kinőttem már az óvodás korszakból tudhatnád már. Mióta is ismerlek? *teszem fel a kérdést, mintha nem is tudnák rá pontos választ adni, régen volt, valamikor a saját időim hajnalán. Nem tudom mit eszik ennyire a kínzásokon, azt hiszem Willowba belül egy aranyos gyerek élhet, aki nagyon szeret "játszani" Hát igen... kissé talán morbid de így szeretjük, legalábbis Darius biztos. Elvégre célja volt vele hogy engedje, az ittlétét. Na de úgy tűnik kifeküdt, és beszélni is kezd. Én vagyok unalmas? Akkor ő mit mondjon magáról. Csupán csak kissé fáradt tekintettel indulok meg felé, fölé támaszkodva, miközben tekintetem őt figyeli*
-És akkor te mit mondasz? Ülsz itt mint egy kislány játszol ezekkel a szerencsétlenekkel, mert most jött ki rajtad a barbiezós hajlam, ,eg az itt a feje hol a keze játék, fogadni mernék, hogy már annyi pózt alakítottál rajtuk hogy belül nem igen tudsz újat kitalálni. Vagy tévedek?*kérdezem miközben fejemet enyhén oldalra billentem a nyakát figyelve.*

\\Fagy\\

Tárgy: Re: Kripta 2011-01-26, 12:27 am

//olvad//

*Kit látnak szemeim, csak nem Victort, de bizony őt, már messziről éreztem a jelenlétét és most már jéghideg testét is a kezeim alatt. Ő is a nevemen szólít, mire kuncogni kezdek, kislányosan, mely annyira nem vall rám, de most jól esik, remek érzés szórakozni vele, ahogy mindenki mással. Viszont nem maradok sokáig ott, inkább az egyik kriptához sétálok, majd a tudtára is adom, hogy miképp is érzem magam. *
- Udvari bolondnak? Hmm, erre még nem gondoltam, de tényleg remekül állna neked. Úgy se érsz többet, te, aki mindig csak sopánkodol a halálod után, de mégse tudnál lépni. Eldönthetnéd végre, hogy mit akarsz, te nem gondolod? *nézek rá, komolyan és ridegen még mindig, nem eresztve szemeim elől őt, legalábbis egy darabig, majd szóba hozom a kriptát, amire furcsa válasz érkezik.*
- Én nem érzem úgy, hogy mindegy lenne, de hát tőled nem is várhattam volna más választ. *nézem tovább, le se véve zöld szemeimet róla, majd már ismét odamegyek hozzá, testemmel az ő testéhez érve és így pillantok rá, miközben a mai étkemről mesélek. Amikor viszont keze a nyakamhoz ér, csak kissé megdöntöm a fejem és nem akadályozom meg ebben, hiszen nem fáj, csak nézem továbbra is.*
- Úgy viselkedsz, mintha megkívántál volna... csak nem megharapnál drága Victor? *kérdezem még mindig kissé nevetgélve, de ekkor elenged, én pedig még mindig a közelében maradok.*
- Hisztizni? Én? Te valamit nagyon nem értesz, pedig annyira nyilvánvaló, hogy itt nincsen semmi ínyencség se. De talán ez az új hely, ez az új dimenzió még új lehetőségeket nyújt nekünk. *eresztem végül el, majd máris kérdezek tovább, hátha meglepett engem valamivel. *
- Megtehetnéd igazán. *utalok itt arra, hogy nem zavarna, ha esetleg odakint porladna el, eggyel kevesebben lennénk, és aztán? Na de amikor odaér hozzám és megfogja az állam, akkor csak mosolyogva nézek a szemeibe, majd fejemet lejjebb hajtva egy csókot lehelek a kezére.*
- Senki se vágyik örök magányra és addig soha nem fogod megtudni, hogy mit nyerhetsz vele, amíg nem próbálod megszerezni, tudod, mint a vért az áldozataidnál. Nem tudod, hogy melyik a legjobb, amíg nem ízleled. *súgom neki halkan, majd ez után kezem a szívéhez ér és egy áldozatot ajánlok neki, egy ártatlan kislányt, ki talán az életéért küzdene és biztosan örülne, hogyha kikerülne a kezeim közül és Victorhoz jutna. De ő csak elkap és ismét magához húz, milyen furcsa érzés, amikor nem kedvelem, de mégis, van benne valami vonzó, de valami visszataszító is.*
- Ennél szebbet még soha nem mondtak nekem. Csak tedd meg, élvezni fogjuk, mind a ketten. *mondom mosolyogva, egy picit se ijedve meg szavaitól, hiszen nincs miért félnem, na meg... addig nem ölhetne meg, amíg Darius nem ad rá engedélyt, na meg, engem se kell félteni, vannak eszközeim, amelyekkel én győzhetnék. *
- Éppen azt fejtegetem, hogy mi tüzelhetne fel... engem mondjuk egy kisfiú vére, ki még oly ártatlan és szűz... oh, hogy mennyire jó is lenne, főleg, hogyha még aranyvérű is lenne. *játszom el ezekkel a gondolatokkal, miközben már el is fekszem az egyik kőből készült sírbolton és úgy beszélek tovább hozzá, viszont Victor odajön, majd fölém hajol, így igen csak közel kerülünk egymáshoz, a szemeit nézem, majd hallgatom is a reakcióját, mely ismételten jó kedvre derít.*
- Én legalább mást is teszek, ellentétben veled, aki egész nap csak sajnáltatja magát, néha táplálkozik, mert az nélkül nem élhet és csak az erejét fitoktatja, amikor egy félős kisfiú lakozik a szívében, aki azt se tudja, hogy megérdemli-e ezt az életet vagy lakolnia kellene. *itt hirtelen elkapom a derekát, majd egy nagyobb rántással magam fölé húzom.*
- Te még mindig a múltban élsz? Mondd el nekem, hidd el, könnyebb lesz ezek után a kicsinyke szívednek. *fogom meg most már ismét a szívét, majd ez után szemfogaim ismét előtérbe kerülnek.*
- Nem adsz egy kis kóstolót magadból? Oly rég ízleltelek már meg, szinte nem is emlékszem már rád. *emelem fel lassan a fejem és indulok meg a nyaka felé, melyet lassan végig is nyalok, de még nem harapom meg, csupán csak játszadozok vele, ahogy mindig is tettem.*

Tárgy: Re: Kripta 2011-01-26, 1:15 am

*Bizony mit ad a szerencse, bent Willowban ütközök. Bizony ismerem már annyira ezt a nőt, hogy tudjam mennyire vegyem komolyan, kétségtelen hogy szeret szórakozni, ezt már régóta tudom, elég csak a "babaházára" nézni, vagy hallgatni az őrült ötleteit amit csinál az emberekkel, hogy megállapítsam, hogy nem teljesen normális, de vajon én különb vagyok? Jó kérdés. Mindannyian őrültek vagyunk maximum egy kicsit másképpen. Na és ez a kislányos nevetés? Nem tudom hogy magam is ne nevessek e, főleg miután meghallom a szavait *
-Szóval így gondolod.. Kíváncsi vagyok hogy te miért tartod többre magad drágaságom, amikor te is tudod, hogy egy cipőben evezünk.*mondom csillogó szemmel mosolyogva hűvösen a szemébe nézve, a következőre viszont cseppet elkomorodok.*
-Szerintem hogy mit , és hogy döntök el az az én dolgom, tudtommal itt csak egy főnök van, attól hogy én nem játszadozok el minden áldozatommal, nem hinném magam kevésbé elveszettnek mint téged, bár gondolom erre is megvan a véleménye a kisasszonynak nemde?*kérdezem végül ismét mosolyogva, kordában tartva magamat, a következőre vállat rántok, viszont nemsokára a szavak hatására, kezem a nyakán landol, és mondok is neki egy s mást, amire fura választ kapok. Egy pillanatig csak üvegesen nézem a pillantását, majd mosolyom kiszélesedik.*
-Hogy téged? Túl savanyú a véred szivem az én ízlésemnek..... na meg egyszer megemésztett ételt már nem eszek , elég rossz ahhoz itt a koszt hogy még frissibe is okozzon gondot a megemésztése... *mondom pókerarcal, bár mosolyom mögött bizony elgondolkoztam milyen lenne a nyakára menni, és csak harapni és szívni, ameddig nem érzem azt hogy elég, és nem kezdem el gyűlölni mindazt ami vagyok, ami ő, és ami körülvesz, az örök kárhozat. Lehet mégis jó ötlet lenne?Végül elenged, de a téma tovább folytatódik, s én mosolyogva döntöm oldalra a fejemet, majd lehunyva szemeimet meg is csóválom azt.*
-Willow, Willow.. nem is tudod hogy mennyire így gondolkozok én is. Szerinted nekem élvezet ezen a másodrangú minőségen tengődni? A szolgáknak járnána ilyen nem nekünk bár... ha belegondolok.*nyitom ki a szemem és elmosolyodik.*
-Mi sem vagyunk többek mint Darius kicsi szolgái, és egyben persze a gyermekei is. Mindazon álltal remélem itt valami ínyencebb dolog vár ránk.*egy pillanatra mintha tűz lobbanna a szemembe, de hamar ki is alszik, mintha semmi se történt volna.*
-Rendben... de csak akkor ha te is velem tartasz. Tudod ketten még izgalmasabb....*mondom egy sunyi mosollyal az arcomon, jelezve hogy nem érdekel mit mond, nem hat meg vele. Vagy mégis? Nemsokára kezem az állához ér, viszont ekkor számomra is meglepő dolog történik, a szemébe nézek, majd az ajkaira, amik a bőrömet érintik. Nem szólalok meg, ha a szememet figyeli valami fura dolgot vehet észre, olyat mintha minden élet kihalt volna belőlem, ami részben igaz is... És van mögötte valami valami megnevezhetetlen fájdalom. CSupán csak pár centivel közelebb emelem hozzá a fejem, és halkan beszélni kezdek hozzá*
-Mond.. miért beszélsz úgy velem mint egy kölyökkel...... aki még csak nem is ismer?Te is tudod hogy amit itt együtt megéltünk az több már egy életnél... Ha nem ismernélek azt mondanám, hogy a játékaiddal csupán csak azt a féktelen űrt akarod kitömni amit a saját magányod okoz..*mondom, közel a füléhez, majd egy pillanatra elcsendesedek, s hideg leheletet eresztve rá lassan hátrébb húzom a fejem. Ezután áldozatot ajánl nekem, s végül a beszélgetésünk odáig fajul, hogy ismét elkapom közelebb húzva magamhoz, s beszélni kezdek, csupán csak kezemmel egy pillanatra végig simítok a nyakon, bizony szívesen venném a vérét, s talán hagynám is hogy ezt ő is tegye... .*
-Ó szóval azt mondod hogy ennyi év után sikerült szépet is hallanod tőlem... ezt akkor bóknak is veszem és hidd el........* pillantok ismét üveges hűvösséggel a szemébe, arcom pedig komollyá változik.*
-Néha elgondolkozok rajta...*fejezem be majd kezem lassan elengedi, és ő ismét beszélni kezd. ARcom időközbe ismét mosolyra húzódik, fura hogy néha jól vagyok , néha pedig ez a fura árnyék ül meg. Kíváncsi vagyok meddig fog tartani ez az egész érzés.. Talán örökre? Nem.. az túl hosszú idő. A szavakra viszont mosolyogva sóhajtok fel.*
-Áh.. az aranyvérűek... Igazi csemege... kár hogy keveset látni ilyenkor... És hogy mi tüzelhet fel engem? Azt hittem ismersz már eléggé hogy tudd, szeretek megküzdeni a zsákmányért, és kipréselni belőle az akarat minden szikráját, hogy végül ő maga adja át magát a halálnak... Nincs is ennél szebb látvány, amikor valakinek az akarat ereje csődöt mond előtted... Nem sikoltás, vagy sírás ez Willow... annál szebb és mélyebb dolog...*mondom csendesen, és ha rám néz szinte láthatja hogy bele élem magamat a dologba, hiszen valóban ez a célom.. A Vadászat. Tekintetem viszont nemsokára ismét tűzbe borul.*
-Ezzel szemben itt van ez a kastély ahol szó szerint citrommal a szájukba tálalják elénk ezeket a genetikai selejteket, nem gondolod hogy a végén meghígul a véred mond?*kérem ki a véleményét, s bár ezzel nem szóltam senki ellen, most végre tudhatja a bajomat. Viszont ahogy a nő beszélni kezd, arcom ismét eltorzul.*
-Ja teszel.. és mikor fogod megunni? hosszú az élet Willow ezt te is tudod... vajon mennyi újat tartogat még a számodra? Azt ajánlom ami velem kapcsolatos abból maradj ki, mert tényleg megbánod...*nézek rá egy pillanatra, majd az utolsó szavakra szinte ráordítok a nőre.*
-Nem én választottam magamnak ezt!!!!!!*egy pillanatra elcsendesedek, s igyekszem vissza nyerni az egyensúlyt magamban, végül pedig nemsokára a másik fölött támaszkodva folytatom a beszélgetést, s szavaira már egy mosollyal döntöm oldalra a fejem, ekkor jön a húzás, ami sikerül is neki, így nemsokára közelebbről élvezhetem a társaságát, de tekintetem még mindig az ő szemébe néz.*
-Hogy a múltban e? Nem... de azt se felejtem el, akinek nincs múltja jövője se lesz... én nem fogok csak úgy tengeni a semmibe....*mondom végül össze szorított ajkakkal, majd egy másik téma jön, áh igen a vérem.. Vajon tényleg azt akarja?*
-Hmm... nem tudom hogy ennek most örülnöm, vagy sírnom kéne... Csak azt ne mond hogy hiányzik..*mondom kissé fura pillantást vetve rá, majd egyik ujjamat amin kissé nagyobb a köröm gyengén meghúzom a másik vállán, s ha egy kis vér felserken, éppen csak egy pici, ráteszem az ujjamat, s végül azt a számba téve megízlelem. Na igen... fura egy vére van, de mégse undorodom tőle annyira, hogy ne kívánnék többet.*
-Egész finom vagy... lehet a végén olyan leszel mint a jó bor , ami ideje múltán csak nemesedik?*teszem fel a kérdést, még mindig nem mozdulva.*

//Fagy//

Tárgy: Re: Kripta 2011-01-26, 2:59 pm

//olvad//

*Szavait hallgatva nevetésem egy rövid időre abba marad, miközben ismét hozzá simulok, igen, szeretek játszani a férfiakkal, főleg mivel tisztában vagyok külső adottságaimmal, rendkívül vad és szexi vagyok, ezt Victor is tudja, tudom, hogy tudja és nem hiszem, hogy még soha nem gondolt arra, hogy megkaparint ez alatt a több száz év alatt, amióta együtt élünk. Viszont tudok ám mit mondani szavaira, nem kell engem félteni, így csak ajkammal szinte jéghideg arcbőrét súrolom, miközben hozzá beszélek, de szemeim a szemeit figyelik.*
- Én nem érzem úgy, hogy a halált érdemelném, szeretem ezt az életet, ezt a második életet, amit Dariustól kaptam. Viszont ha nem bírod tovább, csak szólj neki és hidd el, minden szenvedés, minden kín el fog törpülni az mellett, amit akkor érzel majd, hogy testedből csak pár apró hamuszemcse marad. *távolodom el tőle lassan, egy kisebb, szinte ördöginek mondható mosollyal az ajkamon, majd még halkan hozzáteszem.*
- De aki a halálért könyörög, csak mert nem bír megbirkózni az életével, az nem méltó rá, hogy itt nyugodjon. *tekintek körbe és értheti, hogy mire gondolok, a kriptákra, ahol őseink pihennek. Na de amikor elkapja nyakam, szinte érzem, hogy felperzselődik vére, viszont a szavai, oh, bizonyára csak hazudik... nincs olyan férfi, aki legalább egy pillanatra ne kívánna meg és a legszebb az egészben az, hogy nem óhajtom magam odaadni bárkinek, én a játék mestere vagyok...*
- Savanyú? Úgy emlékszem, hogy volt idő, amikor ízlett a vérem. *oh igen, amikor idehozott Darius, nem tudtam elmenekülni a többiek karmai közül, többen megízleltek és igen, tetszett nekik a vérem és tudom, hogy Victornak is, ő se került ki akkor, pedig azokban az időkben még védtelen voltam és tartottam tőle, de mára már minden megváltozott, én is teljes jogú vámpírnak számítok itt, a mi kis klánunkban. Na de végül elereszt és úgy hallom, hogy egyetért velem, ahogy mindenki más, ez a koszt nem nekünk való, mi vadászok vagyunk és nem csak én szeretek játszani az étellel...*
- Úgy tudom, hogy Darius örül, amiért ide jutottunk. Én bízom benne. *tisztelem a férfit, mégha félem is, így hát bízom benne, hogy igazat mond és lesz itt bőven lakoma mindannyiunk számára. *
- Sajnos vissza kell utasítanalak, én nem óhajtok bárhová elmenni veled. *döntöm meg végül a fejemet is, ezzel le is zárva ezt a témát, viszont miután kézfejére lehelek egy csókot, úgy tűnik, ismét a közelembe merészkedik.*
- Csak azért, mert kölyöknek tartalak, aki olyan, mint én, szeret játszani, élvezi, hogy halhatatlan, bár te sokszor meginogsz, ellentétben velem. *viszont az utolsó szavai, melyek a magányra térnek ki már nem érintenek jól és pillanatok múlva hűlt helyemet találja, jó pár méterrel arrébb siklok tőle, nem kell a közelsége, nem szeretem, ha kioktatnak, mégis mit képzel magáról? Úgy széttépném és eljátszadoznék vele is... egy vámpír többet bír, talán ha őt csonkítanám meg? Ahj, micsoda csoda válna belőle, szinte egész testem kívánja, de tudom, hogy Victor azt nem hagyná, legnagyobb sajnálatomra. Na de ismét magához von, hiszen gyorsabb és erősebb is nálam és ekkor kezd el beszélni formás nyakamról, mely ahogy nézem, ismét sikeresen felkeltette az érdeklődését.*
- Tudom. *utalok itt arra, hogy tisztában vagyok azzal, hogy elgondolkodik rajta, hogy belőlem táplálkozzon és együtt éljük át az endorfin örömeit... na de elereszt inkább, ismét gyáva módon, majd kapva szavaimon az ő szemei előtt is felrémlik egy aranyvérű csemege. *
- Mindannyiunk más szeret, ezért nem vagyunk egyformák... bár egyszer megnéznélek gyilkolás közben. *döntöm meg a fejemet is, de ekkor hallom, hogy nem tetszik neki az itteni étel, amely nekem se, túl könnyű préda mind.*
- Én hiszek abba, hogy most érkeztünk el az igazi otthonunkba! Adj egy kicsi időt Dariusnak, amíg felfedezi a helyet, hidd el, utána vadászni küld minket és ha jól érzem, itt nem muglik élnek. *szemeim csak úgy csillognak, hiszen mágiát érzek, ami nagyon-nagyon finom ételeket jelent a számunka. *
- Victor...Victor, észrevehetnéd már, hogy nem tartok tőled. *sóhajtok fel, ez már tényleg szánalmas, hogy egyesek mit hisznek magukról... Mindenesetre csak kuncogni kezdek az ordításán, melytől egy halandó ember már rég remegne, de én nem ilyen vagyok, hanem inkább magamra húzom, közel kerülve hozzá és kezeimmel a mellkasán játszadozom. Nem ellenkezik, tudtam, hogy nem is fog, beleesik a hálómba vagy már rég beleesett és képtelen kijutni belőle? Meglehet, na de vérére szomjazom és ezt a tudtára is adom.*
- És ha azt mondom? *harapok bele ajkamba és szemfogam egy kis sebet is ejt rajta, így vérem lassan megered, aprócska csíkban haladva hófehér arcomon, na de ő a vállamat választja, így csak elmosolyodom, miközben figyelem tekintetét.*
- Én nem bánnám. *gyengéden közelebb húzom magamhoz fejét, majd ajkammal egy pillanatra érintem az övét, amíg ismét egy cseppnyi vért megízlel belőlem, de ekkor erőteljesen fordítom el fejét - na persze nem eltörve nyakát - majd már hegyes fogaim a húsába is marnak, erősen, durván, akár csak egy ragadozóé és én pedig csak szorítom magamhoz, nem eresztve és szemeim lecsukódnak, miközben már érzem is a mámort, ahogy egyre több vére kerül át az én szervezetembe. Hogy ez mennyire pokoli érzés, annyira csodálatos, nincs is rá szó és szinte meg is feledkezem a külvilágról, ahogy lábaim is a testére tekerednek, így tartva még mindig erősen, most már nem csak kezeimmel testét és ahogy érezheti - bár kellemes a számára is ez a harapás - nem akarom egyhamar elengedni most, hogy végre megkaparintottam.*

Tárgy: Re: Kripta 2011-01-26, 3:41 pm

-És szerinted mi okom lenne Darius segítségét kérni ha meg akarnák hallni*kérdezem költőien, mielőtt még azt hiszi túl gyáva lennék hozzá. Csupán csak magam sem tudom hogy mit szeretnék még, egyszerre áldás és átok ez az egész, és nem tudom mikor lesz vége. A következőre viszont csak egy enyhe grimaszt vágok, és oldalra döntöm a fejem.*
-Mikor mondtam én Willow hogy itt akarnék nyugodni? Emlékzetem szerint még talán egyszer sem*vágok elgondolkoztató arcot, lehet ez megbotránkoztató a számára, de ez van, én más vagyok, kevésbé tudom vissza szorítani, hogy látom a dolgok árnyoldalát is. Nemsokára viszont a véréről lesz szó, úgy tűnik mozdulataim elárulnak pár dolgot, de ezt meg is próbálom cáfolni.*
-Változnak az idők kedves..*mondom egy kisebb gúnyos mosollyal a szemébe nézve, még jó hogy az én gondolataimat nem látja, ilyenkor hálás vagyok hogy én is vámpír vagyok. El se tudnám képzelni mire lenne képes, ha bele látna a fejembe. Lehet régebben tartott tőlem de mostanra egyenrangúként kéne kezelnünk egymást, de hát mi csak ilyenek vagyunk Neki is kezd felnyílni a szeme, de hát mit gondolhatok, ugyan olyan áldottúl átkozott létbe szenved mint én. CSak a nézeteink mások. Az új helyre eső témához érve viszont már én is elmosolyodok.*
-Ő a fővámpír és a legidősebb is közűlünk. Ha valaki tudja hogy jó helyre kerültünk e akkor az csak ő. Bízok benne én is.*azért vannak közös pontok, bár én úgy érzem, nem tudok mást tenni azon kívül hogy bízok benne. Nem úgy mint a többiekben, és ez alól Willow se kivétel. A következőre csak egy grimaszt vágok, sejtem hogy szívesen néznénk meg egymás halálát, viszont amikor hozzá érek, és kérdezek valamit a válaszra ismét elkomolyodik a pillantásom.*
-Tehát magadhoz hasonlítasz... Azt hiszed hogy ennyire hasonlítunk?*kérdezem lágy hangon, miközben arcomra egy kis mosoly is kiül, végül megrázom a fejem.*
-Ki kell még ismerj Willow... ami meg a megingást illeti... mint látod még mindig itt vagyok.*nézek a szemébe mélyen, végül az aranyvérűekre is esik szó, így elejt valamit Willow is.*
-Nem hinném hogy alkalmad lesz rá... nem szeretek közszemle előtt enni. De talán egyszer mehetünk együtt....*ezt persze nemtudom én se mennyire gondoltam komolyan, de nem is lényeg. DArius még nem határozott. A következőre csak megrántom a vállam, nem tudok mást tenni mint türelemmel lenni, ezután viszont a nő kijelenti hogy nem fél tőlem, én pedig felnevetek.*
-Meg is lepődnék ha félnél.. Nem vagy már az a kislány, csalódást is okoznál*mosolyodom el gonoszul. Nemsokára viszont mindketten az egyik sírkőn landolunk , és ő csak magára húzva szól pár szót.*
-Nem tudom mennyire higyjek neked.... Nem szeretek játékszer lenni...*mondom csendesen, üveges tekintettel, miközben én magam is megkóstolom a vérét, s nehéz ellen állni neki. Végül fejünk lassan közeledik, s egy pillanatra ajkaink érintkeznek is. Úgy tűnik hagyom magam, nem is ellenkezek a másik akarata ellen, de ekkor jön a hirtelen rántás, és már magamba is érzem a fogait... Ó igen ha azt mondanám nem élvezem hazudnák, s testem egy pillanatra meg is remeg, ahogy jólesően lecsukva a szemeimet, az én ajkaim a megsebesített válrészhez közelednek, s lassan bele is mélyesztem a fogam a sebbe.. Finom a vére, néha úgy érzem én magam is elolvadok, s nem akarom abba hagyni ezt a "táncot" Viszont kezem automatán a másik állához ér, nem fájdalmasan de elég erősen, miközben én is lecuppanok a sebről, s fejemet ha akarja ha nem hátrébb húzom, s mosolyogva nézek rá....*
-Nem is tudom melyikőnk kívánja jobban a másikét Willow... Kéne még ugye?*mosolyodok el.. de láthatólag megtartom a távolságot. És hogy miért? Most én húzom az ő agyát, s bár számomra is szenvedés, hogy nem ihatom a vérét, mégis élvezem, hogy ezzel felhúzhatom.*

Tárgy: Re: Kripta 2011-01-26, 3:54 pm

*Csak vállat vonok kérdésére, de nem adok szóbeli választ, hiszen felesleges lenne, tudja azt ő is, tisztában van vele, hogy egyszerűbb lenne minden, ha más segítene és Darius nem állna le, ha egyszer kérné meg erre. Na de amikor a véremről kezd el beszélni, én meg vagyok győződve, hogy még mindig ugyanúgy kívánja, ahogy régen, de most mégis visszautasítja szavaival.*
- Igen, változnak. *távolodom inkább el tőle, ezek a szavak nem tetszenek és ez dühös arcomon is látszik, nem szoktam elrejteni érzéseimet és most megbántott, mint nőt, hiszen mi az, hogy az én vérem nem elég jó, amíg a halandóké igen? *
- Nem, nem hasonlítunk, mert amíg én élvezem a halhatatlanságot, de rettegsz alatta és féled. *jegyzem meg most már ridegen, majd végül inkább a vadászatról folytatjuk a diskurálást és ahogy hallom, nem szeretné, ha ott lennék, amikor eszik.*
- Úgy hangzik, mintha féltékeny lennél. *nevetek fel, majd a továbbiakra, hogy mehetnénk együtt, csak végigsimítok az arcán.* - Te azt nem bírnád végignézni. *van egy olyan érzésem, hogy ő nem élvezi úgy az emberek kínzását, mint én. Tényleg nem vagyunk egyformák, hogy is gondolhattam? Na de végül elfekszek az egyik sírkövön, ahova ő is követ, így meg se tudom állni, hogy ne kerüljön a közelembe, így vonom magamhoz és nemsokára már rajtam fekszik, igazán közel, de ez engem nem zavar és szerintem őt se.*
- Én pedig szeretem, ha játékszer vagy. *suttogom ajkai elé, engedve, hogy véremet kóstolja, mely mégis csak ízlik neki, de ez után csak ajkát érintem az enyémmel, rövidke időre és mindezek után már fogaim a nyakába is mélyednek, hogy mohón vehessem magamhoz vérét. Amikor viszont vállamba mélyednek az ő fogai, csak felnyögök jólesően, miközben már együtt forgunk ebben a mámorító érzésben, talán jobb is, mint a szex, bár a kettő egyben az igazi, én már csak tudom... Viszont amikor megállít, csupán csak véres ajkammal és vérben forgó szemeimmel nézek rá, mint egy vad az áldozatára és akarok még, oh hogy mennyire akarok. Hallom a szavait, de még egyszer próbálok felé közeledni, hogy megharapjam, de érzem, hogy nem engedi, így csak lábaimmal eleresztem derekát, majd már lökök is rajta egyet, kezeim segítségével úgy, hogy leessen a sírkőről, én pedig már a kripta bejáratánál vagyok, úgy törölve le ajkamról vérét.*
- Én se szeretek játékszer lenni. Ezt még meg fogod bánni Victor, bizony, nagyon meg fogod bánni. *fenyegetőzöm, hiszen megbántott ezzel és már meg is fordulok, majd vámpír sebességemnek köszönhetően szépen ott is hagyom. Utolér, ha akar, de szerintem úgy se fog, miért is tenné? Elérte célját, most ő nyert, de ez bosszút követel.*

Tárgy: Re: Kripta 2011-01-26, 4:19 pm

*Szemmel láthatólag megsértem a szavaimmal, talán éppen ezt is akartam elérni, s mivel nem lát a fejembe nem tudja hogy így is gondoltam e vagy sem. Én viszont megtanultam az idők alatt jól hazudni, hiszen gyűlölöm és egyben kívánom is a vérét, de nem adom meg neki azt az örömet hogy a tudtára is adjam.*
-Mérgesnek látszol.... Csak nem megbántottalak?*teszem fel a kérdést, mely szemmel láthatólag már meg van válaszolva, de a következőre nekem is megvillannak a szemeim.*
-Mit tudsz te? Azt hiszed félem? A félelem és a gyűlölet között rengeteg út vezet át hercegnő...*villantok egy gonosz mosolyt. Hogy félem e? Valami oka van annak hogy gyűlölöm, de még nem találtam meg.. talán igaza van, talán nem.*
-Nem vagyok féltékeny...*csupán csak ennyit mondok egyszerűen nemleges választ adva, hiszen erről kár vitázni, ő pedig szerintem tudna még pár dolgot mondani. Na de nemsokára magára húz, s bizony már világos előttem mit is szeretne. Nem mondok semmit, csupán csak a szemébe nézve, hagyom átadni magam ennek a körforgásnak, ennek a sötét és egyben mégis kívánni való álomnak, amibe halandónak nem lehet része, s én is lassan inni kezdek a véréből. Izgató és egyben veszélyes is, nem akarom abba hagyni, de úgy tűnik a józan eszem most győzedelmeskedett az ösztöneim felett, így aztán magabiztosan határolódok el a nőtől, s ez is volt a célom. Hogy felhúzzam. Na de már azon kapom magam hogy repülök is, és a falnak ütközök, Nem telik bele sok idő, és magam is talpra kászálódok tüzes tekintettel nézve a nőre. Lehet hogy más esetben már rég neki mentem volna, de most érzem, hogy milyen dühös, ó mintha szikrázna körülöttünk a levegő. A fenyegetőzését hallva viszont csak kiegyenesedek, és megigazítom a kabátom*
-Akkor remélem ezzel felfogtad hogy én se vagyok az...*mondom komoran a szemébe nézve, remélem hogy a tudtára adtam milyen érzés ez. Na de még nem hagyja abba.*
-Már alig várom hogy megbánjam...*búcsúzok el egy komor pillantással miközben a nőre nézek, én magam pedig még egy darabig figyelem a kijáratot ahol kiment, majd nemsokára én magam is távozok.*

» A kripta (Nekromancia tanterem)