A fellegtorony lépcsői

*Nem szeretnék túl sok időt elvacakolni most a bagolyházban, csak „feladom” a levelemet és már itt sem vagyok. Tanulnom kell ma, muszáj lesz rákényszeríteni magamat, de egyszerűen nem hagyott a gondolat, hogy ezt a levelet ne küldjem el… na jó, igazából csak az időt akarom húzni még egy kicsit, mielőtt nekiülök a rítusmágiának. Olyan vagyok, mint a legtöbb diák, én is mindig olyankor találok sürgős elintézni való ügyet, amikor a tankönyvekkel vagy a leckével kellene foglalkozni. Ha visszaérek, lehet, hogy kicsit körbetakarítom a szobát; nem mintha rendetlenség lenne, de talán akad ott egy öntözésre váró kókadt szobanövény vagy valami. Ruházatom a kastélyon belüli létnek megfelelő: fehér póló, világoskék farmer, fehér tornacipő. Kabát, pulcsi nem kell nekem ilyenkor már, a hőmérséklet bőven afelett az érték felett van, ahol én fázni kezdek. Varázspálcámat viszont voltam olyan idióta, hogy a szobámban felejtsem; remélem, hogy nem lesz szükségem rá.
Valahol félúton járhatok felfelé a toronyba vezető csigalépcsőn, mikor elalszanak a fáklyák. Persze, ha lenne nálam pálca, akkor simán varázsolhatnék némi fényt, így viszont más megoldás nincs, mint szépen megfogni a korlátot, majd kicsit óvatosabban lépkedni tovább felfelé. Remélem, hogy egyik lépcsőfoknak sem lesz kedve pont most eltűnni. Hallom ám, hogy más is van itt, a léptei egyre közelednek, de nem törődöm vele, csak elférünk egymás mellett… nem számítok rá, hogy az illető szó szerint nekem jön. Persze, vaksötét van meg minden, de azért csak feltűnt neki is, hogy nincs egyedül? A jelek szerint nem. Azzal még semmi baj, hogy nekem jön, előfordul, de hogy pont a mellemre tévedjen a keze? Jó, sötétben még ez is elfogadható lenne, ha rögtön elvenné a kezét és elnézést kérne vagy valami, de nem, az illetőnek nagyon is tetszik, amit talált, és nem is vesztegeti az alkalmat, simán taperol kicsit.*
- Vedd le rólam a kezed! *Förmedek rá, miközben a csuklójánál fogva lököm el magamtól a kezét. Felismerem ám a hangját, nagyon is! Jake. Néhány hete kicsit hajba kaptam vele, mikor összefutottunk a Kristálycikesz kocsmában. Nem volt túl jó napom, ezért eléggé a pohár fenekére néztem, így csak részletekre emlékszem. Azt tudom, hogy egész jól elbeszélgettünk, amilyen szédült vagyok, biztos vagyok benne, hogy még flörtöltem is vele és adtam alá a lovat, hogy aztán végül nagyon durván visszautasítsam. Nem volt szép tőlem, amiért kissé félrevezettem, de mentségemre szóljon, hogy akkor nagyon nem voltam beszámítható állapotban. A fáklyák viszont ezt a pillanatot választják, hogy szépen sorban újra fellobbanjanak, így már legalább láthatom is az előttem álló fiút.*
- Arrébb mennél az útból? *Végül is, elférhetnénk egymás mellett, és mindenki mehetne a maga útján tovább. Nem szeretnék vele beszélni, a múltkori után, zavarban vagyok és nem akarok bocsánatot kérni miatta.*

*Csak gyorsan megszabadulok a levéltől, és megyek tanulni… vagy kitalálni valami mást, amivel még halogathatom a dolgot. De azt majd ha visszaértem a hálóba, most csak egy szent cél lebeg a szemeim előtt: a bagolyház. Nem először járok úgy, hogy a vaksötétben kell felfelé baktatnom ezen a lépcsőn, szóval kétségbe esve azért nem vagyok, de a pálcám mégis nálam lehetne. Nem baj, nincs már sok út vissza. Az elmúlt egy évben soha nem akadtam még itt össze senkivel, maximum csak a bagolyházban, jellemző, hogy pont most futok össze valakivel. Szó szerint. Hogy miért is téved a keze rögtön a mellemre, talán még lehet véletlen, de az utána következő taperolás már nem. Amúgy is a kezére csapnék annak, aki az engedélyem nélkül ilyesmire vetemedik, de mikor meghallom az illető hangját, duplán olyan ideges leszek, mintha valaki ismeretlen állna velem szemben. Mentegetőzni próbál, de a fáklyák pont ekkor lobbannak fel újra, az így támadt fényben pedig még láthatom a vigyorát.*
- Hogyne, véletlenül felejtetted rajtam a mancsodat. *Gúnyolódok, mert hát na, ennyire nem kell hülyének néznie. De nem akarok vele sokat társalogni, sőt, egyáltalán nem akarok, még szóba kerülne a múltkori kis… izé, ami köztünk történt. Erről pedig végképp nem szeretnék beszélni, főleg mert kettőnk közül akkor én voltam az idióta. De ez még nem akadályoz meg abban, hogy haragudjak rá is. Kicsit azért ő is felhúzza magát, egyértelmű abból, ahogy visszaszól nekem.*
- Mert ennyi eszed van. Miért nem varázsoltál ide némi fényt? *Vágok is vissza mielőtt még végiggondolnám, hogy egy teljesen felesleges vitát óhajtok itt kiprovokálni. Arról nem is beszélve, hogy ugyanez állna rám is, ha itt lenne pálcám, de nincs… és talán jobb lenne, ha a másik erről nem tudna. Inkább csak megpróbálnék végre eljutni a bagolyházba, ha nem állná az utamat, ezért is kérem meg, vagyis inkább követelem, hogy engedjen tovább. Meglepő módon eleget is tesz az utasításnak, úgyhogy egy utolsó durcás pillantással felé el is indulok újra; úgy próbálok eloldalazni mellette, hogy háttal álljak neki; még olyasmi is eszembe jut, hogy egyetlen mozdulatába kerülne engem átlökni most a korláton, de ennyire csak nem haragszik rám… ugyan, ez ostobaság. Ahogy elmegyek mellette combommal és hátsómmal kicsit hozzá is érek, ezek szerint még sem fér el egymás mellett két ember olyan könnyen, mint ahogy én azt hittem. De sebaj, inkább nem foglalkozom vele, csak szeretném szó nélkül ott hagyni őt is és ezt az egész szituációt is.*

*Ha nem csalnak az emlékeim ez az első eset, hogy úgy akadok össze, olyan emberrel, akivel nem akartam találkozni, hogy nincs igazán menekülési útvonalam. Vagyis van, de hogy nézne már ki, ha most sarkon fordulnék és inkább vissza lerohannék a lépcsőn? Na nem, már csak az hiányozna, hogy Jake tudja, mennyire zavarba ejt már a jelenlétével is. A taperolás miatt persze kissé nekiugrok, csak szavakkal, pálca úgy sincs nálam, ha lenne is, akkor sem kezdenék vele hadonászni. *
- Csak azt ne mondd, hogy érdekelne! *Nyilván nem nagyon hatná meg, ha kitörném a nyakam, szemtanú sincs, simán elsétálhatna. Látom, hogy milyen jól szórakozik ezen az egészen, csak tudnám, hogy miért. Tovább szájalok vele, mert ha ennyire nem képes sötétben közlekedni, miért nem varázsol magának némi fényt? A válaszát hallva szemforgatva hozom tudomására, hogy mit is gondolok erről, a hangsúlyával viszont nem törődöm; nem ő az első, aki lenézően szól hozzám, de tőle ezt most nem veszem sértésnek.*
- Ha neked ilyen rohadt nagy energiabefektetés egy egyszerű varázslat… *Visszakapja ám tőlem a lenéző hangsúlyt, hozzá való arckifejezéssel is. Még hogy pazaroljuk az energiát… Nem fogom hagyni, hogy övé legyen az utolsó szó; mintha ez valami ostoba verseny lenne. Nem kellene erre pazarolni az időmet, először is, mert tényleg semmi értelme, másodszor pedig mert Jake nem érdemli meg, hogy rajta köszörüljem a nyelvem. Nem is tudom, hogy miért rá vagyok mérges, pont nem tehet semmiről sem. De ezt nem fogom neki beismerni, inkább csak elzavarnám az útból, had menjen mindenki tovább a dolgára. Kicsit meglep, hogy rögtön eleget is tesz a „kérésnek”, bár gondolom, neki sincs sok kedve folytatni ezt a teljesen értelmetlen beszélgetésnek tűnő valamit. Magára is hagynám hát, hogy szépen elmeneküljek az egész helyzet elől is, de persze megint tesz valamit, amivel megállásra késztet.*
- Tényleg? *Magamról és az iménti kis ingerültségemről megfeledkezve állok meg a következő lépcsőfokon, eggyel Jake felett, és némi csalódottsággal próbálom a lehető legjobban kifordítani a felsőtestemet, mintha így láthatnám magamat hátulról. Nem zavar, hogy hozzám ér, jobban érdekel, amit mondott, mert hát ki szeretne hátulról formásabb lenni? Én ugyan nem… Tekintetem visszavándorol a srác arcára, persze vigyorog, hihetetlen, hogy még mindig jól szórakozik ezen az egészen, nekem viszont tényleg elég volt. Tovább indulok, de egy lépcsőfok múlva ismét csak megállok és egy másodpercnyi gondolkodás után visszafordulok, most már rendesen.*
- Ne haragudj a múltkori miatt. *Teljesen komoly arckifejezéssel mondom, mert úgy is gondolom. Tudom én, hogy nem bántottam meg semmivel, de nem lett volna szabad, nem magára hagynom, hanem az egészbe belekezdeni. Ma már persze tisztán látom ezt, akkor meg túl piás voltam… nem mentség, de sajnos így történt. Jó, hát ismét idiótát csináltam magamból, lassan kezdek hozzá szokni.*

*A végén még kiderül, hogy Jake-ről is túl elhamarkodottan hoztam véleményt. Eszembe sem jutna, hogy egy cseppet is érdekelné, ha velem valami történne… mert hát miért is érdekelné? Szóval érthető részemről, hogy kissé meglepetten pislogok rá, és már a nyelvemen van egy miért kezdetű mondat is, de visszafogom magam a kérdéseimmel, inkább meg sem szólalok. Eszemben sincs megsértődni az elmeállapotomra tett megjegyzésén, nem ő az első, nem is az utolsó, aki ezen a véleményen van. Na de nem fogok itt szép nagy szemekkel, szótlanul pillogni rá, a saját túlzottan kedvesnek épp nem nevezhető stílusomban vonom kérdőre, hogy a sötétben miért nem közlekedik tisztességes varázsló módjára, végül is csak egy pálcamozdulat lenne. Természetesen erről a dologról is más véleményen vagyunk, nem veszem magamra a gúnyolódását, de legnagyobb sajnálatomra ő sem az enyémet. Végül persze erről sem lehet a végtelenségig vitázni, úgyhogy rövidre is zárnám ezt a találkozást, nem törődve a kis megjegyzéseivel, ha épp nem azt mondaná, amit… Fogalmam sincs, hogy miért is érdekel a véleménye, gondolom csak mert ellenkező nemű, azokéra pedig mindenki érzékeny, nem? Ha nem épp a saját idomaimmal lennék elfoglalva, észre is vehetném, mennyire meglepi a másikat az én kis kérdésem, a következő megszólalását hallva nézek csak ismét rá. Megint vigyorog, egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyi szórakoznivalót talál ebben az egészben. Arcomra visszaköltözik a durca, és úgy döntök, hogy most már aztán tényleg dumáltunk, de ismét csak olyan szeszélyes a kedvem, mint a májusi időjárás. Mielőtt még nagyon eltávolodhatnánk egymástól ismét csak szóba hozom a múltkori kis affért, bár most más megközelítésből, mégis csak van némi lelkifurdalásom a dologgal kapcsolatban. Jake felvillantja az egyébként elég megnyerő mosolyát, de a mondandója most jobban érdekel.*
- Egy darabig én is. *Válaszolom a szórakozásra vonatkozóan, mert addig tényleg jó volt, amíg be nem kapcsolt az agyam azon része, ami mindig azt kérdezgeti tőlem, hogy mégis mi a fenét csinálok.* - Megesik? Mégis hányszor hagytak már így faképnél? *Megint rajtam van a sor, hogy kicsit meglepetten nézzek. Ezek szerint ez mindennapos esemény, akkor nekem sem kellett volna túl sokat őrlődni rajta? De azért mégis… *
- Azért ha lenne kedved, máskor is összefuthatnánk. Mármint, dumálni, vagy ilyesmi…*Na, hogy ez most mégis honnan jött? Elég bizonytalan a hangom, mert lehet, hogy a másik a háta közepére sem kíván, de én tényleg jól szórakoztam vele, meg egész jól el is tudtunk dumálni, már amennyire emlékszem. Csak az egyéb dolgokat kell visszafogni, de erre is van megoldás: vele nincs több pia.*

Ezt a találkozást először inkább nevezném bosszantónak, mint kínosnak, hisz én ugyan mit szégyelljek azon, amit tettem? Vagyis, csak egy részén… mindegy is, nem fogom hagyni, hogy zavarba hozzon ez az egész szituáció. De hogy miért pont Jake-re haragszom a történtek miatt? Egyszerű, kettőnkkel történt és most ő van itt velem, az mellékes, hogy nem igen tehet semmiről se. De szerencsére sikerül komolyabb vita vagy átkozódás nélkül túljutni a beszélgetés első részén; szerencsére, elég cikis lenne, ha pálca nélkül óhajtanám megvédeni magamat. Nagy nehezen azért csak sikerül tisztázni köztünk a tényállást és ki is derül, hogy az egészet csak én aggódtam túl, a srácot nem is érdekli az egész. Csak egy volt neki a többi félresikerült kaland közül, tehát nem is érdemes tovább foglalkozni az esettel. Én viszont mégis örülnék neki, ha ezzel nem zárulna le köztünk minden, hisz emlékeim szerint egész jól elbeszélgettem vele és addig a bizonyos pontig nagyon is jól éreztem magamat. Tehát miért akarnám magamat megfosztani a társaságától? Persze csak ha ő is így akarja, erre pedig rá is kérdezek. A pozitív válasz és a kacsintás után pedig nem is bírok megállni egy széles mosolyt, ugyan minek is titkolnám előtte, hogy engem igenis felvillanyoz az lehetőség. De nem akarom tovább feltartani, meg nekem is lenne még más dolgom is… amiket magamat ismerve úgyis halogatni fogok még egy darabig, de legalább a levelet elküldhetném végre.
- Akkor majd találkozunk. – Jelentem is be a nyilvánvalót, amolyan elköszönésképpen, majd lendületesen újra elindulok felfelé, de alig teszek meg két lépcsőfokot, mikor Jake meglepett hangjára ismét csak visszafordulok. Még pont látom, ahogy deréktól lefelé eltűnik két lépcsőfok között; szerencsére van annyi lélekjelenléte, hogy megtámassza magát, mert így pálca nélkül én ugyan nem igen tudnék neki segíteni. Ahogy látom viszont nem esett baja, csak egyedül nem tud kimászni, és mire felém fordulva segítséget kérne én már ott is vagyok mellette. Természetesen nem kapkodok, sőt, egész ráérősen teszem meg a köztünk lévő pár lépcsőfokot; dehogy fogok sietni, a végén még azt hinné, hogy érdekel. Na jó, kicsit mégis érdekel, ő talán tényleg azon kevesek közé tartozik most, akiknek nem akarom, hogy bajuk essen.
- Még egy lépcsőn se tudsz egyedül közlekedni? – Szorult helyzete persze nem fog engem megakadályozni abban, hogy jól szórakozzak az egészen, még szemtelenül rá is vigyorgok. – Pedig még józan is vagy… hogy maradtál eddig életben? – Na jó, elég a vérszívásból, még mielőtt valakinek komoly baja esik. Varázslatot most ugyan nem tudok használni, de nincs is rá szükségem; leguggolok Jake mellé, egyik karját a vállaimra húzom (a másikkal így még tud támaszkodni), másik kezemmel a korlátot fogom meg.
- Na gyere, még mielőtt megsérülnek a koronaékszerek. – Mert hát látom ám, hogy milyen „kényes” pozícióban van, ez pedig még egy lapáttal rátesz a jókedvemre. Megtámasztom magamat, ezzel együtt pedig Jake-et is, majd lassan elkezdek felállni és őt közben kijjebb húzni; sokkal nagyobb fizikai erő van bennem, mint azt vékony alkatom sejtetni engedné, ennek pedig most jó hasznát is veszem. Szerencsére azért nem kell sok addig a pontig, ahonnan már a srác is boldogul, ennek ellenére a karját továbbra is a vállaimon tartom… csak a biztonság kedvéért nehogy itt elszédüljön nekem… vagy ilyesmi. Szükségből ugyan, de ismét csak túl szoros a fizikai közelség, egy darabig ez viszont megint nem zavar, még akkor sem, mikor Jake már biztosan állhat a saját lábain. Aztán persze észbe kapok megint, és ellépek tőle, amennyire csak a lépcső szélessége ezt engedi.
- Lekísérlek, mert látom, hogy még az ilyen egyszerű feladatokkal sem boldogulsz. – Elhúzom a számat, mintha csak gúnyolódnék vele, de már szerintem ő is tudja, hogy továbbra is csak szórakozom. Ettől viszont még komolyan gondolom, hogy lemegyek vele, a levelet majd elintézem később. Ha már itt van, akkor van valami, amiről beszélnék vele, ha ő is belegyezik és szán rám még egy kis időt, akkor bele is kezdek a mondókámba. A lépcsőn persze óvatosan megyek ettől még, nagy a szám meg imádok mások balszerencséjén vidulni, de ettől még alólam is ugyanúgy eltűnhet egy-egy lépcsőfok.