A Krorun várrom

*Nemrég talált egy könyvet a könyvtárban, valami helytörténeti összefoglalót, tele mindenféle legendával a környékről. Abban volt szó a várról is meg arról, hogy mi történt a lakóival néhány évszázaddal korábban. Ezt persze kellően érdekesnek ítélte ahhoz, hogy a legközelebbi látogatása alkalmával a szigeten megnézze azt a várat kívülről legalább. Ennek tiszteletére húzta fel bakancsait- biztos, hogy a szél nem viszi el, csak győzze őket emelgetni- na meg a visszakaparintott terepszínű nadrág és a Dead bride feliratú póló is mintha a túrához lett volna kitalálva, annak ellenére, hogy nem biztos, hogy arra is szánták őket eredetileg. Még egyszer utoljára ellenőrzi, hogy a pálcája meg a zsebkése a helyén legyen, az ipod sem maradhat ki a sorból, beteszi a fülhallgatót a fülébe, és kalandra fel. Igaz ugyan, hogy Dani Filth semmi ilyesmit nem énekel éppen az ipodon bömbölő számban, éppen a fekete istennőről és a felemelkedéséről van szó, de hangulatkeltőnek a legendák alapján ez éppen tökéletes lesz, úgyhogy Thalie félhangosan a szöveget morogva kel végül útra. A tó állapotának ellenőrzését már útközben sikerült későbbre halasztani, így először hosszú sétát tesz a városon túlra. A gyönyörű táj láttán egy pillanatra kénytelen megállni és mélyet szippantva a levegőből igyekszik minél tovább nézni pislogás nélkül az egész láthatárt, talán így elméje foglyul ejt egy darabot ebből a képből. A távolban ott szürkül néhány meredek fal, kiemelkedve az egyik domb oldalából, mint valami tüske. Nem lehet más, csakis a vár, így határozott léptekkel közelíti meg a helyet, és a falak alatt megáll, hogy felnézhessen a fölé magasodó idő koptatta falakra.*
~Mit mondanátok el, ha beszélni tudnátok? ~*szalad végig a gondolat az agyán, miközben tekintete végigfut az elé kerülő boltíveken, az itt-ott még felbukkanó díszítésmaradványokon, bár az, ami egykor fehér lehetett, most egyáltalán nem az. Jól meg kell nézni, hogy valahol találjon az ember egy fehér foltot rajta. Közelebb is lép, hogy tüzetesebben megnézze az egyik kiszögellő sarkat. Ráteszi a kezét a falra, végighúzza ujjait az érdes felületen, és hirtelen megáll a levegőben a keze a mozdulat közepén. Ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy bent is szétnézzen.*
~ Mit is írt a könyv? Hogy régen elég kevés látogatót láttak újra élve? Biztos csak valami rémmese. Még nem ismerhették Kinget meg Lovecraftot, hát szőtték a maguk meséit az emberek, mint az osztrákoknál abban a kannibalizmus-perben.~ *Megvonja a vállát csak úgy magának, közben meg a fülében felhangzik a jól ismert refrén, stay with me. Megrázza a fejét, hiszen ez csak zene, de azért inkább kikapcsolja most már a lejátszót, zsebébe gyömöszölve a fülhallgatót, mély levegőt vész és kíváncsi tekintettel lép át a bejáraton. Érdekelné őt is, mi lehet a magyarázat arra, ami itt a legenda szerint történt a Krorunokkal. A félhomályban enyhén kísérteties hatása van az ódon folyosónak, amire bejutott, és magabiztos léptei óvatosabbak lesznek, amint megnyikordul alatta az első padlódeszka. A fal mellé húzódik és lopakodó módra vált, mintha betörő lenne ebben a tágas és lakatlan építményben, amit itt áll szabad prédaként minden erre tévedőnek. Holmi legenda nem riasztja meg, ha eddig eljött, nem fordul már vissza. Szemközt egy lépcső kanyarodik a magasba, és valahol a végén csodás kilátással kecsegtető ablakot sejt Thalie, ezért is teszi rá a lábát az első lépcsőfokra óvatosan, majd a keserves nyikorgás ellenére feljebb is lépne, de egy reccsenés hallatszik, majd még egy, végül egész hangzavar kerekedik belőle, és minden nemtörődömsége és vakmerősége ellenére most mégis sikítva kap a fáklyatartó felé leányzónk, de hiába. Néhány centi hiányzott ahhoz, hogy meg tudjon kapaszkodni, most viszont már zuhan a sötét semmibe egyenesen.*
~Bassszuuus... ha már törik valamim legalább az ötös csigolyám legyen, jóságos Merlin. Vagy az a hármas? ~ *fohászkodik összeszorított fogakkal, miközben jószerével még kapálózni sincs ideje, máris suppan a földön, egyenesen hasra esve. *
- Aucs... Szzzz... *nyög fel félhangosan, miközben az oldalát tapogatja és feltérdel. A bal csuklója sajog, de tudja mozgatni, nem ficamodott ki. Sápadtabb a szokottnál, hajából egy fene tudja hol összeszedett koszos madártollat húz ki, és próbálja felmérni a terepet, de a szeme nem igazán akarja szokni a sötétséget, csak halvány, talán inkább sejtett, semmint tényleges körvonalakat lát maga körül. Ekkor jut eszébe a pálcája. Idegesen kap az övéhez, majd megnyugodva szusszan fel, amikor végigtapogatva úgy érzi, egyben van a pálcája, megkönnyebbülten azonban csak akkor mer felszusszanni, amikor már a kezében van. *
- Lumos.*mondja ki a szükséges varázsigét, a pálca pedig máris megvilágítja a helyzetet, és lassacskán ő is megvilágosodik a hely rendeltetését illetően, amint a feltételezett fal felé nekimegy valaminek, ami egy asztallal egyforma magasságú, sőt, mintha asztal is lenne, leszámítva, hogy a fényben észreveszi a láncokat meg a szíjak nyomait is.*
- Kínpad... *félhangosan mondja ki a tényt, bár ez mintha kicsit sem ijesztené meg. Hirtelen kihúzza magát, mintha hazai terepen lenne, és körbesétál maga előtt tartva a pálcáját. A rozsdásodásnak indult vasszűz magas, szarkofágra emlékeztető alakján még végig is simít, majd oldalra döntött fejjel megáll a falból lógó láncok előtt is egy pillanatra, aztán észreveszi az ajtót, éppen egy fél fordulattal odébb. Hallgatózik, lélegzetét is visszafojtva, de mivel semmiféle hangot nem hall, óvatosan lenyomja a kilincset és halvány mosoly jelenik meg az arcán a lépcső láttán. Irány vissza a felszínre és onnan a szabadba, születik meg benne az elhatározás. A fal mentén maradva lép az első fokra, szinte lábujjhegyen, ami ebben a bakancsban szép teljesítmény. Most nem szakad be a deszka, hát a második fokra is felmerészkedik, majd a harmadikra is, amikor a pálca árasztotta fénykör veszíteni kezd az erejéből, intenzitásából, és hamarosan az is nyilvánvaló lesz, hogy nem a varázsigével van a gond, az orra előtt felbukkanó árnycsápok legalábbis ezt jelentik. Pislogni is elfelejt, csak hátrálni kezd, miközben a szükséges varázslatot igyekszik felidézni, maga elé tartva a pálcáját. Visszahátrál a kínzókamrába, máshová úgysem mehet, az utat elállja az a valami. Nem árnymágiára oktatták otthon, Valbraith magisztra óráján meg mi is volt? A felé röppenő láncdarab sok jóval nem kecsegtet, főleg, hogy ebben a kamrában túl sok mozgatható dolog van.*
- Protego! ~A folyosón kellett volna maradni. Mit is mondott Valbraith? Mi a fenéért éppen most nem akar eszembe jutni? Az árnyak ellen a... irányítani kell őket... vagy... ~*igyekszik összeszedni a gondolatait, amit egy tőle nem messze elzúgó fáklyamaradvány szakít félbe, követve egy megrozsdásodott baltát és egy lábbilincs. *
- A tűz. Vagyis a fény, de tűz... Piroinito! Piroinito!*harsogja hirtelen a varázsigét egymás után kétszer is, mintha heurékát zengene, és ez bizonyos értelemben az is. A pálcából előtörő tűz meghátrálni készteti az árnycsápokat, megnyirbálva őket, sőt szétfoszlásra ítélve az ellenfelet, ideig- óráig biztosan, de jó lesz innen hamar eltűnni. Még arról is elfeledkezett, hogy fáj a bal csuklója, csak akkor jut eszébe, amikor letörli homlokáról a hideg verítéket kézfejével. Ez közel volt. Szóval mégsem csak légből kapott híresztelés lehet az alapja a legendának. Sóhajt egyet, majd ismételten megközelíti a lépcsőt igazán óvatosan lopakodva felfele, mert nem szeretne még egy szinttel lennebb kerülni. Ajkába harapva kissé idegesen lépik fel az utolsó fokra, majd onnan vissza a kastély folyosójára és egyenesen a fal mellé húzódik. *
- Hülye árny... *nyögi ki végül, mert minden árny hülye, amit nem ő irányít, főleg, ha még meg is óhajtja támadni. Zihálva kapkodja a levegőt, és a falba verné a fejét, ha nem akarna mihamarabb eltűnni innen. Továbbra is a fal mellett haladva igyekszik az ajtóig eljutni. Most már minden nyikordulásra megáll, hallgatózik, hogy nem hall-e mást a saját léptein kívül. Minden kis neszre harciasan és kissé idegesen fordul meg maga előtt a pálcájával, enyhén remegő kézzel és térdekkel. Pálcája többnyire a semmire mered most már, bár néha még mintha látná a sötét csápokat. Kifújja a levegőt, ismét feltűnően sápadt arckifejezéssel mered bele a folyosó félhomályába. Visszafordulva a huzattól az orra előtt lengedező kúszónövénytől is majdnem felvisít, alig tudja elfojtani a feltörni akaró sikolyt ajkába harapva. *
- Csak túl sok Lovecraftot olvastam, tuti. Túl sok Lovecraft... *motyogja maga elé, és kiérve egyenesen a fal tövébe roskad. Még arra sincs energiája, hogy válogatottan szép kifejezésekkel illesse az iménti helyzetet, csak bámul maga elé és próbálja feldolgozni azt, amit az imént túlélt. A legracionálisabb válasznak még mindig az tűnik, amit bemagyarázni próbál magának éppen, noha pontosan tudja, hogy az egy árny volt, amivel szembetalálkozott, és csak a szerencsén múlt, hogy mondjuk nem találta el valami abban a kínzókamrában. *
- Meg is ölhetett volna.*motyogja sápadtan maga elé, pálcáját szorongatva.*
- Meg is ölhetett volna. A fenébe... Megölhetett volna... Meg... megöl..ölhe...tett... volna... *hisztérikusan nevet fel a végére, és csak nehezen és lassan nyugszik meg. Csak most fogta fel, milyen következményei lehettek volna a vakmerőségének. Erről az apja nem tudhat. Erről senki nem tudhat. Eric eszébe sem jut. Feltápászkodik és még továbbra is pálcáját szorongatva, remegő térdekkel vág neki a visszaútnak, most a tó melletti üldögélésről is lemond, csak az ágyát szeretné látni, és kialudni ezt az egészet, ennél többet nem kíván. *

//NRT: Vixi és Zaine - 2012.10.22.//

*Tudom, hogy mit ígértem Vixiliennek, még leveleztünk is ezzel kapcsolatban. Ám nem minden úgy alakult, ahogyan terveztem, és a talpon maradás követelt némi fáradozást, ahogyan a tanuláshoz is kezdek hozzászokni, egy-egy érdekesebb anyagba belemerülni, így a megjelölt időponttal ellentétben, jóval később keresem csak a lányt, annak ellenére, hogy pár vele kapcsolatos ügyet elintéztem már levél útján. Hiába kopogok azonban hálója ajtaján, senki nem nyit ajtót, így pár perc várakozás után a klubhelyiségen keresztül vezet utam, s mivel ott sem találom, ezért úgy döntök, hogy visszatérek eredeti tervemhez. Talán míg lépteim az iskolán és Mystralon vezetnek keresztül, megtalálom Vixilient, bár erre kevés az esély. Általában este sétálni, edzeni szoktam, ez tehát most sem maradhat el, ami öltözékemben is megjelenik. Egyszerű, szakadt fehér tornacipő, fekete térdnadrág és fehér atléta van rajtam, ám utóbbit vékony kapucnis pulóverem takarja el, szintén fekete színben, melynek cipzárja felhúzva, kapucnija fejembe hajtva. Kiegészítő és pénz most sincsen nálam, mivel ezekkel nem rendelkezek, tehát nem tervezek bármit venni, ellenben pálcám farzsebemben pihen. Gyors és ruganyos léptekkel vágok át célom felé, közben bemelegítve nyakamat, karjaimat és lábaimat, majd a révész csónakjában hangolódok rá esti futásomra. Úgy hírlik, hogy egy várrom található Seolon, s az talán megfelelőbb rejtekhely Cremus kastélyánál. Ezért lépteim, melyek most már szaporák, abba az irányba vezetek, hiszen tájékozódtam már hollétéről. A futás kiüríti gondolataimat, lecsendesíti érzelmeimet, érzékeimet viszont felélesíti, mert nem adom át magam a tompa monotonitásnak. Ennek köszönhetően egy idő múlva kibontakozik a hatalmas épület sötét körvonala, én pedig lassítva indulok meg feléje, és nyitok be. Elsőre nem pillantom meg az aulában tartózkodó lányt, egyszerűen belépek, s az ajtót hangosan becsapva magam mögött nézek körül, ami talán ijedelemre adhat okot a másik számára. Csak pár pillanat múlva tűnik fel a sötétebb környezetben, hogy társaságom akad, így néhány másodpercig csöndben szemlélem, majd szemem felismeri a vonásokat.*
- Vixi? *kérdezek rá, s természetesen rögtön egy kérdés jut eszembe.* - Mi keresel te itt ilyenkor? *döbbenek meg, mert számára nem lehet újdonság, sőt, elég unalmas hely, ha az ember több ideje ismeri, de kétlem, hogy bármi dolga volna itt, ellenben velem. Talán megzavartam valamit? Talán találkozója van, vagy... rejtegetni valója? Nem lépek közelebb egyelőre, mivel gondolataim lefoglalnak.*

//NRT: Vixi és Zaine - 2012.10.22.//

*Háztársammal ellentétben, számomra újdonság a várrom. Talán nem látogatják annyian, mint Cremus kastélyát, talán messzebb van, több a lehetőség, nagyobb, és megfelelő egy kis magány eltöltésére. Éppen ezért esti edzésem most ebbe az irányba vezet, miután nem találom Vixilient az iskolában, sem Mystral azon részén, ahol áthaladok, s hamarosan futva érkezem meg a várhoz. Ekkor lépteimen lassítva térek be, már az ajtó csattanásával is felhívva magamra a figyelmet, s némi nézelődés után tekintem meg a lányt, illetve ismerem fel nevének elhangzásával.*
- Nem... nem, csak késő van. Nem kéne mondjuk... aludnod? Vagy ez kivételes alkalom? *érdeklődöm tovább, bár egyáltalán nem áll szándékomban számon kérni rajta, hogy mikor mit tesz, korlátozni sem szeretném, vagy kioktatni, csupán érdekel ittlétének oka. Szokatlan. Számomra, bár nem ismerem a lányt még megfelelően. Ahogy közelebb ér, tekintetem hajzuhatagára villan, ott is időzik egy darabig, míg meg nem hallom kérdését.*
- Én? Hát én... erre jártam. Szoktam este edzeni, mert szeretem az éjszakát, jobban mint a nappalt talán, és úgy gondoltam, most megnézem ezt is. Keresek egy helyet, ahol gyakran egyedül lehetek, vagy szórakozhatok. *adom meg a választ, ami talán elsőre nem hangzik annak, de őszinte. Nincs miért titkolóznom, nem is szeretek, nyílt embernek tartom magam. Most azonban, amint csönd telepszik közénk, úgy érzem magyarázattal tartozom a lánynak, tehát óvatosan közelebb is lépek hozzá, apró helyet hagyva köztünk.*
- Tudod miért lett volna érdemes a szobádban maradni? Mert ma kerestelek, de nem találtalak, szóval lejöttem futni. *mosolyodom el kicsit, s egyáltalán nem szemrehányás ez tőlem, inkább egy csalafinta vélemény, mert mosolyomban egy kis pimaszság, kajánság játszik, ahogy szemem csillogásában is.*
- Ne haragudj, sok dolgom volt. Többek között tanultam, képzeld. *mondom büszkén, és ki is húzom magam, a lány pedig sejtheti, hogy ez nem mindennapos a részemről. Kezem azonban egy ujjával óvatosan simít végig az arcán lehelet finoman, lefelé szalad nyakán, egy tincseit maga köré tekerve, azzal játszik röviden, míg válaszát várom.*

//NRT: Vixi és Zaine - 2012.10.22.//

*Tervem megvalósul, de kellemes meglepetésben részesülök, mikor megérkezésem után a sötétben felfedezni vélem Vixilien alakját, amit a lány hamarosan meg is erősít számomra, s beszélgetésbe kezdünk, amint közelebb lép. Örülök, hogy sikerült rátalálnom, már nagyon szerettem volna találkozni vele, s bár nem hiszek, attól függetlenül csodának tartom, hogy ekkora területen azonos volt a célunk, és annak ideje. Meglepettségtől boldogan mosolygom rá tehát, míg társalgunk, hangulatom pedig vidám fokot ölt.*
- Hé, én nem ítélkezem. *elemel magam elé két kezemet védekezően, miközben vigyorgom.* - Elvégre jó tudni, hogy hasonló a szenvedélyünk. *rajzolok macskakörmöt a levegőbe, majd kezeimet leeresztve felelek a kérdésére. Válasza viszont meglep, így kérdőn tekintek rá, arcomra fagyott mosollyal, ugyanis nem értem a szituációt. A lány nem olyan típus, aki bármitől óva intene, vagy korlátozna engem, talán nem is érdekli, hogy bajba kerülök, Lucius sem érdekelte ilyen téren, bár tett egy-két utalást...*
- Veszélyes? Ez a hely? Miért? *kérdezek rá, de aztán beindul agyam is.* - Talán csőcselék járnak erre felé? Ne aggódj, akár több ellenfél ellen megvédem magam fizikailag, varázslatokat meg már tanulok. *nyugtatom egy finom mosollyal, persze természetesen van az a számú, illetve tudású ellenfél, ami ellen képtelen volnék védekezni. Nem gondolok semmi olyanra mint a lány, elvégre számomra a vámpírok léte is teljesen ismeretlen. Az viszont tetszik, hogy félt engem.*
- Örülök, hogy... aggódsz értem. *suttogom halkan, s már tovább is terelem a témát, ahogyan őt figyelgetem, tekintetem pedig néha eltéved a helyiségre is. Visszakérdez, bár azt hittem, hogy egyértelmű lesz számára, ám ez nem akadályoz meg a válasz megadásában.*
- Hogy veled töltsek egy kis időt. Akár... aludhattunk volna együtt. *billentem félre a fejemet, de a hangsúlyból nem eldönthető, hogy kérdés vagy kijelentés volna a mondat, mert ez a lánytól függ. Egyszer már megtörtént, és nagyon élveztem, szóval szívesen megismételném, de lehet, hogy Vixi a jelen eseményeket figyelembe véve máshogy dönt. Az azonban megnyugtat, hogy nem haragszik rám, az elmaradt találkozások végett.*
- Akkor rendben. *biccentek egyet. Ezek után azonban hozzá érek a lányhoz, valahogy muszáj megérintenem, végigcirógatni arcát, játszani gyönyörű, barna tincseivel, ám amint kiderül hamarosan, Ő nem így vélekedik, tehát meglepődve pillantok szemeibe, és engedem, hogy kezemet is elkapja.*
- Miért? Mi a baj Vixi? *tudakolom meg, s a nagy sietségből, ami még az ajtót is eléri, arra következtetek, hogy teljesen komolyan gondolja mindezt, ez pedig rémisztő valamilyen módon. Van, amit nem mond el. Miért csak azt tudhatom, hogy veszélyes, azt pedig nem, hogy miért? Követem természetesen, de amint távolodunk az épülettől, egy alkalmas helyen hirtelen állok meg, és rántom vissza a lányt nem túl durván, viszont ha megfelelő a sebessége, akkor mellkasomon fog landolni, arcomtól pár centire.*
- Állj! Mondd el részletesen mi a baj! Nem jó téged így látni. *s ha sikerült a mozdulat, és közelemben van, akkor szabad karomat dereka köré csavarom, így tartva őt magam mellett, és vissza attól, hogy ismételten elinduljon magyarázat nélkül. Hiszek neki, de jó volna tudni, hogy mit...*

//NRT: Vixi és Zaine - 2012.10.22.//

*Társaságom akad, mégpedig kellemes, így természetesen figyelmem rá irányul, örülök, hogy láthatom a lányt, egy véletlen egybeesés folytán. Egymáshoz közeledve kezdünk beszélgetésbe, de szavaira felvonom a szemöldökömet. Picit? Azt nem mondanám, hogy sokban hasonlítunk viszont mégsem használnék ilyen jelzőt. Köztes állapot inkább. Az ellentét is jó. Ki tudja, melyik kategóriába esünk.*
- Szerintem azért hasonlítunk egymásra... meg ellentétek is vagyunk. *fogalmazom meg a gondolataimat, elmerülve azokban, visszaemlékezve találkozásainkra, hogy bizonyítékok után keressek, amik jobban alátámasztják megérzésemet. Azonban érdekes téma merül fel a veszély kategóriában, így kíváncsiskodom, de nem akar választ adni, tehát elhallgatva figyelem szemeit.*
- Nem értelek. *jelentem ki, de egyelőre nem feszegetem tovább a témát, saját ötletelésemnek engedve fejtem ki, hogy miért érzem magam biztonságban, mit sem sejtve az eredeti okról. Amint hallom, egyáltalán nem hatja meg, így kicsit bővebb magyarázatot is kapok.*
- Ah, értem. De... te se? Te azért többet tudsz mint én, most ketten vagyunk itt, miért volna veszélyes? Ha pedig neked is veszélyes, miért vagy egyáltalán itt? *logikázom csöppet, próbálva közelebb kerülni a megoldáshoz. Ezek után kerül szóba a találkozásunk is, s megértjük egymás érveit, de egy kívánság is elhangzik részemről, és nem kerüli el figyelmemet, hogy nem ad egyenes választ a másik.*
- Miért? Talán... nem volt jó múltkor? Ez szerintem megengedhető, nem történik egyéb. Akkor történne, ha nyeregben érezném magam. *felelek neki pimaszul mosolyogva. Nyeregben érzem-e magam? Nos, attól függ, lehetne biztosabb is a helyzetem, mondjuk ha több időt szánnék a másikra... Egyelőre még nem kerültem abba a helyzetbe, hogy kijelentse: játszadozom vele, mert az kellemetlen volna, már csak azért is, mert nem így van. Furcsa dolog történik, mikor simogatásom ellenére sem nyugszik meg a lány, ezt érzékelem, s kezemet elkapva sietünk ki a kastélyból, kérdéseim közepette. Nem tetszik a válasza, ám követem... egy ideig, majd megállva rántom magamhoz, igen közel, s egyáltalán nem zavartatva magam döntöm neki homlokomat az övének.*
- Hát... nem tudom mi történt, de én biztos nem teszek semmit amivel bántanálak bárhogyan, testileg vagy lelkileg, és azt sem tűröm, hogy más megtegye. *jelentem ki első körben, mert úgy érzem fontos ezt tudnia. Egyáltalán nem vagyok erkölcsi lovag, sajátos a világszemléletem, tiszteletem, értékeim, de Vixi kiérdemelte a normális bánásmódot, mert ő volt az első is, aki normálisan bánt velem.*
- Nem félek, azt sem tudom mitől, vagy kitől kéne félnem, de én eddig mindenen átjutottam, nem riaszt meg egy romos épület. Ha kell felgyújtom, míg hamuvá nem roskad az egész, csak hogy ne riasszon meg téged. *fejezem be gondolataimat, és engedem, hogy a mellkasomra hajtsa a fejét, mert mindeddig a szemébe nézve beszélek hozzá, suttogok az ajka elé határozottan. Valóban így gondolom, másképp talán nem is gondolhatnám, tekintve a körülményeket.*
- Eddig is szinte minden este kint voltam, sokat jártam a szabadban, a rom közelében is, még ha ezt most először látom is. Nem történt eddig bajom, és ha azért fog, mert veled vagyok, akkor nem érdekel, bármi is ér. Engem nem lehet a célomtól eltántorítani. *fűzöm most már mind két karomat gyengédebben köré, és simogatom is hátán, hajzuhatagára is rátévedve, csak hogy megnyugtassam. Itt nem arról van szó, hogy hős szerelmes lennék, egyáltalán nem így van. Arról van szó, hogy nekem kevés ember fontos, az egész életemet tekintve egyetlen kezemen meg tudom őket számolni, és nem kell hozzá az összes ujjam. Innentől kezdve botorság lenne hagyni, hogy bárki vagy bármi közénk álljon, mikor esélyes, hogy még egy embert szerzek a fontosak közé.*

//NRT: Vixi és Zaine - 2012.10.22.//

*Én mit sem sejtek a háttérben húzódó történelemről, az emberi kapcsolatokról, Vixilien hozzáállásáról, így teljesen nyugodtan, derűsen kezdeményezek társalgást, tehát hamarosan figyelmem az övé, eredeti célom helyett, s már át is beszélünk pár témát. Úgy gondolom, van amiben hasonlítunk, és van amiben nagyon különbözünk, szinte ellentéte vagyunk a másiknak, de ez egyáltalán nem gond, azonban érveimre a lány is kíváncsi. Mit mondhatnék? Egy házba járunk, csak van oka, de elsőként nem ez jut eszembe.*
- Talán mind a ketten keressük ugyanazt, amit még sosem, vagy csak részben találtunk meg. *mondok ennyit, nem kell magyaráznom, idővel rájön, és látszik is rajtam, hogy nem óhajtom tovább tárgyalni ezt a mondatot. Úgy a megfelelő, ha ráébred a jelentésére. Ezek után érdekes téma üti fel fejét, tehát vidám hangulatomat kíváncsiság és döbbenet váltja fel, mi kérdéseket eredményez felőlem. Ezekre viszont vagy nem tud, vagy nem akar egyenes választ adni, hiába nyugtatásom.*
- Óh. Akkor neked sem kéne itt lenni. *jelentem ki, s valóban nem tud magyarázatot adni ittlétének okára. Nem firtatom, főleg nem következő minősítését, ami maga ellen szól, nem tudnék rá mit mondani, hazudni nem fogok, a véleményem mondom el, de nem tudhatom, hogy botorságot követ-e el, ha nem tudom, miről is van szó.*
- Biztos van magyarázata. *mondok végül csak ennyit kijelentésére, azonban hiába érek hozzá, egyszerűen kezemet elkapva menekít engem ki gyakorlatilag, tehát felelni sem tudok neki, s most úgy érzem elérem tűréshatáromat kíváncsiság terén. Nem értem az egész szituációt, ezért hamarosan magyarázatot kérek közel ölelve magamhoz Vixit.*
- Én... nem tudok mit mondani... tenni. *ismerem be, elvégre ha tudatlan vagyok ilyen téren, akkor megoldás sincs. Tovább beszélek, és hallgatom rá válaszát, idő közben igyekezve fizikailag is megnyugtatni ölelésemmel és simogatásommal, ám amit mond, az teljesen meglep, egy pillanatig még el is hallgatok, hogy a döbbent csönd eluralkodhasson.*
- Vámpírok? Most... ugye viccelsz? Ez nem lehet valódi... ez csak mese. *pillantok rá zöld szemeimmel, ám a mondat további része is eljut tudatomig, s önkéntelenül téved tekintetem a lány nyakára, ahol bizonyára semmi szokatlant nem fogok felfedezni, legalábbis remélem, ám ezt nyilván csak ő tudja biztosan.*
- Hogy érted, hogy ismered? Csinált veled valamit? *villannak meg a szemeim, mert én még nem tudok róluk sokat, egyáltalán nem érzek félelmet, inkább némi undort, nyomokban kíváncsiságot, figyelmem most a lány köti le.*
- Mit szólnál, ha leülnénk egy fa tövébe? Vagy menjünk el? *kérdezgetem picit, hátha nyugalomra van szüksége, első sorban a beszédhez, hiszen nagyon kíváncsi vagyok, és remélem bízik bennem annyira, hogy elárulja a vele történteket. Segíthet megérteni a helyzetet.*

//NRT: Vixi és Zaine - 2012.10.22.//

*Kezdetleges örömöm hamar elszivárog, és kétségek közötti aggódássá fajul, mikor beszélgetésünk kisiklik, köszönhetően a lány nyugtalanságának, és kijelentéseinek. Egyáltalán nem értem, egy pillanatra az is megfordul fejemben, hogy humorizál, de komoly tekintetéből és határozottságából hamar nyilvánvalóvá válik, hogy egyáltalán nem próbál meg átverni. Ez némi aggodalomra ad okot, főleg, hogy nem értem, így csak megbízhatok benne, amit meg is teszek némileg nehezen a helyzet adottságai miatt, azonban mivel döntésre szinte időt sem hagy...*
- Rendben, nem ítélkezem. *biccentek egyet, ám hamarosan kezemet is elkapja, hogy kivonszoljon a várromból, én pedig egy ideig követem, de elérem tűréshatáromat kérdések tekintetében, és megálljt parancsolva vonom kérdőre, magyarázata viszont tehetetlenség érzetet hagy bennem, némi tudatlansággal keverve. Csupán elmosolyodom szavaira, ám ez a vidámság is eltűnik, mikor végre tényleges magyarázatot kapok. Oly nehéz felfogni... talán a nevetés kerülget legelőször, ám ismét halálos komorság ül a lányon, ami elveszi tőle a kedvem, és arra sarkal, hogy megfontoljam állítását. Egy pillanatig csak meredek magam elé, aztán a lány szemeibe, látható a felismerés és döbbenet az enyémben, a kérdések sokasága, amiket egyelőre visszatartok.*
- Ez... érdekes. *talán nem a legjobb jelző, de a vámpírok létére ez az első, ami kibukik belőlem. Valahogyan elfogadom őket, a varázslattal egyenértékűnek, elvégre beilleszkedni szeretnék, de félelmet a tökéletes ismeretük hiányában nem érzek. Édes tudatlanság. Egyszerűen nem kötnek le, csak olyan szinten, hogy nem tetszik a Vixi körül való ólálkodásuk. Most azonban nem tudom már visszatartani a kérdéseket, de választ nem hallok.*
- Hát... én is mondhatnék sok mindent, amiért eltávolodnál tőlem. Szóval megértem, és nem firtatom, de ha gondolod, majd szívesen meghallgatom. Akkor talán te is hallhatod az enyémeket. *sóhajtok fel, s gondolkodóan csúszik végig tekintetem a lányon. Nem fogom erőltetni, azzal semmire nem megyek, éppen az ellenkezőjét érem el. Elfogadom, hogy így kell lennie. Sosem akartam megváltoztatni a sorsot, csak fennmaradni a sodrásában. Távozást viszont javaslok, talán a séta kiüríti fejemet, neki is jót tesz, s valóban el is fogadja ajánlatomat.*
- Rendben. Szívesen megnézném a szobádat. *billentem félre a fejemet csöppet, elvégre az enyémben minden nap tartózkodom, de az övére kíváncsi vagyok. Mikor beosztott, láthatta az enyémet, talán máskor is járt ott előttem, esetleg mikor másokat kísért fel, én ellenben nem mondhatom el ugyanezt az ő szobájáról. Fél kezemet még derekán hagyom, úgy indulok el, hogy kastélyunk felé vegyük az irányt, persze ha követ, és engedi.*
- Nem... próbáltál segítséget kérni? *teszem fel a kérdést, mert szerintem... hát szerintem az szégyen, de ettől függetlenül a lánynak nem kell ezt gondolnia. Én maradi vagyok, mindent magam intézek, sosem kérek segítséget sorsdöntő dolgokban, de talán most tanácsos lenne. Azt persze nem tudom, kitől.*