Raiden Carvex

Tárgy: Raiden Carvex 2014-01-11, 6:14 pm

Név: Raiden Carvex
Születési név: Raiden Fenris
Születési hely: Írország - Galway
Születési idő: 1994. július 16.
Vér: Aranyvér

Ház: Cruoris
Évfolyam: Egyetemista diák

Főkarakter: Sideris Valbraith

Kinézet:
Testem izmos, erős és nem nevezhető picinek sem, tehát igazán jó arányokkal rendelkezem, amit szüleimnek köszönhetek - ha már mást nem -, és minderre büszke is vagyok természetesen. Magasságom úgy 180 cm, melyhez hozzá való súly tartozik, tehát nincs rajtam felesleg, de izom az annál inkább, bár mégse nevezhetnének egy izompacsirtának, hiszen bár edzek, mégse a fizikális erő a legfontosabb a számomra, ellentétben a mágiával. Barna, dús hajam van, mely általában eléggé kócos. Nem szoktam igazán sokat foglalkozni vele, hiszen Észak-Írország szeles, mindig átformálja az ember tincseit, így értelmét se látom a dolognak és így szoktam már meg magam. Szemeim jégkék színűek, szinte szürkébe átmenőek, ajkam vékony, de mégis kellemes formát kölcsönöz hosszúkás, kissé agresszívnak látszó, magabiztos arcomnak. Tekintetem általában céltudatos, hiszen ritkán szoktam kétségek között lenni, mindig tudom, hogy mit is akarok valójában. Öltözetemre rátérve a fekete színt részesítem előnyben, bár olykor egy-egy kékes, illetve szürkés, fehéres szín is megtalálható öltözetemen, melyek egytől-egyig elegáns, drága darabok, nem veszek fel bármilyen ócskaságot. Ékszereket alkalom adtán hordok, amikor kedvem van hozzá, de a nyakamban mindig ott lóg egy kelta betűvel írt C-t formáló medál, mely természetesen újdonsült családnevem emlékét őrzi.

Jellem:
Sok mindent nem tudok hozzáfűzni ahhoz, amit már elmeséltem, de az életem bár nem volt túl hosszú eddig, mégis igen változatos volt, így változtam hát meg én is. És hogy milyenné? A kezdetben még családszerető, legkisebb kisfiúból egy kész férfivé érettem, okos lettem és hála a tanításoknak, ügyes és intelligens. Igyekeztem olyanná válni, mint a nagybátyám, céltudatossá, kiismerhetetlenné, erőssé, akitől sokan rettegnek, bár ezt 16 évesen még nem volt túl könnyű elérni, de csak a cél lebegett a szemem előtt. Mindenféle tudást igyekeztem elsajátítani, nem csak a mágiahasználatot, hanem a lovaglást, sportokat, etikettet, mindent, hiszen arisztokrata vagyok, nem viselkedhetek suhancként.
A barátság elkerült engem egész életemben, nem éreztem soha, hogy szükségem lenne bárkire is, majd ha úgy alakul, bizonyára megtudom, milyen érzés is egy igaz barát, kivel megoszthatok bármit, de egyenlőre számomra csak egy barát van, aki már az apám, a bizalmasom és a mesterem is, Saenius. Vele szemben tisztelettudó vagyok, hiszen tudom, hogy ki a főnök és szót fogadok neki, igyekszem úgy viselkedni, hogy büszke lehessen rám, de ha egy idegennel találkozok, teszem azt egy velem egykorúval, akkor egy magabiztos, makacs fiút láthat, aki tudja, hogy mit akar az élettől, akit nem könnyű megkörnyékezni és a bizalmába férkőzni, a maga útját járja és nagyon nehezen enged be bárkit is az életébe. Jó nekem így, nem ér több csalódás, hiszen a gyermekkorom, az igazi családomtól való eltávolodás egy örök seb a szívemben, melyet bár sose ismernék be, de mégis fáj, még mindig, a mai napig és olykor a rémálmok is megkörnyékeznek, látva apám halálát, kiről úgy vélem, hogy még életben van. Bár fekete bárány volnék a családban, mégis szeretem őket, valahol nagyon mélyen, bár ezen érzés is el van rejtve, nem akar a felszínre törni és nem tudom, hogy valaha megváltozik-e mindez.

Előtörténet:

~ A kezdet ~

Remény, vágyak, tervek és célok... igen, így indult minden azon a hűvös, őszi éjszakán, amikor megfogant velem édesanyám. Sötét volt, borús és hatalmas vihar, az óceán szinte el is öntötte a kikötőt, de ők biztonságban voltak Raghnallal a hatalmas kastélyban, akár csak Lucius, a bátyám, ki akkor már 8 éves volt. Már régóta terveztek még egy gyermeket a fiuk mellé és most, ennyi év után végül összejött nekik. Úgy hitték, hogy teljes lesz a család, de ez az idilli elképzelés elég hamar romba dőlt, pontosabban én magam döntöttem romba, válva a családom legnagyobb csalódásává... Na de ne siessünk ennyire előre, hiszen még csak a születésemnél tartunk, amely a nyár egyik szintén viharos éjszakáján következett be. Már ez se sejtetett túl sok jót, hiszen majd olyan rossz idő volt, mint amikor megfogantam, de nem tekintették ezt szüleim mégse baljós jelnek, egyszerűen csak örültek, hogy ismét egy fiúval gyarapodott a család és azt hitték, hogy majd ahogy Lucius, én is az aurori pályának fogok kedvezni. Bátyjám már kiskora óta apámat tekintette a példaképének, olyan akart lenni, mint ő, ha nem jobb, folyton a munkájáról kérdezte és amikor Raghnall bevitte a Minisztériumba, mindig izgatottan nézett körbe a hatalmas épületben, figyelte meg, hogyan folynak a munkák, de én nem voltam olyan, mint Ő. Míg rá büszkék voltak, én egyre kevésbé éreztem magam ide illőnek, ahogy felnőttem és ellentétben Luciussal, teljesen más dolgok érdekeltek. Ha apám az aurori küldetéseiről mesélt, amelyek nem kevés alkalommal voltak életveszélyesek, mindig az ellenségről kérdeztem, hogy vajon a fekete mágusok hogyan támadtak, hogy éltek, milyenek voltak, teljes mértékben, szinte megbabonázva vártam, hogy minél többet tudhassak róluk és ez az évek alatt egyre intenzívebb lett, szüleim pedig rosszat sejtettek. Szerettek engem és mivel anyám tanár volt, így hát még többet foglalkozott velem, próbált erősebben okítani a fehér mágiára, de én csak unalmasan odébb löktem a papírokat és a könyveket és amikor időm engedte, kiszöktem a kastélyból, hogy így meneküljek el a \"kötelesség\" alól. Szerencsére ezek az alkalmak nem teltek oly unalmasan és rosszul, mint ahogy az sejthető lett volna, mivel a családunk egyik rokona - a szüleim nagy bánatára -, időről-időre meglátogatott minket és bár ők nem jöttek ki jól, engem annál inkább érdekelt sötét személyisége és őt is én magam, meglátott bennem valamit, amit fivéremben nem. Saeniusnak hívják ezt a férfit, ki 10 évvel idősebb apámnál és én mindig úgy éreztem, hogy sokkal erősebb is, éppen ezért őt kezdtem el tisztelni, a szüleimnek ellent mondtam, vitatkoztam és a családi vacsorákon, illetve összejöveteleken is mindig Saenius személyiségét emeltem ki, az ő tetteiről meséltem - amelyek nem voltak ám oly jók, mint a szüleimé, mivel annál több gyilkolás és kínzás volt benne -, ők pedig ezt érthető módon nem nézték jó szemmel. Már nem tudtak hogy kezelni, hiszen egyre többet találkoztam a nagybácsimmal, de csak én, Lucius nem. Miért is jött volna, amikor ők nem kedvelték egymást? Ez az ősz hajú férfi erős volt és veszélyes, Luciusban pedig nem látta meg azt, amit bennem, hála szüleimnek, kik oly jól elnyomták benne a fekete mágia legapróbb jeleit is, hiszen ha tudná az én drága bátyám, amit én tudok, ha tudná, hogy voltak a családunkban olyan emberek is, kik nem az aurori és egyben a fehér mágia útját választották, hanem a feketét, a sötétet, hogy így jussanak még több hatalomhoz. Engem is ez kezdett el érdekelni, így tanultam hát titokban Saeniustól, de nem csak mágiát, hanem a kardvívás mesterségét is és mindent, amit egy arisztokrata gyermeknek tudnia kell. Bár fiatal voltam, de mégis sokkal érettebb a koromhoz képest és talán ezért is váltam egyre inkább veszélyessé. A szüleimet se tiszteltem, csúnyán sértegettem őket, de ezt bátyám nem tűrte. Madailein és Raghnall sose bántottak, hiszen a gyermekük voltak, de Lucius szinte teljesen megkeserítette az életemet. Lehet, hogy a jó útra akart téríteni, de én gyűlöltem őt, tiszta szívemből és elhatároztam, hogy egyszer majd visszaadom neki mindazt, amit velem tett. Egy idő után korlátozni kezdett, szinte apáskodott fölöttem, de ez egészen addig ment, amíg a Roxfortot be nem fejezve el nem érte a 18. életévét és hazatérve ki nem jelentette, hogy ő is auror lett, így holnaptól már a Mágiaügyi Minisztériumnak dolgozik...
Na de ismét előreszaladtam egy picit. Gondolom kedves olvasó, megfordult a fejedben, hogy én miért nem mentem a Roxfortba, akár csak a bátyám... A szüleim eleinte akarták, erőltették, de akaratom ellenére nem tudták megtenni velem, hogy ott legyek. Ugyanis pont akkor értem el a 10 éves kort, amikor mehettem volna abba a bizonyos angliai intézménybe, amikor az én bátyám elvégezte azt. Ekkor telt be nálam a pohár, ekkor támadtam meg a férfivé érett testvéremet és próbáltam gyenge, de mégis olyan varázslatokkal rátámadni, amiket nem szabadott volna. Nem tudhattam, hiszen ők ezeket nem tanították meg nekem, tehát egyértelművé vált, hogy Saenius lassan, de biztosan becserkészett magának és csak erre a pillanatra várt. Megjelent ő is, így tört ki a hatalmas balhé, elcsattant pár átok is, én pedig csak szítottam a tűzet, egyre jobban és jobban, egészen addig, amíg a szüleim oly nagyon ki nem akadtak, hogy kitagadtak a családból. Nem bántam, nem akartam Fenris lenni, ide tartozni, ahol mindig csak a sérelmek értek, ahol én voltam a legkisebb testvér és akit mindenki irányítani és befolyásolni akart. Nem tanulhattam azt, amit akartam, nem mehettem oda, ahova én szerettem volna - természetesen a nagybátyámhoz -, és szinte egy börtönben éltem, de abban a pillantban ennek vége szakadt és Saenius kapott az alkalmon! A szüleim nem akarták, hogy végleg elmenjek és talán meg is beszélhettük volna a vitánkat, de a sötét erők akkor győzedelmeskedtek, így kerültem Saeniushoz, aki tovább ösztönzött, hogy menjek hozzá, majd ő felnevel és megad nekem mindent, amit a szüleim nem! Így történt hát, hogy elhagytam Galway-t és Donegal-ba költöztem, északra a nagybátyám birtokára.

~ A Donegal-ban töltött évek ~

Hatalmas hely volt, óriási kastély, nagyobb, mint a szüleimé és szinte nem hittem a szememnek. Nem jártam még itt, nem engedtek eddig el hozzá, de most már itt voltam, ehhez kétség sem fért. Hatalmas szobát kaptam és szinte mindent, amire vágytam. Tudást, erőt, egy igazi tanárt, így Saenius vált a magántanárommá, megtanítva nekem mindent, amire csak vágytam. Barátokra nem volt szükségem, se senkire, hiszen 10 éves voltam csak, de az évek szinte elrepültek felettem. Kész férfivé érettem, okos lettem és ügyes, rendkívül furfangos és kiismerhetetlen. Egyetlen ember ismert csak igazán, az pedig a nagybátyám volt, ki tényleg szeretett, ahogy én is őt, de tiszteltem is, továbbra is, ellentétben a szüleimmel. Nem tudom, hogy ők akartak-e velem beszélni azóta, de nem hallottam róluk és nem is beszéltünk, egyszerűen nekem már új életem lett, így tettem hát félre a Fenris nevet, majd döntöttem el, hogy Carvex leszek, akár csak a nagybátyám. Szüleimnek ez súlyos csapás volt, mintha meghalt volna a fiúk, de engem nem érdekelt és még most se izgat, hogy mi van velük, én csak a saját életemet akartam élni, egyre jobb lenni, erősebb, hatalmasabb, mindenkinél, még a nagybátyámnál is, ki segített mindenben, majd méltó örökösévé tett. Neki nem volt se neje, se gyermeke, de nem is akart, én voltam számára a minden, a tökély, akit taníthat, akit vezethet, ennyi pont elég volt. Nem voltam sokat egyedül, elég sok időt töltöttünk együtt, így nőttem fel hát, mellette, végre igazi szeretetben. Az évek közben az igazi édesapám életét vesztette, én viszont erről mit sem tudtam, senki se szólt, tehát a temetésre se mentem el. Saeniust persze értesítették, de ő nem szólt nekem, nem akarta, hogy véletlenül is megrendüljek pont akkor, amikor már a legjobb úton haladok a sötét úton és már csak egy valami hiányzott! 16 éves koromra elértem már oly sok mindent, erőssé váltam, egyre inkább, de egyik este a könyvtárba hívott és leültette. Elmagyarázta, hogy most el kell mennem, de nem örökre, bármikor visszatérhetek, viszont van egy iskola, amely csak rám vár. Feketemágus képző és ennek hallatán a szemeim is felcsillantak, hiszen jót akart nekem és ez volt a legnagyobb ajándék, amit kaphattam tőle. Csodálatos volt, el se tudtam hinni, hogy egy olyan helyre kerülhetek, ahol a diákok nem a jó dolgokról beszélnek, hanem talán barátokra is lelhetek és ott még több fajta mágiaágat is megismerhetek. Igaz nagybátyám is ügyes volt, mégse tudott mindent, így a tudása egy részét átadta és majd ha hazatérek, tovább folytatja a tanításomat.
A levél megérkezett tehát, egy fekete bagoly hozta, én pedig furcsa mód elveszítettem magabiztosságom és remegő kézzel nyitottam ki a borítékot, kivéve belőle a vörös színű levelet és elolvastam rajta a szép írást, ami egyértelműen egy nőtől származott. Sideris Valbraith, ő küldte hát nekem, hogy a mai napon felvételt nyertem a Mysterioba, méghozzá az ő házába, mely a Cruoris nevet viseli. Nem gondoltam volna, hogy máshová fogok kerülni, amikor a nagybátyám elmesélte, hogy melyik ház milyen, szinte rögtön éreztük mind a ketten, hogy ez való nekem igazán, itt megtanulhatok mindent, hogy tényleg a legjobbá váljak. Természetesen bátyám kilétéről mit sem tudtam, a levél a magiszter-asszonytól érkezett, ott pedig csak az ő neve szerepelt, tehát bár nem tudtam még, de meglepetések fognak majd várni rám az újdonsült otthonomban. Így kezdtem hát el még aznap csomagolni, majd fura mód, tőlem hihetetlen módon, pár könnycseppel búcsúztam el szeretett mesteremtől. Tudtam, hogy nem örökre és bármikor hazajöhetek majd, de mégis furcsa lesz elválnom egy olyan embertől, ki hat évig, sőt, még az előtt is segített engem és saját fiaként nevelt fel! Így léptem hát át vele a küszöböt, majd hoppanálva érkeztünk meg a Mystrali kikötőbe, ahonnan tovább már nem jöhetett. Tehát a révész mellé beülve néztem még vissza rá, de ő csak komor arccal emelte fel kezét, intve felém és végül elhopponált. Lágyan elmosolyodtam, tudtam, hogy hiányozni fogok neki, de ő túl kemény ahhoz, hogy ezt jobban kifejezze, így tettem hát lábaimat az iskolai kikötőre, majd indultam el a végzetem felé!

» Raiden Carvex szobája