Elátkozottak orma (NRT mesehelyszín)

A jó kondíció megtartása fontos, legalábbis nekem nagyon is, ahogyan a változatosság is, éppen ezért hagytam ma el a szobámat, hogy kiránduljak egyet. A túrázás is kedvelt tevékenységeim közé tartozik, most azonban valamivel nagyobb dologra vágyom, ezért a mászásra gondoltam. Ehhez is öltöztem, bár a cipőt egy ideig csak a hátamra vett táskámban cipeltem. Amíg fel nem értem a kellő helyre, addig egy egyszerű túrabakancsban tartottam a számomra megfelelőnek talált iramot. Roki nem jött velem. Helyette inkább a szobában maradt lustálkodni, de kétlem, hogy ez sokáig így lenne. Előre aggódom, hogy mikbe fog keveredni, csakhogy most magának kell belőle kimászni, én nem leszek ott, hogy elvigyem a bajt. Az minden bizonnyal később fog nyakamba zúdulni.
Egyelőre egy kis kiugrónál állok meg, hogy folytassam a bemelegítést, mi eddig az idáig tartó kellemes séta volt. Most viszont szándékomban áll felkapaszkodni a kiugróra. Hogy ne tépjek el semmit, és hogy lehetőleg ne izzadjak bele ruháimba, felül levetkőzöm. Ezt követi a testfelmelegítő varázs, hogy azért mégse fázzak meg. A bakancsot lecserélem a mászócipőre, felveszem a beülőt és egyéb szükséges kellékeket, derekamra erősítem a kötelet, hátamra a táskát, amibe belepakoltam a levett cuccokat és már mászok is. Egyik lábam a másik után, felváltva kezeimmel. Út közben elhelyezek egy-két szeget, mintha csak komolyabb dologgal állnék szemben. Így legalább azokat is tudom ellenőrizni rendesen. A neheze viszont csak kicsivel később jön, mikor is a kiugró tetejéhez érek. A súlyomat jobban kell tartanom. Izmaim egyre inkább megfeszülnek, minden egyes mozdulatnál, tekintve, hogy karjaim egyre inkább fáradnak így jobban kell kapaszkodnom ujjaimmal.
Ezen is túljutva, pontosabban felérve megmozgatom még kicsit bemelegített izmaim, majd leülök. Lábaim lelógatom kényelmesen, miközben táskám magam mellé teszem és úgy szemlélem a környéket. A kilátás csodás, de terveim szerint lesz még szebb is, csak feljebb kell mennem. Szemeim egy pillanatra lecsukom, hogy kiélvezhessem a bőröm cirógató szellőt. Nem sokáig élvezem. Hangokra leszek figyelmes, melyet a szél hoz felém. Szemeim azonnal kipattannak, hogy körülnézzek. Ekkor látom meg őt. A lányt az erdőből, aki... egy sráccal sétálgat. Erről ennyit. A megszólításával kapcsolatos gondolat azonnal elillan. Társasága van, nem illene megzavarnom őket, különben is, ki vagyok én? Egy fiú akinek még a kezét sem fogadta el, miután elesett. Ráadásul teljesen leégettem magam előtte, nem is beszélve Roki viselkedéséről. Talán még most kellene elmennem, mielőtt meglátnak, de nehéz. Nagyon jól néz ki ma is. Nem is beszélve arról, hogy mennyire jól áll neki ez a környezet. Észre sem veszem és arcom máris belepirul már abba, hogy őt nézem és különböző gondolatok árasztanak el vele kapcsolatban. Még annak ellenére is, hogy csak egyszer találkoztunk.
- Mégis mi a fene ütött belém? - csapom magam homlokon, persze csak finoman, majd egy sóhaj kíséretében inkább elfordítom tekintetem és készülődök utam további részéhez.

Elég kellemes napnak néztünk ma elégbe. Egész kellemesen sütött a nap, igaz tavaszias idő volt, így hát úgy döntöttem, hogy a mai délutánomat egy nagy sétával zárom. Habár már itt vagyok három éve, még mindig van olyan része a szigetnek, amit még nem ismerek és ahol még nem jártam. Nem s csoda, nem vagyok az a nagy túrázós egyén, de most valamiért nem tudtam megülni a fenekemen. Körbejártam a szigetet, és végül is hamarosan az Árnyhágóhoz érkezem. Hátamon aprócska fekete táska, benne néhány túléléshez fontos dologgal, néhány szendvics (illetve a délután után már csak maradék), egy kis ital, egy plusz pulcsi. Szóval semmi extra, csak azért mégis... Amúgy egyszerű farmer van rajtam, csizma, valamint egy fekete kabát, fehér sapka, kesztyű. Lazz mellettem szökdécsel a földön, én pedig igyekszem lépést tartani vele. Nagyon élvezi ezt a kis sétát, hiszen habár minden nap ki szoktunk jönni, lyen nagy sétákat ritkán szoktunk tenni. Ahogy közelebb érünk az Árnyhágóhoz vezető úthoz, meglátok néhány ismerős alakot: Lucius-t, Courtney-t, az unokatestvérét Laurana-t és néhány idősebb diákot, akiket annyira nem ismerek, csak látásból. Gyorsabb sétára ösztökélem magamat, és hamar beérem a kis hármas csapatot, hiszen hallom, hogy Courtney Lucius után kiált, Laurana pedig a uncsija után ered.
- Sziasztok! Mi van itt, valami túra? - lépek oda melléjük, és Courtney-ra rámosolygok, Laurana-nak biccentek, Lucius felé pedig vetek egy félénk mosolyt. végignézek a többieken is, és nekik is köszönök, bár őket nem nagyon ismerem. Még.

Az idő hirtelen változik. Eddig egész kellemes volt, most azonban igencsak feltámad a szél. Táskámból előveszem pólóm és magamra kapom, majd pulóveremet is, hogy ha már felöltözök, akkor rendesen tegyem azt. Ha ezzel végzek, összehúzom a táskám és felkelek, hogy folytathassam utamat. Daph úgy tűnik, nem vett észre, ez viszont most nem is baj. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék neki, főleg most, hogy egy másik srác élvezheti gyönyörű társaságát. Inkább a hegy felé fordulok és szemlélem a terepet. Ekkor hallom meg a hangokat. A széllel érkeznek a hegy felől. Azonnal rossz érzésem támad és aggódni kezdek. Nem magam miatt, inkább a többiek miatt. Ez nem normális, ebben biztos vagyok, legszívesebben máris utána járnék, erre viszont nincs alkalmam. A hegy oldalán, valamivel fentebb villámok cikáznak végig. Több sem kell a vastag hótakarónak, azonnal megindul lefelé, egyre több és több havat sodorva magával. Így azonnal nem is tudom, hogy mit tehetnék. Figyelmeztessem a többieket, vagy inkább magamat védjem? Még van egy kevés időnk, de nem mondhatnám, hogy túl sok. Fejem azonnal fordítgatni kezdem, felmérve a terepet és realizálva a helyzetet. Én valamivel fentebb vagyok, mint a többiek, tekintve, hogy felkapaszkodtam a kiugróra. Ezt tudomásul véve mások felé fordulok, pontosabban Daph felé, ki úgy tűnik, szintén észrevette a közelgő lavinát. Hamarosan a magasba emelkedik. Úgy tűnik, most észre vesz engem, én pedig őt látva megnyugszom kissé. Gondolom a srác is megtudja magát védeni, így magammal kezdek el törődni. Gondolatban megannyi variáció merül fel, pontosabban jó néhány varázslat, de védekezésre olyan sokat nem tudnék használni. Pálcám előkapom és a föld felé mutatok vele.
- Solum fluctorum - mondom ki a szükséges igét, majd elkezdem felfelé vezetni pálcám, ezzel irányítva egyre magasabbra a földet.
Ezek után azon gondolkozom, hogy mi lesz akkor, ha a fal nem bírja ki a neki ütköző hótömeget. Lehet, hogy inkább tüzet kellett volna használnom, de az időhöz van kötve. Ez mégiscsak gyorsabb volt és tartósabbnak tűnik. Most még, legalábbis. Biztonság kedvéért leülök a fal elé. Hátam nekivetem, táskám magamhoz húzom, tekintetemmel pedig aggódón kezdem el a magasban lévő lányt fürkészni. Aggódom amiatt, hogy meddig tart a varázslata, bár tudom jól, hogy tud vigyázni magára. Nem hiába egyetemista már, aminek én még a közelében sem vagyok.

Elég kellemes meglepetés, hogy igen sok dák, és köztük kellemes ismerősök s megjelennek a hágónál. Nem is értem, hogy lehetünk itt ennyien, hiszen úgy tudom, hogy ez egy igen kihalt táj. Persze ma egészen jó idő volt, szóval simán lehet, hogy mindenkit a jó idő vonzott k errefelé túrázgatni, ahogy én és Lazz s tettük ezt. Örülök, hogy van ismerős, bár valami furcsa érzés kezd el kavarogni bennem. Ilyenkor szoktak a durva dolgok készülni, amikor sokan vannak egy helyen. Szerencsére nekem még egyelőre sikerült elkerülnöm az ilyen veszélyes helyzeteket, de hallottam már történeteket, hogy ilyenkor szokott jönni Murphy, és valami rossz dolog történik. De nem is értem, hogy mért jut eszembe ez a dolog! inkább a kellemes dolgokra kellene koncentrálnom, hogy tényleg itt vagyunk néhányan és biztos, hogy együtt folytatjuk az utunkat - legalábbis az ismerősökkel biztosan.Talán az ismeretlen felsőbb évesek s hozzánk csapódnak - vagy m hozzájuk - és egy nagy csapat kirándulássá növi k magát ez az egész egyszerű kis túra. Örülnék neki, hátha a nagyobbak ismernek valami extra túra vonalat, vagy ilyesmi. Gyors léptekkel közeledek az ismerőseimhez, vagyis a Lucius - Courtney - Laurana hármashoz. A többiek felé is vetek egy kedves, tétova pillantást és talán hogyha ránk figyelnek, akkor köszöntöm is őket, bár kicsit távolabb vannak. Egészen jó kedvű vagyok, örülök a társaságnak, mint mindig. Nem s sejtem, hogy hamarosan ez nagyon másként lesz. Lucius széles mosolyára enyhén elpirulok, majd lágyan megérintem Courtney vállát köszönésképpen.
- Bejártam délután az egész szigetet. De azért örülök, hogy most találkoztam veletek - mosolygok vígan. Már éppen nyitnám a számat, hogy érdeklődjek, vajon a többek mit csinálnak itt, amikor hirtelen erőteljes szél söpör végig a területen.
- Na, ennyit a jó időről - húzom el a számat és kicsit hangosabban kiáltok, hogy biztos, hogy hallják a társaim. De a légörvénnyel nincs vége a dolognak, ugyanis furcsa kiáltásokat sodor felénk a szél, néhány átok nevét is kihallom belőle.
- Ti is halljátok? Ezek átkok! Mi történhet arra? - emelem a kezemet is a szememhez, hogy ellássak, de vélhetőleg ez nem fog sokat használni. A hágó azonban hamarosan megremeg, és hatalmas lavina indul neki. Szinte láthatóan fagyok le, kerekedik el a tekintetem és egy döbbent nyögés hagyja el az ajkamat. Nem sokáig, mert érzem Lucius határozott fogását, ahogy a szikla mögé húz. Még ilyen sokkos állapotban is érzem, ahogy forró lesz a bőröm ott, ahol a fiú hozzám ért, és mintha ez segítene, magamhoz térek. Hallom az igét, amit Lucius elkiált, és mintha csak kitalálnám a gondolatát, várok egy fél pillanatot, majd rákontrázok én is a taroló átokkal:
- Reducto! - remélem, hogy a varázslatok elegek lesznek, és nem fog minket betemetni a hó. Közben ijedten Lazz-t keresem, de látom, hogy sas formájában szeli az eget, és ő is ijedt, csak úgy, mint én. De őt legalább biztosan nem temeti be a hó...

A fal beválni látszik. A hó egyenesen neki csapódik, az pedig kitart, de a gond így sem kerül el. A hó lassan falam fölé tornyosul, én pedig kénytelen vagyok valami menekülő utat keresni. Szerencsére még mindig a kiszögellésen állok, így egyszerűen csak hátrálok széle felé, tartva a falat, majd leugrok, eleresztve azt. Pálcámat a zsebembe teszem miközben lógok a nemrégiben felrögzített kötélen, majd annak egy beljebb lévő részét megfogva húzok magamon egyet, hogy ne a képződmény szélénél legyek, hanem valamivel görbülete belső feléhez közelebb. Nem tart olyan sokáig, míg lezúdul a hótömeg. Én ekkor visszamászok, hogy körülnézhessek. A hegy felé tekintek először, hol egészen furcsa dolgot veszek észre. Alig hiszek szemeimnek, mikor meglátom a hegy belseje felé vezető lépcsőket és azt a szurdokot, mi mindazt körülveszi. Többre sincs szükségem. Ellenőrizve felszerelésem azonnal megindulok felé. Szívem vadul kalapál, mikor belegondolok, hogy látok egy ilyen dolgot és felfedezhetem saját magam. Meg is indulok a képződmény felé. Néhány perc alatt odaérek, akkor viszont megtorpanok. Tekintetem a fekete lépcsőkre terelem, melyek visszatükrözik tükörképem. Ujjaimmal kíváncsian simítok végig a szurdok falán. Meglepődve tapasztalom, hogy az egész sima jég. Nem kis mennyiségben, ráadásul, mert nem kicsi ez a hely. Hamarosan kedves ismerőssel is találkozom. Egy pillanatra megrezzenek, mikor a számomra oly kedves hang megszólít, de egy gyors pördüléssel azonnal rá figyelek.
- Szia! Rendben... Menjünk együtt - mondom zavartan.
Figyelmem inkább az ég felé terelem, még mielőtt elvörösödnék. A fények furcsa játékot játszanak. Ehhez párosulnak a korábbihoz hasonló hangok és az a rossz előérzet, mi korábban is kísértett, még a lavina előtt. A felszólításra bólintok egy aprót. Pálcám előkapom zsebemből és én is megindulok. Most valahogy nem érzem magam annyira zavarban. Talán azért, mert ez is olyan, mint egy óra. A képességeim próbatétele, ráadásul most nem mondhatnám, hogy szimpla magánéleti ügyről lehet itt szó. Ez sokkal komolyabb dolog lehet, amire rá kellene jönnöm, hogy mi az. Talán kettőnknek sikerül. Még örülök is, hogy ezt a felfedezést nem kell egyedül megtennem. Szívesen fogadom a lány társaságát, mint mindig, azt viszont nem hagyom, hogy elől haladjon. Hátra sem utasíthatom, mert ahogy tapasztaltam, nemigen szereti, ha meg akarják védeni. Éppen ezért döntök úgy, hogy gyorsan beérve őt, közvetlen mellette haladok. Pálcám készenlétben és már gondolkoznék is a támadáson, vagy éppen védelmen, mikor megérzem, hogy közelebb lép hozzám. A riadalom forrására nézek. Ekkor látom meg a holtakat a jégfalban. Szerencsétlenek igencsak pórul jártak. Vajon hogy kerülhettek oda? Csak nem egy lavina? Ahhoz, hogy természetes legyen, túlontúl precíz ez az építmény. Lehet, hogy emberek műve? Akkor viszont mit keresnek azok abban a falban? Én magam is feszültebbé válok egy pillanat alatt. Most akaratlanul is előrébb lépek, ezzel magamra véve azt a szerepet, hogy némiképp előrébb haladjak, akármennyire is bántom meg vele a lányt. Féltem őt és aggódom miatta. Inkább engem érjen valami, mint őt. Azt nem biztos, hogy el tudnám viselni. Zavaromnak most nyoma sincs. Teljesen komoly, kissé feszélyezett arccal nézek előre és haladok tovább arra, amerre a lépcső vezet, továbbra is figyelve Daphra. Nem jövök elő holmi hősködő szöveggel, hogy mindent megteszek azért, hogy megvédjem. Nem, az nem én vagyok, még akkor sem, ha valójában így gondolom.
Idővel egy emelvényhez jutunk, amin egy tekercs pihen. Az egyetemista nem húzza az időt, azonnal magához veszi az iratot, majd... A kezembe nyomja? Nem ellenkezek, elveszem a tekercset, majd kissé aggodalmasan kezdem el méricskélni. kíváncsi vagyok, mi lehet benne, de talán nem a közelében kellene kinyitnom. Ekkor viszont megjelenik még egy alak. Röhögve érkezik a semmiből, bizonyára valami varázslat által. Ujjaim szorulnak pálcám körül. Ismét arra készültem, hogy támadjak, azonnal hárítva a veszélyt, de láthatóan az nincs, csak igencsak irritáló szavak, amik egy részével azért kénytelen vagyok egyetérteni.
- Igazad van, értem kevésbé kár. De ez igaz rád is - tájékoztatom ezt a nagy szájú, irritáló alakot.
Tekintetem ezek után a tekercsre, majd Daphra terelődik. Odébb lépek néhány lépéssel, hogy ha történne valami kevésbé legyen veszélyben, majd egyszerűen fogom magam és kinyitom a tekercset. Gyorsan, mielőtt még meggondolhatnám magam. A szellemek ténye azért aggaszt, bár nemigen rémít meg. Találkoztam már nem egyel, apámnak hála, akinek a kedvenc elfoglaltsága a túlvilági lényekkel való riogatás volt, amíg meg nem szoktam.