Titkok erdeje

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-10-05, 4:12 pm

//toxicológia, 3. házi, második rész//

*Az ezerjófüvet már sikerült beszerezni, ami azt jelenti, hogy innen kintről már csak négyféle hozzávaló szükségeltetik. Egyszerű fekete tornacipője még mindig nedves, miután sikerült elmerülni bokáig a láp szélés némi sáros iszapos lében, szerencsére nem ragadt ott, ennek ellenére azonban egyelőre még egészen jó kedve van, hiszen a kezében ott egy véznább csokornyi növény, ami már jó kiindulási pont ahhoz, hogy méga ma sikerüljön összerakni azt az elixírt. A csokrot egy hajgumival kötötte össze, így feketére festett haját most borzolja a szél, a töveknél pedig ismét látni lehet az eredeti rozsdavörös színét, ha közelebbről megnézi valaki. Az erdő szélére érve megáll, térde közé szorítja az eddig begyűjtött növényeket, és ismételten előszedi a növényhatározót. Az ezerjófűnél kisimítja a lap sarkát, az már kipipálva, viszont van még négy darab. Igyekszik gyorsan átfutni a szövegeket.*
- Kertek alatt... dísznövény... réteken... erdő szélén, na ez kell... zsálya. Huh, na lássuk, hol találok én itt zsályát. *becsukja a könyvet, most éppen csak hóna alá csapva, majd ismét kézbeveszi az ezerjófüvet és szabad kezét homloka elé emeli, egyenesen szeme fölé, majdnem párhuzamosan a földdel, hogy a napsütésben jobban lásson egy kicsit, egyébként csak pislog itt az erdő szélén, úgy meg nehéz észrevenni bármit is. Közelebb megy a fákhoz, alattuk már ritkásabb a napfény, de még mindig van. Direkt magasabb növényt keres, elméletileg ez úgy hatvan centire is felnőhet a virágzatával együtt. Igyekszik minden zugot megnézni, csak éppen a lába alá felejt el nézni, hisz a talaj nem fél méteres magasságban található, így történik meg az, hogy amint az egyik fa alatt hátralép egyet, vizsgálgatva az ott termő növényeket, nem lép elég magasat, és elbotlik egy kiemelkedő gyökérben. Hiába markol a levegőbe, nincs amiben megkapaszkodni, és sikerül beesnie egy egész kis csalánosba. Felszisszenve kapja fel a kezét, hiszen máris iszonyatosan ég és viszket az egész tenyere, de amint észreveszi maga mellett a fölé emelkedő néhány szál fakó lila virágú, háromszög alakú levéllel rendelkező növényt, már szinte el is felejti, hogy mennyire nem rajong a csalánért. Felveszi az ezerjófüvet, ami kihullott a kezéből esés közben, és amint sikerült feltápászkodnia, közben kezét fújva, mert attól mintha kevésbé égne az egész, rögvest a növény után nyúl és le is tépi, majd még két szálat beszerez, legyen, ha kellene. Az ezerjófűhöz tűzi, és közben még mindig felváltva igyekszik időnként ráfújni a kezére némi hidegnek mondható levegőt, amíg csak meg nem szokja ezt a kellemetlen érzést, holnapra meg úgyis elmúlik az egész. *

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-10-14, 10:30 am

//A játékunk Athalieval átvált NRT-be. Az előzetes a Tükrök termében olvasható, a Keleti főtoronyban!
(NRT - Athalie és Chloe - 2012.10.06.)//

* Megvan ám a véleményem a kuruzslókról, azokról, akik mindenféle csalfa dologgal vágják át az embereket.. na nem mintha nekem nem ezt kellene csinálnom, legalábbis ezt várják el tőlem, ami olykor sikerül is, de mostanság többnyire nem. Ki is fejtem hát gondolataimat szépen sorjában, piros ajkaim pedig mosolyra húzódnak, mihelyst ez a különös leányzó felnevet. *
- Ezek szerint egyezik a véleményünk. * jelzek ennyit felé normális hangnemben, ám a kétségbeesés nem bizonyul a legjobb párosításnak egy kiadós őszinteségi rohammal.. nagyon úgy tűnik. Nem vagyok valami konkrét, sőt, mondhatni eléggé homályosak lehetnek számára szavaim, tehát ez a hirtelen kis kiakadás a jövőt tekintve, de nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok, néha ki kell törnie. Szavai viszont továbbra is nagyon igazak, ugyanakkor félelem üli meg gyomromat, kék szemeim pedig felé villannak, kétségbeesve. *
- Nem mintha nem tudnám, de megijesztesz.. nem akarok fiatalon meghalni. * rázom meg lassan buksimat is, nem szakítva meg a szemkontaktust. Ez az én jövőm, igen, de tenni akarok ellene. * - Ha csak úgy hagyom, hogy minden történjen, ha nem változom kicsit sem.. ha nem leszek egy picit is normális, akkor behúzom saját magam a csőbe. * teszem még hozzá egyre halkabban, láthatóan engem jobban felkavart most mindez, mint a rózsaszín körmök, amiket az előbb láthattunk őrajta. S ha még nem lenne elég nyomasztó a helyzet, egy percre fellélegezhetek, mikor is édesanyja kerül szóba, de a tükröktől inkább menekülnék: nem akarok szembesülni, csak jobban megijesztene és értelmetlen volna az egész, úgy hiszem. Alternatív menekülési megoldásként javaslom tehát a szabad levegőt, s örömmel hallom, neki is akad odaát tenni valója, szóval én már ki is perdülök innen, Athalie felé figyelve természetesen. *
- Rendben. Így jössz, vagy átöltöznél? * tekintek végig rajta, mert ha esetleg sportolósba öltözne, akkor természetesen megvárom az aulában, nem nagy dolog, ha pedig mégsem, már indulhatunk is. Kis idő elteltével a mogorva öreg úr, kivel már nekem is sikerült nagyjából megbarátkoznom tesz ki minket Seol szigetén, az erdős területen, s ahogy kilibbenek a csónakból, pár lépést haladva előre kezdek máris nyújtásba, bemelegítésbe. *
- Merre szeretnél menni? Körbe kellene futni a tavat, mit szólsz? Vagy fel a hágóra? A szintkülönbség is jó, maximum csak sétálunk, ha már kellőképpen kiköptük a tüdőnket. * csacsogok máris felszabadultabban, tényleg jót tett már a levegő, szükségem volt erre nagyon is. Csak a jövő ne kerüljön szóba még egyszer, csak az ne. *

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-10-14, 1:18 pm

//NRT - Athalie és Chloe - 2012.10.06//

*Bólogat, jelezve, hogy egyezik a véleményük a magukat jósnak tituláló muglikat illetően, közben viszont elgondolkodva pislog a jövőt mutató tükör felé a lány mögött, megfordult a fejében, hogy vajon csak ő látja magát ilyennek benne, vagy Eric is így látná? A gondolatból Chloé hangja zökkenti ki, de csupán a mondat második felét sikerül felfogni. Alig észrevehetően összerándul a korai halál emlegetésére, és a tükröt figyelmen kívül hagyva ismét Chloéra fókuszál. Nem kétségbeesett, viszont az lerí az arcáról, hogy pontosan tudja, miről beszél a lány, amikor azt mondja, hogy nem akar fiatalon meghalni.*
- Én sem... *szavai egybeolvadnak a sóhajával, de végül inkább csak megvonogatja a vállát, és egy fél pillanaton belül máris döbbent arcot vág és kérdő tekintettel pislog a lányra, hitetlenkedve rázva meg a fejét. *
- Normális? Miért ne lennél te normális? Na jó... néha vannak olyan beszólásaid, hogy az eszem áll meg, de kinek nincsenek? *nézi kérdőn felvonva a szemöldökét. Nem érti, mert most vagy különbség van abban, ahogyan a normálist értelmezik, vagy túl magas neki az egész, de szerinte Chloé akkor is normális. Hamarosan azonban az édesanyja is szóba kerül, és a témáról most végre teljes sztoikus nyugalommal bír beszélni, nem mintha bármit is részletezne, egyszerűen csak nem érinti negatívan a téma. A szabad levegő gondolatára mosolyogva bólogat rá, a kérdés hallatán pedig végignéz magán.*
- Öööö... ez így pont jó lesz. Mehetünk. *pillant fel az önszemle végén egy elégedett mosollyal, lazán megrántva a vállát, majd el is indul Chloé mellett, közben pedig a kezében lévp könyvet nagy nehezen félig belegyömöszöli a zsebébe, igyekezve, hogy ne tűrje meg még véletlenül sem. A művelet végén elégedetten szusszant egyet, és most már nem csak időnként pillant fel, vagy a lába elé, hanem kiegyenesedik, kezeit nadrágja zsebeibe mélyesztve. A kikötőben szerencsére nem kell sokat várni, így hamarosan máris a sziget erdős részén szállnak ki, és először is beszívja az erdő illatát.*
- Huh... hát a tó egy kicsit nagynak tűnik nekem... mármint szeretek oda járni, de szerintem a felét se bírnám ki... biztos csak nem jól veszem a levegőt, deööö... a hágó... hát, legyen mégis inkább a tó. Hű de határozott választ sikerült adnom. Szóval mehetünk a tóhoz. *nyögi ki végre megvakarva a tarkóját, hosszasra sikerült morfondírozás után. *
- Egyébként sokat sportolsz? *kérdezi érdeklődve, ha már elindultak, végtére is most a futás, de repülni is látta már a lányt, és egész jól megy neki, azt is el kell ismernie. *

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-10-14, 3:11 pm

//NRT - Athalie és Chloe - 2012.10.06.//

* Talán éppen itt volt már az ideje annak, hogy valakinek átadjam egy részét az általam hordozott tehernek. Különös ez az egész, még a szüleimnek sem meséltem el mindazt, amit átéltem, tehát kizárásos alapon Athalie minden bizonnyal az első és az utolsó is, aki némileg több információt kap rólam, mint általában az emberek többsége, akikkel találkozom. Egyszerűen csak kibuknak belőlem a dolgok, talán ezzel is csak azt akarva nyomatékosítani, hagy lépjek már le innen, nem akarok szembesülni.. és azt is elregélem, miért nem. Meghökkenek viszont azon, amin fennakad, s már egy gyors levegővétellel meg is kezdeném a magyarázkodást, ám a szusz bennem pihen tovább, nem fogok közbe vágni, miközben beszél, legalábbis most nem. *
- Hát pontosan ez az. Ha továbbra is ilyen kiállhatatlan leszek, mert bár nem mondtad ki, de én így érzem, akkor nézhetem az egészet. Az fog oda vezetni, tehát csak le kell vetkőznöm azt, amit a szüleim, pontosabban az anyám rám adott. És kész. * rázom meg magam egy aprót, még ezzel is jelezve, annyira, de annyira meg akarok szabadulni mindettől, de most, hogy így kimondtam, már olyan nagyon hülyeségnek tűnik. Nem adhatom fel magam, csak visszább kell vennem, emberséggel kell lennem mindenki felé, mert nincsenek különbségek vér, vagy származás miatt. Itt mindenki egyforma. Ezt kellene belátnom, de ez megint annyira bugyutának hat, s nem is feltétlenül kellene ezt itt és most megtárgyalnunk, nem beszélve arról, hogy tényleg levegő kell. *
- Hát rendben, ahogy gondolod. * bólintok rá az el nem fogadott felajánlásra kapott reakcióra, s ha így állunk, indulhat is a gépezet. Örökmozgó vagyok, s bár ez lehet nem látszik rajtam, mégis egy nagyobb falatot dobok Athalie elé, rágja csak meg, ha már eljött velem. *
- Ha nagyon nem bírod, akkor mutasd csak nyugodtan az utat, amerre menni szeretnél. És én hűen követlek. * vigyorodom el végül, nagyvonalúan átadva a vezetés lehetőségét, mert hát az egy dolog, hogy én bírnám, de őt meg nem akarom kinyírni. Viszont a bemelegítés az fontos számomra, nem akarok lesérülni egy ügyetlen mozdulat miatt sem, így két hajlongás és nyújtás közepette hallhatom kérdését. *
- Igen, eléggé. Pici koromtól kezdve, ugyanis nálunk a tánc az alap, a bálok, és egyéb összejövetelek miatt, de mivel hiperaktív gyerek voltam, így anyám fogadott mellém egy edzőt. Annyira felesleges pénzkidobás volt, de nem igen akart elengedni közösségbe.. érted a problémát. * nézek rá jelentőségteljesen, szerintem pontosan tiszta, miért is nem voltam én sokat közösségben. Persze a későbbiekben ez már változott, kiszöktem párszor, aztán látszólag megtanultam a leckét. *
- Szóval mindenféle sportot szeretek, csak jól megmozgasson. Na és te? Biztos jól takarod a szálkáidat a ruhák mögött. * mérem végig mosolyogva, majd biccentek is buksimmal, indulhatunk, én készen vagyok. És akkor laza kocogással kezdem részemről, nem szeretek rögtön belecsapni a lecsóba, na meg őt sem fogom itt hagyni, ha valami gond lenne. *

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-10-19, 2:33 pm

//Kalandos harc a pontokért 5. forduló//

*Az utóbbi időszak elég eseménydúsan alakult Lucius életében, Seol szigetén több kalandba is belekeveredett s a tanulás mellett ez már picit megterhelő volt, így pihenés képen tett korábban egy kisebb utazást s most, a vurslisok elvonultával úgy érzi, hogy a sziget is elég csendes hellyé vált ahhoz, hogy kicsit ott is kikapcsolódjon, ráhangolódhasson gondolataira és feltöltődhessen. Erre pedig egy őszi pompában úszó erdő tökéletes hely, ahol a színek kavalkádja kápráztatja el az ember szemét s az illatok se hajaznak még a rothadó természetére, ami a tél közeledtével folyamatosan keveredik az eltüzelt fa szagával, ami csípősen eszi bele magát az ember orrába. De még nincs nagyon hideg, sőt kifejezetten kiránduló idő van. És ez Luciust is kicsalogatja a fóliánsok, papírok és könyvhalmok közül, ki a napfényre, egy jó kis sétára. Lazán öltözött, farmer, fekete melegítőfelső, edzőcipő. Pálcája persze nála van, anélkül egy lépést se tenne. Így korzózik egy jól bejárt ösvényen és hallgatja a madarak énekét, amikor valami furcsa hangot hall. Ezzel párhuzamban hasít bele a félelem. Nem tudná megmondani mitől, de görcsbe rándul a gyomra s a veríték is kiveri kicsit. Fülében egy gonosz, rémisztő kacaj csendül, mire elkezdi szaporázni lépteit. De a páni rémület igazán akkor üt ki rajta, amikor maga előtt megpillant egy kékesfehér, hideg fénnyel világító alakot. Az alak köntöst visel, de kezében kard van, fején korona, szeme pedig a legmélyebb feketeség. Ráncos ajkai nevetésre nyílnak s Lucius megint hallja a kacajt, mire szinte gondolkodás nélkül fordul le az ösvényről, hogy most már ina szakadtában próbáljon meg menekülni, mivel hasonló alakok tűnnek fel mellette is, ezekkel szinte versenyt fut, és fejhosszal van csak előttük. A többi kísértet alak nem visel koronát, csak az egyik, akit először látott s az gyorsabb is a többieknél, beéri a fiút s a feje felé suhint. Lucius hirtelen vetődik előre, hogy guruljon egyet, -szerencsére tud esni, képzett eséstechnikában-, így egy jó gurulást hoz össze és hirtelen, -úgy érzi találomra-, irányt változtat egy kevésbé járt ösvényre.*
~Hiába szaladsz, enyém a lelked!~ *hallja a síri hangot és a röhögést ismét a fejében. Még mindig üldözik, perifériás látását használva ezt könnyen észlelheti. Majd üldözői hirtelen előtte teremnek s aszott, fehér kezüket, melyet gázláng-szerű derengés vesz körbe, felé nyújtják, hogy görcsös szorításba vonhassák, kardjuk már emelik, hogy lesújthassanak. De Lucius észnél van és ismét irányt vált, most már nincs is ösvény a lába alatt, gazosban bukdácsol, mert úgy érzi, hogy az aljnövényzet a lába után kap és meg akarja fogni, elbuktatni. A pálcáját sietve vonja elő farmerjából.*
-Diffindo! *küld egy varázst a bokrok felé, melyek a valóságban is engednek a varázslat erejének. Lucius ugyanis nem tudja, hogy az egész a fejében van, minden, ami offenzív és támadó a környezetében. És azt is észleli, hogy miután az aljnövényzettől megszabadult, a szellemalakok a távolban maradnak, de a nevetés nem szűnik, helyette vörös szemű fekete madarak kezdik űzni, köröznek körülötte. Egészen addig, ameddig egy barlang szájához nem ér, ahová nem követi már semmi. Térdére hajol, hogy kicsit kifújja magát. Érezni kezdi a késztetést, hogy bemenjen, de habozik. Agya egy része azt sugallja, hogy nem jó ötlet, még a nagyobb része azt, hogy ha nem megy be, beérik a valamik amik üldözik, ezt meg annyira nem vállalná be, így hát előre szegezett pálcával lép be. És nem is teszi rosszul, mert hamarost morgást hall s az iszonyatos méretű támadó is hamarost érkezik. Nem csak nagy, de a feje is kifejezetten démoni, Lucius eddig se volt túl bátor a mai nap, de most végképp megfagy a vér az ereiben. De a vendégmarasztaló támadással is kell kezdenie valamit, ezért ösztönösen varázsol.*
-Protego! *a pajzsbűbáj fala egy kicsit megfogja a dögöt, pont annyira, hogy Lucius már támadni is tudjon. Most már szétárad az adrenalin a szervezetében, a harci düh kezd eluralkodni elméjén, mert tudatosul benne, hogy vagy ő, vagy a bestia éli túl, de ketten egyszerre semmiképp.*
-Sectumsempra. *célozza meg támadóját pálcájával, valahol a nyaka környékén, de a varázslat a bestiát csak karcolja, ami hangot is ad nemtetszésének s most Luciusnak nincs ideje a pajzsra, a dög szarvas fejével már neki is ugrik, öklelve, hasítva. Amikor a varázslat nem használható, Lucius végső mentsvárához fordul, ahhoz, amit sok mágus botoran megvet s nem gyakorol: testi képességeihez. Az utolsó pillanatban kerüli el egy oldalra pördüléssel, hogy mondjuk a hasfalában kössenek ki a szarvak, helyette csak oldalát szántja végig az egyik hegye. A sebet érzi, de nem törődik vele, erre most nincs idő. Nem foglalkozik a felsőjét átnedvesítő vérrel sem. Helyette varázsol is.*
-Fatum orbium! *az árnygömb oldalba kapja a dögöt, ami felbődül fájdalmasan s látható, hogy ez már megtette a hatását, de nem az igazi, mert csak jobban feldühítette. Lucius ezen megrökönyödik, nem is kicsit.*
~Mi ez? Acélszörny?~ *de nem adja fel, bár a bestia felé fordul s ismét támadna, Luciusnak még van ideje egy varázslatra. Ismét árnygömb jön, de gondos célzás, homlok közepére a kör megrajzolása után.*
-Fatum orbium! *Ez már megteszi a hatását, mert a hősünket felöklelni készülő dög a földre roskad, s fájdalmasan üvölt, hogy már Lucius kezdi úgy érezni, halláskárosodást is fog szenvedni. De még nincs vége, mert a sebzett bestia kezdi összeszedni magát, de Lucius már rájött, hogy mivel áll szemben, közben pedig kioldalaz a bestia elől, hogy még egy próbával igazolja feltevését. Kezeit a feje fölött összeérinti tenyérrel.*
-Armorum armorum armorum... *kántálja háromszor, majd a kezében megjelenő árnyfegyvert ami egy csatacsillag alakját vette fel, egyenest a tápászkodó bestia oldalába állítja, aminek jutalma ismét bődülés.*
~Ez egy nervun, csak a feje és az oldala gyenge és szarvakkal támad...~ *most már tudja mit kell tennie és kíméletlenül cselekedne is, ha a bestia nem vetné be utolsó erejét is, mert erőtartalékait is mozgósítva ugrik fel s megy neki Luciusnak, akit készültsége ellenére is meglep ez s meg is botlik, ahogy hátrálni próbál a barlangban, egy emberi csontban. Most realizálja, hogy van még belőle idebent, hiszen a lény már kicsinált itt pár óvatlan embert. De ez szerencse is, mert az állat nem tudja átszúrni, viszont megharapni se, mert már oldalra is hentergőzik s amint jó helyzetbe kerül, az állat oldalára célozva jön a hátráltató ártás.*
-Obstructo! *mivel jó területet talál el, így sikerül addig kivonni a forgalomból a dögöt, amíg feltápászkodik. De ismét támadna a nevrun, ám most már nincs esélye, mert Lucius pálcájának hegye előre nyújtott kezének tenyerén van.*
-Noctrum verbis! *mondja háromszor, majd a varázslat sikerül s megérzi a fájdalmat, de ez már nem új neki, az oldala is sajog. Viszont az ostorok a nevrun fejét fogják szorításba s rövid úton a halálához vezet ez, amit fájdalmas morgások, üvöltések kísérnek. Mikor vége, kimerülten roskad Lucius térdre, hogy kifújja magát. Most érzi az oldalát igazán, a testéhez tapadó véres ruhát s szürkült, roncsolódott kezének fájdalmait. Ugyan még nem végzett, hiszen eszében van az is, hogy a pánikmadár csalhatta ide s megértette így, hogy amit látott csak vízió volt, mégis először kifújja magát, majd jön a sebgyógyítás.*
-Hippokrax! *erre szüksége volt, most már koncentrálhat a madárra, amiről tudja, hogy a közelben kell lennie. Így kisétál a barlangból s a közeli fákat kezdi szemlélni, mivel úgy érzi, hogy a madarat ott lehet a leghamarabb észrevenni, amiben nem is csalódik. Az elüt a többitől, így a közvetlenül a barlang előtt álló legközelebbi fán meg is pillantja mostani nyugtalanságának okozóját, amit nem is hagy megtorlás nélkül. Na meg másnak se ártson lehetőleg többet a pánikmadár. A beazonosításban az is segít, hogy az idegesítő hangot ismét hallatja s ezzel elárulja magát. Most, hogy tudja mivel áll szemben, könnyebben le tudja küzdeni Lucius, tudja, hogy bármit érez, a madár miatt van. Így amikor kiszúrja, becélozza a kis dögöt a pálcájával.*
-Sectumsempra! *dicstelen véget ér a pánikmadár, felhasított testtel, saját vérében feküdve az avarban. Lucius pedig angolosan távozik, hogy kipihenje magát. Borzalmas, hogy ma se volt nyugta!*

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-10-20, 1:41 pm

//Kalandos harc a pontokért 5. forduló//

*A vursli pár napja távozott a városból, ez jó hír is a lány számára, meg nem is. A kalandja után a tértágított kocsiban még visszament párszor a parkba játszani a vursli-játékokkal és televásárolni még pár szatyrot. Pár zacskó szerkentyűnek már így sem jutott hely, muszáj volt egy bőröndbe rakni őket és betenni a szekrény aljába. Viszont jó, hogy elmentek, mert újra nyugi van. Általában nem szereti a nyugit, de az utóbbi pár hétben olyan sok minden történt vele, hogy jó egy nap csak sétálgatni mindenféle cél nélkül. Most is épp ezt teszi Seolon, az erdőben a friss levegőn. Fekete farmernadrág van rajta, egy fekete-fehér csinos blúz-szerű felső, és egy kényelmes, pamut pulcsi. Elsősorban a kényelem a fontos, de azért kell a blúz, hogyha valami olyan helyre megy, ahol nem akar slamposnak tűnni. A haja egyébként kiengedve, szépen omlik a vállára, két csillag alakú fülbevaló lóg a fülében, sminknek egy kis csillogó szájfény és szemfesték, valamint a nyakában lóg, bedugva a ruha mögé a nyaklánca, a pálcája pedig a zsebében.
Már elég mélyen bent jár az erdőben, tart egy ideje a séta, mikor furcsa hang csendül valamerre. Sértő a fülnek, és nagyon idegesítő. A lány néz mindenhova, próbálja megtalálni a hang forrását, de sehol semmi, csak egyre erősödő és hangosodó zaj. Pár perc múlva feszengeni kezd, megijed, hogy nem tudja, merre van az ellenség, ha ez egyáltalán ellenség, és félelem járja át a szívét, olyan, ami nem jellemző rá és még sosem történt. Az erdő is sötétebbnek és fenyegetőbbnek látszik, és nagyon üresnek. Ez csak még jobban növeli a lány szorongását. Aztán egy pillanatra megszédül, elhomályosodik a látása, és furcsa képek tömkelege merül fel az elméjében. Gyorsan váltakozó, sötét aurával rendelkező képek. Alig tudja őket rendesen megnézni (bár nem is akarja), de annyit lát, hogy veszélyes és veszedelmes alakok, és testét félelem járja át. Aztán a képek eltűnnek, és ő könnyebbülne meg, de amikor újra rendesen lát, felsikolt az eléje táruló látványtól. Még nem szűntek meg a félelmetes dolgok körülötte. Egy körülbelül tíz méteres, óriási pók ereszkedik le az egyik óriási fa ágáról, egyenesen feléje. Velőtrázó sikoltás töri meg a csendet, amit a lány nem érzékel, mert a vér a fülében dübörög, és minden apró kis neszt hangosnak hall miatta. Az acromantula, mert az az óriási pók, egyre közelebb ér hozzá. Electra pedig mi mást tehetne, elfut. Eszébe sem jut, hogy neki varázspálcája van, és nem hiába boszorkány. Most a félelem diktálja a lépéseit. Sikerül maga mögött hagynia az acromantulát, egy pillanatra megáll, hogy kifújja magát. Hátranéz a válla felett, hogy minden rendben-e. Mikor visszafordul, rémülten felsikolt és hátraesik. Feltámaszkodik a kezére, és remegve bámulja az előtte álló alakot. Az „alaknak” lába van és keze, mégsem ember. A feje egy krokodil és egy és egy farkas keveréke, igen ocsmány pofázmányt adva ezzel neki. A nyaka körül hosszú, fekete csápok tekeregnek, a két karjából hosszú, hegyes karók állnak ki, amikről csöpög a friss, vörös vér. Bizonyára alig pár perce ölhetett. A lány egyre jobban fél, és biztos abban, hogy most meghal.*
~Nem akarok… Nem akarok…~*önkívületi állapotában jutnak eszébe a szavak. Nem akar egy ilyen ocsmány teremtmény által meghalni. Ez a gondolat némileg magához téríti, és a félelmen túl összeszedi magát annyira, hogy fel tudjon állni, és olyan gyorsan kezdjen el rohanni egy másik irányba, amerre csak tud. Hamarosan léptek ütemes zaját hallja maga mögül. A krokodil-farkas fejű lény követi őt! De nem az az egyetlen. Csáprágók csattogása hangzik fel nem olyan messze mögüle, már az acromantula is követi. Olyan gyorsan fut, ahogyan csak bír, de szúrni kezd az oldala a beszorult levegőtől. Az a szerencséje, hogy jó a kondíciója és bírja a sokáig tartó mozgást, ezért rendesen tud menekülni a félelmetes lények elől. Aztán megpillantja szabadulása kulcsát. Egy barlang bejárata nyílik el pár méterre előtte. Gyorsan odasiet a barlanghoz, bepillant rajta, hogy minden rendben van-e vele, hogy véletlenül ne még egy bestia karjaiba szaladjon. Nem hall semmit, ezért a bemenetelt válassza. A bejárat nincs akkora, hogy az üldözői is beférjenek rajta.*
~Talán mégsem kéne.~*jut eszébe a lánynak, a további lehetséges veszélyre gondolva, de amikor a háta mögött pár méterrel megpillantja a krokodil-farkas fejű lényt, már nem hallgat belső hangra, ami marasztalná, és villámgyorsan bebújik a barlangba. Alig van ideje körülnézni, mert a következő pillanatban valami nagy és veszélyes dolog akarja elkaszálni. Ösztöneinek köszönheti, hogy időben félre tud ugrani, de még így is elesik, és felhorzsolja a tenyerét. Gyorsan fedezékbe hátrál, egy nagy szikla mögé, és onnan kilesve veszi szemügyre a támadóját. Ha nem lenne hozzászokva a furcsa dolgokhoz, most minden bizonnyal vagy rémületében kiugorna a cipőjéből, vagy szétröhögné magát azon, milyen ocsmány. Majdnem tíz méter hosszú, rémesen ocsmány feje van, és a fején még két szarv is van.*
- De ocsmány vagy, te szegény.*szorít egy kis időt a sajnálkozásra, de talán nem kéne sajnálnia a szörnyeteget, mert az máris felé támad, és a fején lévő két nagy szarvval akarja felnyársalni. Első alkalommal megvédi a szikla, ami mögé behúzódott, de az szét is bomlik darabjaira, tehát már nem jó hely a védelmére. Gyorsan előkapja a pálcáját, és a barlang egy másik végébe menekül, hogy onnan támadhasson.*
- Deprimo!*a varázslat célba ér ugyan, de úgy tűnik, semmi hatást nem ér el, mintha lepattanna az óriás testéről. A lány pár másodpercig csodálkozik csak ezen, mert többre nincs ideje, ugyanis a szörny ismét támad, úgy tűnik, kicsivel dühösebben a robbantástól, mint azelőtt.*
- Fatum orbium.*egy gyors kör a levegőbe majd a szörny felé bök a pálcájával. Az árnygömb, csak úgy, mint az előző varázslat, nem tesz semmilyen kárt a szörnyben.*
~Ne már!~*bosszankodik egy picit a lány és aprót dobbant lábával. Ez a felesleges düh majdnem a vesztét okozza, mert a szörny oldalról jön neki és elkaszálja a szarvával. Electra szeme a meglepetéstől kerekre tágul, és még mielőtt a bestia szarva elérné, alig van pár másodperce.*
- Protego!*próbál meg tenni valamit a saját védelmében, de a pajzs nem tesz sokat, csak annyit, hogy megóvja a súlyos belső sérülésektől. Métereket repül az ütközés következtében, mígnem a barlang egyik fala megállítja. A pálca kiesik a kezéből, ő pedig a barlang földjére esik. Pár percre elveszti a eszméletét, és amikor magához tér, akkor a szörny már ott van közvetlen mellette, és úgy tűnik, épp azt vizsgálgatja, milyen szögből lásson hozzá a lakomának. Electra úgy tesz, mintha még mindig eszméletlen lenne, hogy meglepetésből támadhasson. Mikor aztán a szörny egy pillanatra elfordul, cselekedni kezd. Gyorsan ülő helyzetbe jön, x alakban összeteszi a kezeit, és koncentrál.*
- Ignis pilas.*amint egy hirtelen mozdulattal széthúzza a karjait, azok égni kezdenek. Amilyen gyorsan csak lehet, formázni kezdi kezei között a nagy tűzgömböt, és amint létrejön, nekivágja az időközben visszaforduló bestiához. Nem várja meg, hogy betalál-e a tűzgömb, hanem felpattan és fedezékbe fut. Észreveszi, hogy valami meleg és ragacsos tapasztja össze a haját, mikor odanyúl, vért fedez fel. Biztos akkor történt, mikor a szörny a falnak lökte, de úgy tűnik, nem vészes, csak felületes a sérülés. Közben keresni kezdi a pálcáját is, mert arra is szüksége lenne. Aztán hallja a bestia fájdalmas üvöltését. Tehát eltalálta, de miért fáj neki a tűz, ha az árnygömb és a robbantás nem használt semmit.*
~Talán a tűz a gyenge pontja?~*töpreng el egy pillanatra, és hogy kiderítse, újra felveszi az x alakú kéztartást.*
- Ignis pilas.*megint lángolni kezdenek a karjai, de ezúttal a másik támadási módot választja, és a kis tűzlabdákkal kezdi el dobálni a szörnyet. Ám ezek a támadások nyomtalanul eltűnnek a levegőben, mintha nem is lettek volna.*
~Mégsem a tűz az?~*gondolja csalódottan, és a következő lépésen kezd gondolkozni. Olyan varázslatot kell kitalálnia, amit lehet pálca nélkül is, mert a pálca még mindig nem került elő. Valahol ott van a barlangban, de nem látja, hogy hol. Ezért pálca nélküli varázslat kell. Két kezét széttárja és felfelé fordítja, majd a koncentráció mellett jöhet az ige.*
- Armorum, armorum, armorum.*közben egy dobótőrre gondol, és ahogyan működni kezd az ige, a dobótőr megjelenik a kezében. Vár egy kicsit azzal, hogy eldobja, először megkerüli a bestiát, aki szinte kitölti a barlang egész területét, mert nem olyan nagy ez a hely. Szembe kerül a szörnnyel, és farkasszemet néz vele. Mintha párbajra készülnének, síri csend van, csak a lélegzésük hallatszik. Aztán a bestia elüvölti magát, Electra pedig egy nagy lendülettel eldobja a tőrt, és amint ez megvan, félreugrik a szörny útjából, aki rá akarja vetni magát. A földön feküdve azt próbálja megtudni, sikerült-e eltalálni a tőrrel a szörnyet. A felharsanó fájdalmas kiáltás biztosítja róla, hogy igen, sikerült. Ahogy ott fekszik, és próbál nem a szörny útjában lenni, nehogy rátaposson, megpillantja a pálcáját. Pár méterre van tőle azon a helyen, ahol pár perce elvesztette az eszméletét.*
~Hogy nem láttam meg akkor?~*hitetlenkedik egy kicsit, majd vigyázva, hogy kikerülje a bestiát, a pálcája felé kúszik. Mikor odaér, boldogan felkapja. Pálca nélkül elég védtelennek érezte magát, még ha tud is olyan varázslatokat, amikhez nem kell. Most viszont van egy kis ideje végiggondolni a dolgokat, amíg a bestia gyengélkedik.*
~Nézzük csak. Majdnem tíz méteres, ocsmány pofázmány, szarvak, bizonyos helyeken sérül, más helyen nem, elég gyors. A testén szarupáncél, biztos az védi. Ez… igen! Egy nervun!~*diadalmas kiáltás szakad ki belőle, és végre már mindent ért. A robbantás és az árnygömb azért nem sebezte meg, mert a páncélt találta el, a tűzgömb azért élt célba, mert az oldalán lévő sebezhető felületet érte, az árnytőr pedig azért, mert a fejébe ment, ami nagyon sérülékeny terület. Most, hogy már azt is tudja, mivel áll szemben, itt az ideje végezni a bestiával. Az oldalába kerül, és a zsebébe tűzi a pálcát, mert most nincs rá szükség. X alakba rakja a kezét, majd miközben széthúzza, mondja ki az igét.*
- Ignis pilas.*egy jó nagy tűzgömböt hoz létre, amit egyenesen nekiküld a nervun oldalán lévő védtelen területbe. Fájdalmas ordítás következik, de a bestia szenvedései még nem értek véget. Újra kezébe veszi a pálcát, és sorozatosan támad.*
- Sectumsempra! Deprimo! Sectumsempra!*az összes varázslat a sérülékeny területre megy, így a nervun egyre sérültebb és gyengébb. A lány most megkerüli, hogy a végső csapást a fejére mérhesse.*
- Fatum orbium.*mondja ki az igét a kör rajzolása közben, majd pont a nervun ocsmány pofázmánya közepébe küldi a gömböt. És végre meghal a bestia! Mikor kimúl, Electra megkönnyebbül, és leül pár percre pihenni. Most van ideje az egészet végiggondolni. Most már tudja azt is, hogy az útvonal, amin idejött, nem a saját választása volt, és a félelem is hamis volt, amit érzett, mert a nervun társa, a pánikmadár hamis félelemérzetet keltett benne, és hallucinációkkal is rásegített erre. Elhatározza, hogy megkeresi a madarat, és azzal is végez, nehogy a visszaútja is olyan rossz legyen, mint az idefelé jövet. Kijön a barlangból, és pálcájával a kezében készen várja a madarat, és persze keresi is, ha a dög nem akarná felfedni magát. Tudja, hogy a közelben kell lennie, így a fák között keresi. Pár perc múlva megint hallja azt az idegesítő hangot, de már tudja, mitől van, úgyhogy meg sem ijed, csak a hang forrására koncentrál. A fák között keresi a madarat, és hamarosan megpillantja.*
- Gyere csak, te dög. Petrificus totalus!*próbálja meg a sóbálvány-átkot a lány, de a madár nagyon gyors, és sikeresen kikerüli, bosszankodásra ingerelve ezzel a lányt, és némi bosszúvágyra is a dög után, aki a nervun barlangjába csalta. A zsebébe tűzi a pálcát, majd a két kezét széttárva és az ég felé fordítva ismét egy dobó tőrre gondol.*
- Armorum, armorum, armorum.*mondja el annyiszor, ahányszor csak kell, majd amint megjelenik a kezében a tőr, becélozza a madarat. Bízik a dobótehetségében, és nem kell csalódnia. A tőr egyenes pályán száll, és pontosan beleáll a madárba. Az egy visítással a földre zuhan, de még él, mert a tőr nem talált létfontosságú szervet. Úgyhogy el kell intézni.*
- Setumsempra.*a legegyszerűbb igét választja, amivel ölni lehet, mert többre már nincs kedve és ereje sem. Amint kimúl a madár, ő már indul is vissza a kastélyba, hogy ellássa a sebét, és lefürödjön. Mostanában elég sokszor ez a programja, de hát így jár az, aki egy ilyen iskolában tanul.*

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-10-20, 2:50 pm

//Kalandos harc a pontokért 5. forduló//

*A hírekből ítélve Mystral most a kellemes nyugalom birodalma lett, hiszen a rabló horda, léglabda játékok csapatai és vurslis társaság már nem tanyázik a városban, ezzel hozva pezsgő lendületet annak életébe – bár különböző szempontok szerint -, így az enyémbe. Tökéletesen elég volt számomra ez a pár esemény, hiszen izgalomra és kalandra vágytam, amit jutalommal egybekötve kaptam meg, nem egyszer életveszélyes köntösben. Elégedetten tekintek hát körbe Mystral határán, az előttem elterülő erdőn, furcsa higgadtsággal hangulatomban, mivel úgy döntök, hogy kihasználva az alkalmat, a csúcson hagyom abba, s a kalandor életmódtól ismételten visszavonulok, kezdve ezt egy sétával, ami kifejezetten normális tevékenység. Célpontom az erdő, szeretem a természetet, s nem vágyom a vízre, mert talán orosz vagyok, de nem jelenti azt, hogy mindig a hideget választom a meleggel szemben, elvégre úszni az iskolában is van lehetőségem, viszont nem érdekel sem a barlangok sötétsége, sem a hegyek kopársága, sem pár rom, vagy bűzös mocsár. Az ősz színpalettáját akarom látni kedvenc erdőségemben, mely jellememhez illően tartogat meglepetéseket, elég sötét, de ha keresed, meglátod gyönyörű oldalát is, mi most a sárga-barna színekben rejtőzik, melyek hűvös szellőben járják lehulló keringőjüket a lombok zúgásának zizegő dalára. Túrát tervezek, minek során kiszellőztethetem fejemet, gondolataimba merülhetek egymagam, így öltözékem most a szokásostól eltérően illik ehhez. Lábamon kényelmes fekete bakancs, mihez katonai mintás terepnadrág tartozik, felül vörös pólóm rajta feketével családi címeres mintával, ám ezt övemmel együtt, ahol pálcám lóg, eltakarja fekete kapucnis pulóverem, felhúzott cipzárral, fejemen a kapucnival. Kiegészítőket nem viselek, egyáltalán nem szeretném elveszíteni, vagy bepiszkítani őket a sérülés veszélye mellett, illetve pénz sincs nálam, hiszen sétát tervezek. Lassan indulok meg a lábam alatt ropogó apró gallyak tömkelegén, mit falevéltenger lep el a sűrű, hatalmasan égbe nyúló fák között, amik fekete, furcsán hajló törzseikkel adnak félelmetesen varázslatos hangulatot területüknek, fényt pedig a lombok között beszűrődő nap biztosít. Dobhártyámat nyomó csönd, néha zizzenés, roppanás és neszek tarkítják az illatos légtért, amik állattól, de maguktól a fáktól is származhatnak. Figyelmes lépteim közben, melyekkel a kiálló gyökereket és növényeket kerülgetem, szemem pásztázza körbe környezetemet, egészen addig, míg egy ismeretlen, furcsa hang megállásra nem kényszerít.*
~ Mi ez? ~ *torpanok meg csendesen fülelve, megpróbálva bemérni a hang forrását, ami bizalmatlanságot ébreszt bennem, ám nem járok sikerrel, ugyanis az állatéhoz hasonló nesz nem szűnik. Frusztrálóan hat rám, mintha kifejezetten az idegeim károsítása lenne célja, türelmetlenül várom elmúltát, megszakadását, keresem a megoldást gondolatban, de a növekvő feszültségem elnyomja racionális énemet, felébresztve ösztöneimet. Úgy érzem kifejezetten rám vonatkozik, hogy nem vagyok szívesen látott vendég, és akár veszély is fenyeget, ekkor pedig az ismeretlentől való félelem hullámzik át testemen lelkemből törve ki. Riadtan feszülök meg, szememmel kétségbeesetten keresem a forrást egyik fáról a másikra ugorva, hátha fedezékükben bújik meg támadóm. Ekkor pillantásom egy fekete alakon akad meg, ki éppen miután észreveszem, visszahúzódik egy nagy fa törzse mögé. Nem tudom ki, vagy mi lehet ő, s most nem érzem magam bátornak, sem kíváncsinak, inkább az a kellemetlen gondolat szivárog be fejembe, hogy erősebb nálam. Elemzésre nincs idő, hiszen bár ő eltűnik, illetve nem látom, hamarosan az előttem lévő fák mögül többen lépnek elő, én pedig riadtan engedek vágyamnak, s nekik hátat fordítva teljes erőmből rugaszkodom el, hogy futni kezdjek. Nem pillantok magam mögé, mégis úgy érzem követnek, hajszolnak engem, és muszáj kijutnom innen, de félve attól, hogy könnyedén utamra lelnek, hirtelen változtatok irányt, egyszer jobbra, másszor balra kanyarodva, áttaposva a bokrokon, növényeken, figyelmesen elkerülve a fák törzsét rohanok lélekszakadtan, csupán az előttem lévő területet látva, bakancsom pedig kíméletlenül tapossa ki az utat nekem, ágak roppannak alatta, kidőlt fatörzseken dobbantok rajta szakadozó szuszogásom közepette.*
~ Juss ki, gyerünk, juss ki. De merre van a ki? Erre… erre kell legyen. ~ *villan át fejemen az egyetlen értelmes gondolat mióta félelmemben futok, s hamarosan tekintetem egy feketén ásító barlangbejáratot pillant meg, gondosan elrejtve a rajta végigfutó indák mögött. Hirtelen fog el porcikáimat égető érzés, miszerint muszáj betérnem a túlélés érdekében, de valahol agyam mélyén, suttogás szintjén bizonytalanul nézem, mikor lelassítok, elvégre ki tudja, hogy mi lakozik benne. Bár elhagyatottnak tűnik… Erőt véve magamon indulok meg tehát, és pár lépés múlva elnyel a sötétség, de a hátam mögött beáramló fény gyér látási viszonyokat eredményez. Figyelmesen lépek előre, kutatva az előttem elterülő barlangot, mikor hirtelen távolabbról lendül felém valami, ami első pillantásra hatalmas, nálam minimum négyszer nagyobb, ronda küllemű bestia, szarvakkal a fején, viszont ezekhez a méretekhez képest fürge, gyorsaságából ítélve. Első döbbenetem hamar elszáll, egyrészt megtanultam gyorsan reagálni, hiszen magam is az vagyok, másrészt az adrenalin még ereimben száguldozik a futás után, így nem ismeretlen testem számára a harci helyzet, tehát pálcámat a kirántással egyazon mozdulat alatt fogom rá.*
- Obstructo! *kiáltom, ezzel próbálva tartósan eltávolítani magamtól, ám legnagyobb döbbentemre egyszerűen lepattan róla a varázslat, hasztalan érve őt el, s kizárólag az utolsó pillanatban sikerül a fejemet odébb kapni, így a falnak vetődve csúszva le a földre, mert különben eltalálna szarvaival, viszont azonnali reakcióm következtében a falnak csapódik. Egy pillanatra rázza meg a fejét, míg én felpattanok, és mivel most ő kerül a kijárathoz közelebb, én csak befelé vagyok képes menekülni, szintén a megfelelő pillanatban, hiszen karmai már utánam legyintenek, de csak a levegőt markolhatják.*
- Deprimo! *vágok én is feléje pálcámat távolabb lépkedésem közben, azonban ismét lepattan róla a varázslat, s most kezdek kétségbe esni. Képtelen vagyok elkábítani, vagy ellökni magamtól, de megsebezni is. Ide magasabb szintű varázslat kell, elvégre úgy látszik erős a védelme. Gondolataim taktikai előnyöm rovására mennek, a közöttünk lévő távolság csökken, morgása pedig erősebben hallatszik, mikor újra támadásba lendül. Kétségbeesetten kapok észhez, próbálok meg kitérni előle hátamhoz közel a fallal, de csak odébb tudok hajolni, míg védekezően tartom magam elé pálcás kezemet, aminek megfizetem az árát. Szarvaival felém bök, oldalamat pedig csak azért nem éri, mert kezem állja előbb útját, s a lendülettől egyszerűen átdöfi tenyeremet, fegyveremet elengedem fájdalmamban, így az a földre zuhan. Azonnal ordítás hagyja el a torkomat, ő pedig szarvát húzza ki a falból lendületének köszönhetően, azzal rántva kezem is, míg ki nem szakad belőle testrésze, ezzel térdre rogyasztva engem, most a másik irányba. Gyakorlatilag lyuk keletkezik rajtam, természetesen a vér is csurog a földre és karomon keresztül pólómra, de tekintetemet sebemről támadómra irányítom, aki a földön lévő ellenfélre óhajt rontani. Nem tehetek mást, gondolkodás nélkül kapom ép kezembe pálcámat, s mivel így az eredetileg pálcát nem tartó kezembe kerül, illetve értelmetlen lenne rászegezni a szörnyre, hiszen varázslat nem sebzi meg, ezért felfelé lendül kezem.*
- Umbra vincula! *nyomom meg a második szóban lévő u betűn a hangsúlyt automatikusan, az energiát pedig sérült kezemre helyezem, így hozva létre négy árnycsápot. Kettő a szarvaira tekeredik rá, próbálva megakadályozni a fejének közeledését, kettő pedig testét tartja vissza, míg ügyelve a varázslat fenntartásának szabályaira kelek fel hátratántorodva és kezdek hátrálni gyors tempóban, visszafogva közben ellenfelemet, növelve ezzel a köztünk lévő távolságot egészen, mert egészen a barlang szájáig hátrálok. Ekkor a szarvainál fogva rántom meg őt, hogy a falnak csapódjon feje, s mivel ezzel érve el, hogy egy kis fordulatot tegyen, és profilból lássam, mert az csak jó, ha ismét irányba kell állnia a támadáshoz. Kezemet leeresztem, és azonnal sérült testrészemre szegezem.*
- Hippokrax! *hörgöm fájdalomtól eltorzult arccal és hanggal, mire lassan gyógyulni kezd sebem, csillapodik a fájdalom, eláll a vérzés, sebem lassan összeforr, míg az ez idáig ismeretlen lény kezdi összeszedni magát, felém fordulva. Elkapom pálcámat mikor közeledni kezd, varázslatom azonban sikeres lelkierőmnek köszönhetően, hiszen ilyen sebbel nem sokáig bírnám, az eleve előnytelen küzdelmet a másik ellenállósága miatt. Muszáj lesz kitalálnom valamit, így veszem át eredetileg pálcás kezembe fegyverem.*
- Fatum orbium! *rajzolok egy kört pálcámmal, és bökök át rajta, így küldve mellkasa felé egy árnygömböt, s ezek után azonnal elmozdulok, hogy megzavarjam őt, és esetleges védekezés helyett – már ha képes rá -, rám irányuljon figyelme, s így történik, velem együtt mozdul felfedve fordulatában oldalát, ahova becsap az árnygömb. Összerándul, felbőg, én pedig kíváncsian szemlélem égési sérülését.*
~ Sebezhető az oldala! Micsoda egy dög, biztosan azért él barlangba, hogy ne kapják oldalba, ide csak elölről lehet bejönni, ő pedig direkt így várja az áldozatot. Várjunk csak… várja. ~ *jutok felismerésre, s a két kulcsszó miatt indulnak be gondolataim… oldala, várja… A kinézetőből ítélve ez egy nervun. Akkor viszont kell lennie egy pánikmadárnak is. Én nem ide jöttem! Csalogattak! Rádöbbenésemmel egyetemben megnő önbizalmam, s már egyértelműen tudom, hogy az oldalánál kell halálosan megsebesíteni a győzelemhez és túlélésemhez. Kinyújtom kezemet, tenyeremre helyezem pálcám hegyét.*
- Noctrum Verbis, Noctrum Verbis, Noctrum Verbis! *ismételgetem növekvő koncentrációval. Gyűlölöm, ha csapdát állítanak nekem, kifejezetten megalázó a riadalmam és a menekülés, ez a dög pedig szimbiózisban él azzal aki erről tehet, mellesleg megpróbál megölni, továbbá féltett, cikeszhez értő kezemet is átszúrta. Halál rá! Létre is jön a gömb, s a sebéből feltámadó ellenség tart már felém, így mikor kellő távolságba ér, az ostorokkal támadom meg, mégpedig oldalát, és tekerem rá őket. Összeszorított fogakkal tűröm a fájdalmat, megfeszülnek izmaim is, de előre meredve koncentrálok, s elérve hatásomat sebzem meg a nervunt, ki láthatóan szenvedni kezd hangosan, remegve az égető, rothadást előidéző ostorok alatt. Biztosra megyek, kitartásomnak köszönhetően pedig hamarosan a roncsolástól halálosan megsebesülve terül el alanyom a földön és leheli ki életét, mire megszüntetem a varázslatot.*
- Hippokrax! *szegezem ismét kezemre pálcámat, türelmesen meggyógyítva azt, míg vissza nem nyeri eredeti erejét és alakját. Mogorva tekintettel mérem fel a halott testet, közelebb is sétálva előre szegezett pálcával, s a történteket átgondolva igazolom elméletemet. Gondolkodásomból a talpam alatt roppanó csont szakít ki, lenézve pedig észlelem, hogy nem én vagyok az első áldozat. Ez többet nem történhet meg, valahogy úgy érzem, hogy az iskola és környéke az én territóriumom és undorító lények nem szennyezhetik be. Tekintetem a barlang bejáratára irányul, s már tudom, hogy még egy ellenfelem vár rám odakinn, de nálam a meglepetés ereje, és az idő, míg végiggondolhatom támadásomat. Nem szabad, hogy megfutamítson, akármit hallok vagy látok, a képzeletem szüleménye lesz, mert egy Zhukov inkább meghal, mint fél, vagy menekül. Az orosznak nincs veszélyérzete. Gyorsan kell végeznem vele. Elindulok hát kifelé, tudatosan a fák tetejét pásztázva, ágaikon keresve a madarat, s lassú haladásomnak köszönhetően érek ki a bejárathoz, mialatt a távolban mérek fel pár fát. Nem találom, azonban ha a közelebbieket szeretném megvizsgálni, ki kell lépnem, s ezzel egy időben hirtelen csap fel a kellemetlen hang, mely olyan gyorsan jön, hogy ijedelmemben rándulok össze, kétségbeesetten kutatva a forrását. Most azonban közelebb vagyok, s remegő lábakkal fedezem fel a madarat, pálcám pedig azonnal lendül.*
- Petrificus totalus! *próbálom megbénítani, de mire kimondom a varázslatot, már átlátja a helyzetet ellenfelem, így elrugaszkodva tárja ki szárnyait, és meglepő gyorsasággal csapva őket össze, reppen egy kicsit távolabbi fára. Szerencsére tudom tekintetemmel követni, de hangja kínzóan félelmet keltő, tekintem el-el vándorol a fákra, nem létező ellenfelet keresni. Menekülni akarok, s engedek a késztetésnek, futni kezdek a barlang szájától el, visszafelé, elvégre arra vezet az út kifelé az erdőből, ám a madár is arra repül, el kéne jutnom a közeléből… Amint futás közben közeledek feléje, nem repül el, valószínűleg érzi, hogy legyőzném őt, ezért elriasztani szeretne, s felkészülésemnek köszönhetően működik racionális énem is, tehát érzékelem mindezt. Itt a lehetőség, megtévesztettem!*
- Stupor! *villan rá hirtelen tekintetem és pálcám is, az ige pedig meglepetésszerűen éri, betalálva kábítja el azt, minek következtében lezuhan a fáról, tompa puffanással landolva a levélben úszó avaron. Gondolkodás nélkül lépek közelebb, és tartom rá pálcámat kíméletlen tekintettel.*
- Piroinito! *gyújtom fel, had égjen el. Szeretem a tüzet, s bízom benne, hogy ez elég büntetés lesz, illetve nem okozok nagyobb problémát, hiszen kissé nedves a talaj és avar, kétlem, hogy egy ekkora tűz hatalmas lángra kapna. Mivel dolgom elvégzem, más támadásra nem számítok, elvégre valószínűleg mindent megöltek a környezetükben, ezért hátat fordítva indulok meg lendületesen a kivezető út felé, hogy minél hamarabb elhagyjam az erdőt. Nincs kedvem tovább maradni, azt hiszem tökéletesen teljesítettem testedzési programomat. Ellenben egy fontos tény nem kerüli el a figyelmem: életembe visszatér a kaland, immár akkor is, ha nem én keresem. Csak egy kis ösztönzés kellett neki…*

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-10-20, 4:57 pm

//kalandos harc a pontokért, 5. forduló//

*Valamiért erre a hírre soha nem számított, bele se gondolt, hogy az apjával bármi is történhet. Az volt az első gondolata, hogy a teleport-szobába megy és meglátogatja, aztán az ajtóban megtorpant és úgy döntött, egyszer kénytelen ezt az egészet megemészteni, vagy éppen kiszellőztetni a fejét. Most, hogy már nincs nyüzsgés a szigeten, az erdő tökéletes helynek ígérkezik ahhoz, hogy egyedül legyen, így amint partot ér, egyenesen oda is megy. Lassan sétál, zsebre dugott kézzel, pálcája szokás szerint a farzsebében pihen. A lombok között helyenként a nap is besüt, fekete ruházata pedig mohón issza be a ráeső napfényt, ami kellemes meleget áraszt magából még most is, hiába van október. Egy adott ponton meg is áll, és szemét lehunyva megpróbál visszaidézni valahonnan egy szebb emléket az apjáról. Biztos van. Biztos tett olyat az öreg, amiért egy kicsit is szeretheti... a kellemes nyárinak is mondható őszi délután azonban most lassan inkább kiüríti a fejét, beszívja az erdő illatát, és úgy jól elvan magában, amíg fel nem hangzik valami fura, sőt inkább rémisztő hang és hirtelen összerándul. Nem szokott megijedni, most mégis összeszorult a gyomra és körbenéz, hogy mi lehetett az. Valami furcsa rossz érzés szállta meg, amint ismét felhangzik a sivító, visító rikácsolás, bár talán nem ez a legjobb szó rá, mert annyira nem hallja hosszan és ez az ijesztő benne. Talán. El sem tudja dönteni, mi zavarja az egészben. A legvalószínűbb az, hogy túl rövid időintervallumokat ölel fel a hang ahhoz, hogy egyáltalán sejtése legyen, hogy honnan jön, vagy megállapíthassa, mi is az. Inkább mély levegőt vesz, megpróbál lenyugodni, de mégsem sikerül. A szemközti bokorban mintha rejtőzne valami. Megrázza a fejét, biztosan csak rémeket lát. Önmaga győzködése azonban nem segít, a bokor ismét megmozdul, és szeme sarkában valakit mintha elsuhanni látott volna a fák között. Egy fekete folt volt csak, egy árnyéknak tűnt. Nyel egy nagyot, eszébe jutott hirtelen a várrom, ahol megtámadta az az árny. Előkotorja a pálcáját, miközben megmagyarázhatatlan módon a hideg futkároz a gerincén, és szorongatva a mágikus fadarabot elindul az ösvényen előre. *
~Apát megtámadták... szentséges szalamandra... nem akarom én is ispotályban végezni. ~*fut át az agyán, és alakulóban van egy kép az apjáról, aki állítólag olyan sokáig volt a Cruciatus hatása alatt, hogy teljes mértékben félrebeszél és talán már őt sem fogja megismerni. Újabbat nyel, csodás ez az egész. Sietősen halad az ösvényen, majd mivel újabb árnyat lát elsuhanni az erdő sűrűjében mellette, és sokkal gyorsabban is mozog, mint ő, letér az egyik elágazásra, és ott halad tovább. Hosszú percek telnek el, miközben gyorsan szedi a lábait, kiutat remélve ebből az egészből, lépteket hall, futni kezd, bár ezzel csak annyit ér el, hogy csörtetésétől talán még hamarabb megtalálják, aztán amikor már egy neki szegezett pálca is felvillan előtte a semmiből a fekete folttal- nem sűrűn szokott ilyet csinálni- de felvisít, megáll, hátralép pálcáját maga elé szegezve és láss csodát, csak egy egyszerű fa áll előtte, rászegezett ágával, ha lehet ezt így mondani. Körbefordul, lihegve kapkodja közben a levegőt, és most fedezi csak fel, hogy még a környék is ismeretlen. Egy barlang szája tátong tőle nem messze, és a fejében egy hang arra biztatja, hogy ott majd megszusszanhat. Oldalára szorítja a kezét, mert bordái között szúr a beszorult levegő; ő és az effajta sportnemek, mint a futás, nem éppen vannak jó viszonyban. Mély levegőt vesz, de még az sem segít, sem ha kihúzza magát, hát inkább csak kissé görnyedt vállakkal, még mindig oldalára szorított kézzel, másik kezében pálcájával lép be a barlangba. Lehet, hogy az összes misztikus lények ismerete órára el kellett volna mennie? Esküdni merne rá, hogy ez a vijjogás is valami ilyen lénytől származhatott, mert nem szokott ő félni ilyesmiktől. Vagy ezentúl majd mindig pánikrohama lesz, ha eszébe jut, mi van az apjával? De valamiről olvasott a tankönyvben, valami madárról, ami félelmet kelt... vagy az nem is madár volt? Megrázza a fejét, már túl sok is ennyi gondolat, arra kellene rájönnie, hová keveredett. Belép a barlangba, némi rossz előérzettel, de azért a háta mögé pillant, és mérlegelve csak biztonságosabbnak tűnik ez a hely itt, egészen addig, amíg gyönyörű szép magas hangrégiókat megmozgató sikoly nem hagyja el a torkát a soha még csak álmában sem látott szörnyeteg előtt, amelyik nem elég, hogy csak úgy ott van, de még neki is ront. Olyan ez az egész egy pillanatig, akár valami lassított felvétel, arról is elfeledkezik, hogy szúrt az oldala, már várja, hogy leperegjen előtte a teljes élete, és előre szegezve a pálcáját kimond egy varázsigét. *
- Petrificus totalus. *ez az egyik kedvence, ami azt illeti, a kaszaboló átok mellett, de most mit sem használ az egész, az ocsmány fejű behemót oldaláról lepattan a varázslat, és elnyeli a kavicsos talaj. Mintha páncélja lenne. Neki azonban nincs, pechjére, és el sem tudja képzelni, mi a fene ez itt. Fején szarvak vannak, és úgy néz ki, mintha valami démontól kölcsönözte volna. Egy könyvben talán nevetne rajta, most viszont cseppet sem vicces ez az egész, mert hiába hátrál, az a valami nagyon gyors. *
- Sectumsempra. *nyögi ki az újabb varázslatot, de ez is ugyanúgy lepattan a testéről, gyanakodni is kezdene, ha lenne rá alkalma, hogy ez talán egy olyan bestia lenne, aminek ilyen akhilles-sarok szerű ritka gyengepontja van csak, mint mondjuk a sárkánynak a hasa, de ehelyett sikerül elbotlania egy kőben, ahogy a barlang kijárata felé próbál hátrálni, hiszen nem lát mindenfele, és a lomhának tűnő bestia most megmutatja mennyire fürge is valójában. Eddig csak szarvával próbálta megsebesíteni, ímmel-ámmal, mintha tudná, hogy biztos fogás, vagy mint ahogy a macska játszik az egérrel, most azonban ahogy elterült a földön, már meg is jelent a képben a rém ronda képe, és Athalie hiába tartja maga elé a kezét- mintha bármitől is védene- az egyik szarv éppen átdöfi az alkarját, amennyire fáj még a csontot is eltörhette. Felordít a fájdalomtól a lány, és kétségbeesetten próbál bármiféle megoldást találni, amivel túlélhetné ezt az egészet. Utolsó próbálkozás, nem hiszi, hogy lesz több esélye. Ha ez sem sikerül, vagy lepattan és őt találja el, vagy nem, de akkor meg ezek a szarvak fogják felöklelni, mert ez egy... nervun. Beugrott, hogy olvasott róla, és a feje... az a gyenge pontja. Felemeli a pálcát, miközben a bestia kihúzza a szarvát a karjából és újabb támadást készül intézni ellene, most minden azon múlik, melyikük a gyorsabb. *
- Avada Kedavra.*mondja ki most már igazán kétségbeesetten, a szörny fejére szegezve a pálcáját, előtör a zöld sugár és a szemekből nyomban eltűnik a düh, helyüket üresség veszi át. A bestia kidől, ő meg újfent levegő után kapkodva fél kezére támaszkodva hátrál, lábaival taszítva magát arrébb, gyakorlatilag mászik. Arcán ott ül a rémület, keze borzalmasa fáj, a tátongó sebből kilátszik a csont is, ezzel muszáj lesz gyógyítóhoz mennie. A barlang szájához érve megtámaszkodik a falban és egy pillanatra arcát a tenyerébe temeti. Megint az apja jutott eszébe, és valahol örül, hogy ez már nem fogja zavarni, nem fog kiakadni, hogy sose képes magára vigyázni. Mély levegőt vesz, a nyakában lévő sálat lerángatja, miközben pálcáját az ölébe ejtette, és fogait összeszorítva csak néha sziszeg, miközben nehezen a karjára csavarja azt. *
- Pánikmadár... és én bedőltem neki. *nyögi ki hirtelen, a váratlanul jött felismerés eredményeként, hiszen olvasott róluk, csak éppen órán nem járt. Jó lett volna, talán akkor nem téved el, és nem történik ez az egész. Mérgesen, vagy inkább keserűen dönti hátra a fejét, aztán feljajdul, megtapogatva a tarkóját, túl nagy volt a lendület. Semmi komoly baja, szerencsére, a bal alkarját leszámítva, így a keze használhatatlan. Feltápászkodik nagy nehezen, mély levegőt vesz, és kilép a barlangból. A vijjogás most nagyon közelről hallatszik, és nem kell sokáig keresgélnie, hogy észrevegye a lombok között a képen már látott madarat. Összevonja a szemöldökét, és rászegezi a pálcáját. *
- Sectumsempra... te kis dög. *morog egy sort a varázsige után, bár a madár felröppen és helyette mély vágásokkal egy mókus pottyan le valahonnan. *
- Sectumsempra. *még egyszer, de fürge a kis tollcsomó.*
- Avada Kedavra. *már hisztisen jelenti ki, röptében nem is annyira rá, inkább némileg elé célozva, és a madár meg éppen beér a zöld sugárnyaláb célkeresztjébe, aztán lepottyan. Kész... most már csak ki kell találnia, hol van. Figyelmesen néz körül, de semmi támpontot nem talál, csak egy fa oldalán lát némi mohát, ami mindig északi oldalon nő, a város és a rév viszont keletre van, így elindul a megfelelő irányba, lassan már szédelegve, elhurcolja magát a révig, majd a kastélyban fel a betegszobáig, a gyógyító pedig feltehetőleg végtelenül örülni fog, hogy ott esik össze, szerencsére már elállt a vérzés, így nem áztat el semmit. Egy ideig az erdőt is kerülni fogja, az holtbiztos. *

//Mivel Athalie még csak elsős, így az Avada Kedavra természetesen számára nem ismert varázslat, ennek köszönhetően nem is tudta alkalmazni! (Sid)//

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-10-20, 10:44 pm

//kalandos harc a pontokért, 5. forduló//

*A cirkuszos kocsis eset után kerültem a szigetet. Nincs nekem szükségem arra, hogy még valami hülyeségbe rángassam bele magamat, így inkább mellőzöm a szigetet és az egész herce-hurcát. Ugyan böki a csőrömet, hogy nem lopkodhatok, de inkább lemondok az anyagi javakról, minthogy még egy napot bezárva tartsanak. Szerencsémre a vurstlisok nem maradnak túl sokáig, így a sziget újra elcsendesedik. Hiányzott már a császkálás, ezért rögtön ki is használom a helyzetet, hogy mehessek. Nem vagyok túl türelmes típus, szeretek állandóan úton lenni, ezért sétám helyszínéül az erdőt választom. Kint már hűvös van, mert közeledik a tél, ezért én is kicsit jobban felöltöztem. Lábamon bakancs, zöld farmer, felülre egy csillagos sárga pólót vettem, de az nem látszik a szürke pulcsitól, ami kapucnis és neon narancs mintákkal van díszítve. Természetesen csuklómon megint található egy csomó kacat, szigorúan olyan, ami nem csörög.
Azonban miközben sétálgatok az erdő csendjét egy hang töri meg. Nem akarok rá figyelni, de nem tudom kizárni és egyre jobban az idegeimre megy. Megállok, forgolódom, hogy megtaláljam a forrását és elhallgattassam, de minden hiába nem látok semmit és a zaj csak megy tovább az őrületbe kergetve engem. Egyre jobban feszengek a saját bőrömben, pedig most azért jöttem, hogy kicsit ki eresszem ez a gőzt. Egy pillanatra becsukom a szemem, hogy kicsit elengedjek magam, de nem tudom pár másodpercnél tovább lent tartani, mert egyre jobban eluralkodik rajtam a félelem.*
~ Mitől is félek én most tulajdon képen?~ *Teszem fel magamnak a kérdést, de a választ már csak a bevillanó képek adják. Össze-vissza jelennek meg a képek, nincs köztük semmi összefüggés, csapongnak, mint egy gyerek képzelete.
Az első képek nagy részében apámat látom. Nem csak az alakját, hanem a laboratóriumát, ami szerintem az egyik legrémesebb hely a világon. Megint ocsmány zöld színű köpenyében van, kezeiben különböző orvosi eszközök, nem tudom melyik micsoda. Egy nő fölött van, aki terhes, de jelen pillanatban kómában van. Már megint egy magzaton kísérletezik. Aztán a következő a villamosszék, amit szintén előszeretettel használt a saját kis szobájában. Sose mertem bemenni a szobába és mindig megijedtem, amikor a kék fények mellett megjelentek a sikolyok is. Borzalmas ember az apám és most megkövülve ül ebben a székben.
Ezután börtönök és cellák képei villannak be. Mocsok, patkányok, emberi fekália és sötét mindenhol. Be vagyok zárva erre a kis szűk helyre, lábamon bilincs szorul leszedve lábamról a bőrt. Ezen az ocsmány helyen a seb elfertőződik és gennyessé válik. Aztán a lyuk hirtelen kitágul és mások is lesznek benne. Egy férfi, akinek fogai hegyesre vannak reszelve, míg egy másik, akinek kötél van tekerve a mellkasára, de azok a kötelek emberi inakból készülnek. A legszörnyűbb félelmeim, az álmaim és az általam retteget dolgok valósulnak meg.
A kép megint vált, ismét apámnál vagyok, nézem, ahogy teste az villamosszékben szárad el miközben még mindig él. Aztán megint másik képek jelennek meg, egyre gyorsabban és gyorsabban örvénylenek körülöttem. Laboratóriumot, börtönt, különböző cellák, akasztófa, injekciós tűk, aztán megint apám, lombikokba zárt szervek.
Az egész képsorozat, sőt inkább hurrikán, tornádó, nagyon bizarr. Egész testem lehűl, csak fejemben érzem a forróságot. Összeszorítom szememet és arcomra tapasztom kezemet, mintha ezzel kitudnám zárni a képeket, de a struccpolitika nem működik. A képek egyre gyorsabban villannak be, szívem heves üteme egy dobbanásra megáll, majd lassítva újra pumpálni kezd. Megdermedt és pánikoló testem átveszi az uralmat és rohanni kezd. Érzem, ahogy tüdőm egyre nagyobbra tágul, hogy több oxigént tudjon beszívni, hogy lábaim még gyorsabb tempót diktálhassanak. Szemem előtt siklanak el a fák én pedig randomszerűen választom ki útvonalamat. Van itt valami, amit nem látok, de megrémisztett. Agyam nem képes követni testem reakcióit. Egyszer jobbra, majd máskor balra fordulok, magam se tudom merre járok, a pánik és a félelem hajt előre, ész nélkül.
A nagy rohanás közben megpillantom a barlangot és agyam vagy valami más súgja, hogy menjek oda. Nem is tűni, rossz ötletnek, a barlangban el tudok bújni, ezért további gondolkodás nélkül egy másodperc alatt meg is születik a döntés. A rohanás lendületével sietek tovább a barlang felé, amikor végre eszem kezdi felfogni mi történik és halvány, szikrányi jelet küld, hogy lehet, hogy ez nem jó ötlet. Azonban ez a kis fröccs nem állítja meg bennem a tűzvészként lobogó pánikot és berohanok a barlangba.
Berohanok menekülve a kinti képek és a valami elől, ami rám támadt, de úgy tűnik csapdába estem. Alig teszek meg pár métert valami hátulról megüt. Nem csak, hogy megüt egyenesen a falhoz vág. Amúgy is gyors, rohanó tempómnak még nagyobb lendületet ad. A lábam elemelkedik a földtől és a levegőben kalimpál ismét talajt keresni, de nem talál. Elvesztem lendületem, ahogy a kezemmel csapkodok. Vészesen közeledek a rücskös fal felé, de nem tudok megállni, nincs miben megkapaszkodni és lesokkolt agyam nem tompítja az ütközést. Mint a légycsapóval megküldött bogár csapódok neki a falnak.
A levegő beszorul a tüdőmbe, éles fájdalmat érzek, majd fejem a falnak ütődik. A bőr felszakad és szinte biztos vagyok benne, hogy a csont is megrepedt homlokomon, mert a csont fájdalmat érzem a legélesebben. Ezután még egy kellemetlenségre hívja fel testem figyelmem. Amúgy is sípoló tüdőmet nem tudom kitágítani, mert a fal egyik kiálló része eltörte az egyik alsó bordámat. Szemembe könnyek szöknek, legszívesebben felkiáltanák, de képtelen vagyok. Az elájulás szélén állok, de nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy itt és most elveszítsem az eszméletemet. Feltámad bennem a túlélési ösztön. Lepottyanok a falról én pedig térdelésbe küzdöm magam és körülnézek. Homályos a látásom és a megfigyelést még jobban nehezíti a fekete foltok, amik elúsznak szembogaram előtt. Alaposan beverhettem fejemet. Valami meleg csordogál végig az arcomon, már most tudom, hogy az a vérem. Egyik kezemmel megtámasztom fejemet, hogy elmulasszam a fejfájásomat és végre körül tudjak nézni.
Szürke íriszeim egy hatalmas monstrumot találnak meg. Fogalmam sincs, mekkora ilyen fejjel képtelen vagyok meghatározni, de feje ocsmány. Nem is látok ezen a lényen kívül mást a barlangban. Ködös agyamat leköti a lény ronda képe, amin szarvak díszelegnek. Én már le is tettem a túlélésről, de ösztöneim nem hagyják, hogy ilyen könnyen feladjam. Nem tudom honnan, de erőt merít magának és talpra kényszerít, hogy harcoljak. Kezeim akaratlanul simulnak vörös teakfa pálcámra, ami vérem miatt most új árnyalatot kap. A felállás elég fájdalmas, hányingert ébreszt bennem, de a kényszer elnyomom. Úgy tűnik a testem tudja a dolgát, nekem arra kell figyelnem, hogy ne vegyek mély levegőt bordám miatt. Azonban kezemből kicsúszik pálcám és a földre koppan, de sebaj, így is tudok harcolni.
Mellkasom előtt keresztbe fonom kezemet, majd szétrántom egy ige kíséretében.*
- Ignis pilas. *Bonyolult varázslatokat ilyen állapotban nem leszek képes létrehozni, de talán a gyengébbekkel még próbálkozhatom. Közben azonban ez a cucc sem tétlenkedik, felém rohan. Elképesztő milyen gyors. Nem is kezdek el a célzással foglalkozni csak a labdákat dobálom. A labdák többsége visszapattan, ám kettő betalál. Egy az elején, ami a fejét éri. Erre felüvölt és visszafordul, hogy nagyobb távolságra legyen tőlem, de a többi testét érő varázslat nem talál be csak egy, azonban olyan gyorsan mozog, hogy nem tudom megállapítani holt talált, csak hangjából következtetek erre. A testét fedő szarupáncél remekül működik.*
~ Meg kell találnom a gyengepontját! ~ *Világosodik meg előttem a történet, azonban ez közel sem ilyen egyszerű. Nagyon gyors és veszélyesen éles fogai illetve körme vannak. Ha a közelembe kerül végem. Azonban leesett pálcámat még mindig nem vettem fel, ezért egy következő pálcanélküli varázslattal kell előállnom. Ki is használom a hely adta lehetőséget méghozzá a sziklákat.*
- Silex hastarum. *Dobbantok erőteljesen a második szótagnál lábammal. Bordámban és fejemben ennek köszönhetően bele nyilall a fájdalom, ezért inkább kiáltásnak sikerül az utolsó szótag sem, mint mondásnak. A föld meg is reped alatt sietve a monstrum felé, de a karók hiába jönnek ki a földből páncélján eltörnek. A kis görénynek még a hasa is szaruval van fedve. Mintha meg sem kottyant volna neki a varázslat. Ez így nagyon nem lesz jó. Összeszorítom a fogam, miközben agyamat erőltetem, hogy valami új és hatékony varázslattal támadjak rá. Azonban ez a cucc, aminek ocsmány feje egyre ismerősebb felém lendül. Most már nem csak karmait hanem szarvakkal ellátott fejét közelíti felém. Félelmetes a látvány, de továbbra is távol kell tartanom magamtól, ezért a már előbb bevált módszerrel támadok.*
- Ignis pilas. *Rántom szét X-be tett kezeimet, azonban a lény közben beér és karmos mancsával arrébb csap felhasítva bőrömet. Az oldalamra esek, de nem hagyom, hogy rám másszon és egyesítve a labdákat az oldalába dobom a gömböt. Szinte már látom, ahogy közelebb lép hozzám és éles fogaival felzabál, mert a varázslatom lepereg róla, mint gumiról az esőcsepp, de tragikus látomásom nem következik be. Tűzvarázslatom rést talál a pajzson megsebezve az állatot, aki még mindig gyorsan, de már lassabban, mint az előbb távozik mellőlem, így én ismét megúszom a halál.
Ordítva emeli fel a fejét fájdalmában, én pedig csak ebben a szögben ismerem fel az állatot. Nem csoda, hogy ismerősnek tűnt, hisz tanultam MLI-ből. Ez a póz, ahogy itt üvölt majdnem olyan, mint az anyaghoz kapcsolódó kép, ezért tudta az agyam összekapcsolni a látottakat a Nervun szóval. Ezután pedig az információk csak úgy tódultak az agyamba, mint a letöltés a meghajtóra.*
- Egy frászt hasonlít kutyára. *Dörmögöm az orrom alatt. Ez a lény előbb emlékeztet engem a Loch nessi szörny halloweeni változatára, mint egy kutyára. Viszont itt az utolsó lehetőség, hogy lépjek. Most, hogy megvan mivel is állok szemben és véletlenül ugyan, de sikerült felfedezni a gyenge pontját ki kell használni. Remélem sikerülni fog, mert már elég gyengének érzem magam, ezek a sérülések sokat kivettek belőlem és a nervun vágásai sem könnyítik meg dolgomat.
Odakúszok pálcámhoz, majd sarkamra ülök és onnan kezdek el varázsolni. Ha szerencsém van háromszor megtudom csinálna és talán nyerek ha nem… akkor itt halok meg, de ezt nem engedhetem meg magamnak.*
- Fatum orbium. *Rajzolok egy kört, majd pöccintem a lény feje felé a varázslatot, de az könnyedén ki tér előle és félelmetesen közelít felém, hogy kiszívja lelkemet, de nem adom fel.*
- Fatum orbium. *Ismétlem meg ismét a varázslatot, megint a feje felé pöccintve. Most már elég közel van, hogy jobban tudjak célozni, de most sem járok sikerrel, elsuhan feje mellett és csak páncélozott testét találom el. Vészesen közel van, pofáját hatalmasra tátja, mintha keresztben akarna lenyelni. Utolsó lehetőség, utána már csak a fogaival ismerkedhetem meg közelebbről.*
- Fatum orbium. *Kiáltom a varázslatot ismét kört rajzolva, de most már nem csak a fejét célzom meg, hanem kitátott szájának közepét. Érzem dögszagú lehelletét, még nyálából is csöppen rám, de a varázslat el lesz pöccintve és átrobog a lény fején, ami talán a leggyengébb pontja. A nervun ordítása hirtelen elhal, majd teste a földre csapódik. Sikítva burkolom be buksimat kezemmel, hogy tompítsam az ütközést, bár teljesen felesleges, ha feje rám esik, akkor meghalok a nyomás alatt. Feje éppen, hogy csak nem rám zuhan, de vagy fél percig nem tudok megmozdulni és remegve várom halálomat.
Lassan eszmélek rá, hogy nem fogok meghalni, sőt ami azt illeti túléltem, de nem engedhetek fel maximálisan. Ugyan a nehezén már túl vagyok, de még egy ellenfél hátra van. A nervun ugyanis szimbiózisban él a pánikmadárral, valószínűleg ezért is rettegtem annyira az elején. Azonban most nem áll szándékomban félelemmel hazatérni, ezért még ezt a dögöt is el kell intéznem. Maga a madár megölése nem lesz nehéz, ugyanis semmi sem védi, de rettentő gyors és még jobban rejtőzködik, fogalmam sincs, hogyan fogom megtalálni. A fejemen lévő sérülést illetve a vágásokat gyorsan begyógyítom, de a bordatöréssel nem tudok mit kezdeni.*
- Hipporax, hipporax. *Hangzik el kétszer a varázslat rövid szünettel, míg egyik testrészről a másikra vándorol pálcám. Ezután szépen lassan feltápászkodom. Fájdalmas az arcomon ez látszik is, azonban minél jobban mocorgok annál jobban rám tör a hányinger és mire kijutok a barlangból már ki is dobom a taccsot, ami igen csak megviseli fájó oldalamat.*
- Remek, agyrázkódást kaptam. Alig vagyok itt két hónapja és már is roncshalmaz lett belőlem ezalatt a két hét alatt. Esküszöm ezután csak testőrséggel fogok sétálni menni. *Ugrik be gondolataimba hirtelen Zaine, de nem engedhetem meg magamnak, hogy elkószáljon a képzeletem ám úgy tűnik nem akar hallgatni rám, mert most meg Marcus neve suhan el buksimban.*
- Köszönöm, elég lesz. *Morgolódok magamban, amikor ismét meghallom a furcsa hangot. Gyorsan megtalált a kis mocsok. Most azonban már tudom mire kell figyelnem. Kutató szememmel azonnal a lényt kezdem el keresni, miközben növekvő feszültségemmel nem foglalkozom.*
~Hol vagy, hol vagy már! ~ *Mérgelődök magamban, amikor hirtelen megpillantok egy elsuhanó fehér foltot. Pálcámra markolok készen arra, hogy ha még egyszer meglátom lecsapjak. Közben megpróbálok egyenletesen lélegezni, hogy ne féljek, ám újra képek villannak be. Nehéz lesz így megfelelően célozni.
Még mindig az erdőben vagyok, de a fák közül hirtelen előrobban a mérges Nervun, amit az előbb megöltem… Megrázom fejemet, hisz ez nem lehetséges, kilyukasztottam, annak a dögnek a fejét. Nem hagyhatom, hogy megint a pánikmadár áldozata legyek, ez egyszerűen nem történhet meg.*
- Akkor sem győzhetsz! *Csorognak végig arcomon akaratom könnyei. Testem már eléggé lemerült, ösztöneim és akaratom tartják életben. A pánik csak akkor uralkodik el rajtam ha hallom a madár hangját, de csak akkor nem hallom ha süket vagyok, emiatt drasztikus megoldásra kényszerülök. Leülök a fűbe, majd nagyot nyelve bele is kezdek.*
- Signalirum. *Irányítom magam felé a pálcát, majd az ige kimondása közben jobbról egy félkört rajzolok. Meg is érzem a fájdalmat, de már nem hallom, hogy felkiáltok e vagy egyáltalán, hogy reagálok e bárhogyan is a varázslatra. Egy pillanatra meg is ingok, ezért megtámaszkodom a kezemmel. Miután visszanyertem minimális erőmet észreveszem, hogy pánikom elmúlt, megszűnt a feszengés, ami jó jel, viszont még mindig nem végeztem. Tekintetemmel továbbra is a lényt keresem, ami kb egy perc múlva ki is szúrok.*
- Flagellum vincula. *Kapom pálcámat az Ő irányába, de mivel mindenhol növény van, ezért a varázslat könnyedén jön létre. Erőhiányomnak köszönhetően nem túl sok csak kettő csáp siet segítségemre, de bővel elég ahhoz, hogy a madár lábait kirántva alóla elterüljön a földön. El sem hiszem, hogy elsőre sikerült, azonban a pánik madár már is pattanna fel, de nem hagyhatom, hogy elmeneküljön.*
- Pes radix. *Szegezem pálcámat a lábának. Idegesít, hogy nem hallom saját hangomat csak érzem, ahogy megformálom a szavak, de a varázslat szemmel láthatóan működik. Kis pánikmadaram, most pánikba esve rángatja lábát, de minden hiába nem fog megszökni, sőt próbálkozásának hála egyre szorosabb a kötelék és egyre több fájdalmat okoz magának, de szerencsére ezt nem hallom. Viszont elég gyenge vagyok, ami miatt nem fog sokáig kitartani a varázslat, ezért ideje végzetessé tenni. *
- Cortex Corpus. *Rajzolok fordított U betűt áldozatom körül. A varázslatot véglegessé akarom tenni, tehát egészen addig fent tartom a kapcsolatot, amíg a madár teljesen át nem változik. Elég fájdalmas lehet szegény számára én viszont most kíméletlenül végzek vele, azért a sok rémes illúzióért, amit a kiruccanásom elején át kellett élnem.
A varázslat végére, azonban teljesen kifáradok, viszont a megsüketülés kezd legalább elmúlni, azonban ezzel sem vagyok kisegítve. Nagy nehezen, sokadik próbálkozásra sikerül csak megállnom, de a séta így is igen nehézkes, teljesen el vagyok fáradva. Fától fáig sétálok, míg nem az ösvényre érek, ahol egy sétáló párosra bukkanok, de már arra sincs erőm, hogy megszólítsam őket, csak eszméletlenül esem eléjük, abban reménykedve, hogy ők majd elcipelnek a gyógyító rezidenciába.*

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-10-24, 8:01 pm

//NRT játék Ashi-Connor. 2012.10.24//

*Egy kis sport sosem árt, és ha már a normálisabb életet választottam, ideje lenne ahhoz is tartani magamat, a tanulás valamelyest jobban megy, mint a múlt évben, tudni illik voltak idők amikor még egészen másképpen néztem a világot, és mondhatni le is tojtam magasról a tanulmányaimat. A bukás azonban ráébresztett, hogy nem kéne odáig leszégyenülnöm, hogy nálam fiatalabbakkal tanuljam ugyan azt mint eddig, így természetesen ideje is hogy össze kapjam magamat. A mai tanulás után így jött számításba a futás, amit most éppen kitartóan végzek is, néha csak kocogva, néha pedig meghúzva az iramot, az erdős talaj pedig éppen megfelelő ahhoz, hogy kicsit még nehezítsen is a dolgomon. Egyébként most nem vagyok túlöltözve, egy melegítőnadrágot viselek sportcipővel, felsőtestemet pedig kapucnis világosszürke póló takarja, hajam varkocsba helyezkedik el a hátamon. Nem tudom meddig fogok még itt futkorászni, igazából már kezdek kifulladni, de szokás mondani a kitartás növelése fontos, így még ha csatakosan le is izzadok, szeretném lefutni a mai távomat.*

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-10-26, 11:58 pm

//NRT játék Ashi-Connor. 2012.10.24//

*Unatkozva sétálgatok az erdőben azon töprengve, hogy mit csinálhatnák ami hasznos. Elkezdek egy követ rugdosni. El tud lenni az ember egy kővel is – mint az őskorban-, csak az a baj, hogy nem hasznos. Orrom vonogatva hagyom abba a cipőm és a kő rongálását.*
-Áh.. Cirmi mit csináljunk?*kérdezem meg a macskámtól, aki a vállamon ül. Most rám néz megértő és minden látó szemekkel. Azt hiszem nyávogásra nyitja a száját, de a hang helyet a nyelvbe bukkan elő és megnyalja az orcámat.*
-Pfúj! Nem azért Müzli, de tudom hol volt a nyelved!*kezdem el törölgetni a macskanyállal arcomat. Kis undor ül ki az arcomra a fülig érő mosolyom mellett melyet a macskám okozott meglepetés váltott ki belőlem.*
~ Kölyök macskát ne vedd válladra. ~*adom magamnak a jó tanácsot, de azért sem veszem le a macskát. A sétálgatok tovább és egy kis idő múlva azt vesszem észre, hogy valami elrugaszkodik a vállamtól és szép kört leír a levegőben. Amikor a mancsai talajt érintenek elkezd futni.*
-Müzli állj!*kiáltok a macska után, ki meg sem halj a szavaimat. Nem akarom, hogy bajba keveredjen ezért elkezdek utána futni. Mázlimra nem vagyok olyan öltözékben vagyok melyben könnyen tudok futni rövid távon, de hosszú futásra nem teljesen jó a csőfarmer. Bár a fekete piros mintás termosz fölső tökéletes. Egypár száz méter után megáll a cicám. Amikor nem figyellek semmire sem csak felkapom a macskát az egyik bokor mellöl.*
-Miért futottál el? Rossz cica!* pörölöm miközben kilépek a bokor mögül és csak azt veszem észre, hogy neki megyek valakinek. A földre esek macskám a pólómba ereszti a karmait. Szerencsémre elég vastag a fölső, hogy ne eresze át a macskám éles karmait.*
-Bocsi.*mondom a másiknak ki elütött. Feltápászkodok egyik kezemmel a macskámat fogom a másikkal meg meg igazítom a kócos hajamat.*
-Jól vagy?*kérdezem meg a fiútól. A macskám felháborogva nyávog egyet majd a nyakamba ugrik és halkan elkezd morogni. Forgatom csak a szememet, a viselkedése miatt.*

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-10-28, 2:58 pm

//NRT játék Ashi-Connor. 2012.10.24//

*Nem igazán figyelek a körülöttem lévő világra, főleg, hogy még a füllhallgatóm is be van kötve, kis zene nem árt a futás közben, elvégre plusz erőt, és kitartást ad, no meg nem elhanyagolható dolog az sem, hogy így kevésbé figyelek arra mennyire vagyok fáradt. Persze mindennek megvan a hátoldala, hiszen nem hogy a környezetemre, de a környezetembe mozgó emberekre se igazán figyelek, így nemsokára futás közben azt érzem, hogy valakinek igencsak keményen neki csapódok vállal, s egy botlás következtében, én is majdnem elesek. Szerencsére az aerodinamikám rendben van, így egy kisebb szökkenés kíséretében, azért elkerülöm az esést, és picit erősebben lihegve a futás miatt egyenesedek ki, egyenlőre meg is felejtkezve az udvariasságról, miközben kissé durván tépem ki a fülemből a két fülhallgatót.*
-Ó a büdös francba ez közel volt... Nem tudsz jobban vigyázni..?*kérdezem kicsit talán durvábban is, hiszen lehet nem volt direkt, de kizökkentett abból a tökéletes állapotból, amit eddig élveztem, na de pár szusszanatnyi pihenő után, csak intek egyet a szavakra, bár most jobban el vagyok foglalva a saját kifulladtságommal, mint a lány bocsánatkérésével.*
-Nem tesz semmit, nem én estem hanyatt..*mondom, majd mikor valamennyire helyre áll a tüdőm, és normálisan megy a lélegzés, is kissé kinyújtózkodom, majd hátamat az egyik közeli fa törzsének döntve a másik fele figyelek. Talán egy kis pihi nem árt, mielőtt tovább folytatom.*
-Én jól, de te elég nagyot csattantál, nem tört össze semmid?*kérdezem, bár így első ránézésre nem tűnik, úgy mint akinek nagyon fájna bármije is a macskával viszont cseppet sem törődök, nem szeretem őket, én inkább kutya párti vagyok, de ez most egyáltalán nem lényeges, igazándiból nem készültem nagyon beszélgetésre sem.*
-Találkoztunk már?*teszem fel, az első épkézláb kérdést, ami eszembe jut, lehet nekem rossz az arcmemóriám, lehet egyszerűen csak fáradt vagyok, de egyáltalán nem ugrik be, hogy ki elhet ez a csaj, hányadikba jár, vagy bármi, szóval annyira bizonyára nem sokat találkozhattunk, már ha volt ilyen egyáltalán.*

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-10-30, 2:47 am

//NRT játék Ashi-Connor. 2012.10.24//

*Kis sétára indulok kora este az erdőbe. Szerencsére van társaságom -igaz nyávog és állandóan mosakszik-. Céltalanul bolyongunk az erdőbe. Tudom, hogy hasznos dolgot kéne csinálnom csak nincs ihletem, hogy mi is az. Müzlitől is megkérdezem, hogy mit csináljunk, de erre egyedi módon válaszol, mitől egy kicsit dühös leszek, de az a düh elveszik a boldogságomban. Imádom ezt a kis jószágot, vagyis addig imádom meddig le nem ugrik a vállamról. Meglepetten nézek egypár másodpercig, aztán utána rohanok. Nem ellenségem a futás, de ha macskát kell futva kergetnem az már kevésbé szimpatikus. Gyorsan utol érem a macskát, kit talán ügyetlen, de határozott módon kapok fel a földről. Elkezdek vele zsörtölődni, ami nem hatja meg csak édes kis cica szemekkel néz rám. Szemeimet forgatva lépek ki, mikor egy nagy erejű ütést érzek. Olyannyira meglep, hogy elvesztem az egyensúlyérzékemet és a földre huppanok. *
-Őszinte szóval tudnék jobban figyelni...*válaszolók a fiú szavaira. Nem szemtelenül csak elgondolkozva. Bár a fejben átfut az a lehetőség is, hogy vissza feleselek neki, de inkább elvetem. Okulok a hibáimból és nem szerzek több ellenséget a szócsatáimmal. Inkább bocsánatot kérek, amiért neki mentem/nekem jött. A válaszára csak becsukom a zöldeskék szemeimet és sóhajtok egyet. Érdeklődök, hogy jól van-e. Erre Müzli sértődésében a nyakamba másik, mivel nem tőle kérdeztem meg hogy van és inkább nem szólal meg, csak morog. Mára kezd elegem lenni belőle így inkább nem foglalkozok vele. Inkább az ismeretlen fiúra figyelek, ki már egy kicsit barátságosabb, talán ki fújta magát.*
-Nekem? Nem tört el semmim. Vagyis..*gyorsan felmérem az esés következményét*- a koszos nadrágon kívül nincs semmi bajom.*állapítom meg és egy ugrással felugrok. Ha valamit ezt megtanultam karatén. Hallom a macskám véleményét a mozdulat sorozatról, melytől kicsi mosoly kúszik az arcomra. Meglepve a kérdés melyet a másiktól kapok. Nem válaszol egyből, csak keresztbe fonom a mellkasom előtt a karomat és a szemel kipécézek egy fát. Végig futok mindenkin kivel találkoztam az iskolában, de valahogy nem tűnik ismerősnek. Rászegezem a pillantásomat és úgy válaszolok neki.*
-Nem hiszem, kellett volna?*kérdezek vissza, egy kicsit esetlenül sikerül. Fejemben jobban hangzott a kérdés, de már kimondtam, szóval nem vonhatom vissza. Kicsit habozok, mert nem tudom, hogy kell el, vagy sem, bár az illem megköveteli. Így egykét lépéssel közelebb lépek hozzá és kinyújtom jobbomat.*
-Amúgy Ashi Angel vagyok.*mondom, majd ha volt kézfogás, hanem a zsebembe sülyestem a kezeimet és hátrálok egypár lépést. Egy hülye mondat fogalmazódik meg a fejemben, melynek talán nem lesz nagy sikere, de úgy vagyok, hogy sohasem tudhatom.*
-Egyébként egy medve elől futsz vagy, mindig ilyen gyorsan mész? Vagy csak nekem volt gyors...*az utolsó is egy lehetőség, ami a legvalószínűbb szerintem, bár kitudja.*

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-11-01, 3:53 pm

//NRT játék Ashi-Connor. 2012.10.24//

*Nem igazán figyelek a saját környezetemre, ami talán nem is meglepő, az ember futás közben inkább arra koncentrál, hogy normálisan vegyen levegőt, és inkább a lába elé néz, az esetlegesen feltűnő akadályok miatt. A zene pedig erre csak rátesz ami a fülembe szól, így két érzékszervem rögtön hátrányba kerül, ennek pedig meg is lesz az eredménye, ami egy kisebb ütközésben teljesedik ki, természetesen mindjárt kissé idegesen förmedek rá a lányra, régebben nem voltam ez a típus, de az idők megváltoztatják az embert.*
-Áhá.. őszínte szóval az meg milyen? Nem azt akartad mondani hogy "őszíntén szólva"?*kérdezek rá, a fura megfogalmazásra, bár tény hogy nekem se éppen a legjobb a fogalmazókám, de ez még nekem is új, minden esetre nem történt semmi nagy dolog, legalábbis nálam, maximum csak annyi, hogy kizökkentett a futás állapotából, de ahogy hallom nála sincs különösebb dolog, a macska viszont egyáltalán nem érdekel.*
-Rendben, bár ha tört volna valamid, valószínűleg nem lennél ilyen "vidám".*nekem már tört el pár csontom, régebben köszönve annak, hogy nem vagyok az egyik legnyugodtabb természet. Néha egy ujj, valamikor egy csukló, könyök, vállkiugrás, szóval van tapasztalatom az ilyesmiben, és tudom, hogy egyáltalán nem kellemes élménynek sem, de ahogy látom ilyesmi itt nem történt. A következő kérdésre viszont csak megrántom a vállamat, nem tudom miért kérdezi, hogy kellett e volna, de mindegy is.*
-Mit tudom én, csak kíváncsi voltam, hogy egyszerűen nem ismerlek, vagy nem jó az arcmemóriám, miért szerinted kellett volna?*kérdezek vissza , majd a kézfogásnál megtörténik a bemutatkozás is.*
-Connor Diamond, Inflatus ház.*teszem hozzá a házamat is, hiszen valahogy így érzem teljesnek, bár nem hinném, hogy bármit is változtatna , kivéve csak akkor, ha a másik konkrétan utálná az Inflatus házat*
-Nem hiném, hogy medvék vannak a környéken, szóval nem, egyszerűen csak futotok. Tudod ez az a sport, amit az emberek a lábuk, és kitartásuk erősítésére szoktak használni.*mondom egy fura félmosollyal, majd kinyújtózkodva ásítok is egyet.*
-Pontosabban csak futottam, ameddig megállásra nem kényszerítettél, te amúgy mit keresel itt?*kérdezem, bár nem mintha sok közöm lenne hozzá , tehát ha nem akarja megosztani a dolgot , ráhagyom.*

//Légyszi, figyelj picit jobban oda a játékra, mert most is volt egy - hiány, itt "-Nekem? Nem tört el semmim. Vagyis..*gyorsan felmérem az esés következményét* a koszos nadrágon kívül nincs semmi bajom.*" Smile

//

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-11-02, 10:12 pm

- Gratulálok Yvonne! Sikeresen eltévedtél az erdőben... *morgolódok, miközben a fekete vászonkabátomat igyekszem kibogozni egy tüskés bokorból. Sétálni indultam egy erdei ösvényen még világosban, ám eléggé belebonyolódtam a jobb és bal kanyarokba, így átfagyva és szomjasan vánszorgok a sötétben. Öltözékem egy fekete vászonkabát, nyakam körül barackszínű sál, lejebb farmernadrágot, és hosszú szárú csizmát viselek. Kezemben egy zseblámpa van, mivel az előttem levő utat világítom meg, kabátzsebemben pedig ott lapul a pálcám, készen arra, hogy előhúzzam, ha valami baj van. Egy kiss félek, mindig ha mozdul a bokor egy állat miatt, akkor összerezzenek, így remélem, most már a helyes ösvényen vagyok. Nagyon mérges vagyok magamra, amiért nem maradtam azon az úton, ahol már jártam, hanem letértem az ismert ösvényről.*
~Soha többet nem indulok útnak nem sokkal sötétedés előtt...~ *fogadom meg, és fázósan összébb húzva magamon a kabátomat, és tovább haladok előre.*

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-11-02, 10:25 pm

* Irtózatosan éhes vagyok. Napok óta nem ettem friss, finom, ízletes aranyvért. Nem vagyok leszokóban, csupán csak igyekszem emberibb lenni, próbálgatom tűréshatáromat, s immár eljutottam arra a szintre, hónapok leforgása alatt, hogy tudom kezelni az éhséget. Semmi hisztérikus kirohanás, vagy indokolatlan durvulás, sőt. Ha megpillantom az áldozatot, a kiszemelt vadat, tökéletes játékba kezdek vele, s ma is erre készülök. Az erdő a mai terep, jobb híján állattal fogok táplálkozni, nagyon nincs kedvem emberek közé menni, tömegbe, vagy ilyesmi.. ott még nem megy a magamon való uralkodás. Viszont így, hogy farkas éhes vagyok, érzékszerveim még inkább kiélesednek, szaglásom jobb, mint valaha. Így szúrtam ki jó pár hosszú perce a bolyongó leányzót az erdőben. Jobb, mint a semmi, s talán aranyvérű, amit egyelőre még nem érzek, s arról is teszek, hogy ne vegyen észre. Óvatosan követem őt, keringek körülötte. Talán nem is sejti, de ha olykor kellemes szellőt érez arcán, én vagyok, ki szórakozik vele, elsuhan mellette, teljesen észrevétlenül, láthatatlanul, s hallhatatlanul. A levelek bár felkavaródnak az avaron, de mindezen jelenség úgy tekinthető, mintha csak kósza szelek járnának éppen erre, s természetesen elemlámpája fényébe sem férkőzöm, egyelőre nem áll szándékomban. Csak figyelem még egy darabig, ahogyan bolyong, érzem félelmét, nem kell erre rásegíteni egy szemet sem, most már viszont elég. Kínoztam magam eleget, gyomrom nem telt meg a sárvérűekkel, akiket éppen sötétedéskor csapoltam meg. Nem volt finom falat egyikük sem. Ám ez a lány talán.. talán bízhatok benne. Felhagyva a játszadozással, egész egyszerűen megállok tőle pár méterre, de bent a sötétben, egy fa takarásában. *
- Netán elkelne egy kis segítség, ki kiismeri magát itt, a sűrű, sötét erdőben? * szólalok meg reszelős hangomon, de továbbra sem fedem fel magam teljesen, csupán csak térdig érő, lapos talpú csizmám szára és orra lóg ki a fa mögül, jelezve a helyet, ahol most vagyok. S hogy mit táplálok iránta? Bizalmat. Az jelenlét nagy kincs, s bár nem rögtön kezdem manipulálni érzéseit, idővel, ha úgy dönt, meglesné a hang forrását, tehát engem, úgy fogja érezni, tényleg jó kezekben van, hisz én vagyok ma itt az egyetlen reménye. S ha veszi a fáradtságot, fekete farmert láthat rajtam, egy fodros nyakú fehér blúzt, valamint egy félig kigombolt, csinos, fekete szövetkabátot. Hajam hullámosan omlik vállaimra, arcom hófehér, szemeim pedig vörösek.. nem csak az éhségtől, állandóan ilyen színt öltenek. Bizonyára kedvelném, ha látnám őket a tükörben. *

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-11-02, 11:00 pm

*Pár órája már gyalogolok, csak egy laza kis sétát terveztem, de hát eltévedés lett belőle, idő közben besötétedett, én pedig dühös vagyok magamra emiatt, fázom, és bevallom félek is, mert nem épp ez a legbarátságosabb hely ilyenkor éjnek évadján, így össze is rezzenek, mikor a szellő meglengeti kibontott, hosszú, egyenes hajam, vagy a közelemben zörögni kezd az avar vagy a bokor. Néha mikor beszűkül az ösvény, beleakadok a tüskés növényzetbe, és épp emiatt elég ingerült leszek. Egy idő után megszólal egy hang, én pedig kissé megugrom, hisz megijedtem, és egyből a hang irányába fordulok, a zseblámpámmal arrafelé világítok, és ugyanebben a pillanatban előkerül zsebemből a varázspálcám is, és készenlétben magam elé tartom.*
- Ki van ott? Mutasd magad! *szólalok meg magabiztos hangon, ám nem sikerül száz százalékosan határozottra, kissé remegős, de az fogható arra is, hogy fázom. Látom a lábát, ez alapján el tudom könyvelni magamban, hogy nőnemű az illető. Teszek pár lépést közelebb, de még mindig van közöttünk legalább egy méteres távolság. Kissé előrébb megyek, hogy anélkül lássak belőle többet, hogy közelítenék felé, és az arcára világítok, és egyből amit kiszúrok, az a vörös szeme. Úgy érzem, nem kell félnem, ám agyamban megszólal egy vészcsengő, mégse olyan biztonságos ez a helyzet, így maradok egy helyben.*
- Ki vagy? *szólalok meg ismét, most már határozottan, és bár segítséget ajánlott, nem fogadom ám el bárkitől, tanítottak elővigyázatosságra a szüleim.*

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-11-02, 11:13 pm

* A vadászat továbbra is a lételemem, de most már igyekszem okosan csinálni, s próbálkozom büszkének lenni magamra. Fiatal vagyok még mindig, testem és vámpír létem is viszonylag az.. van még mit tanulnom, de mivel magamra vagyok utalva, így az ínségesebb napokon is meg kell állnom a helyem. De most csak a vacsora számít, hogy végre a számban érezhessek néhány csepp finom vért, s lévén, hogy a célpontom már rég megvan, remélhetőleg mihamarabb be fog következni ez is. A leányzó, hiába van nála pálca, annyira mégsem tűnik, vagy legalábbis nem érzem bátornak egyáltalán, sőt mi több.. a félelem íze nekem olyan, mint másnak egy falat kenyér: feltüzeli bennem a vadászat iránti vágyat. Sokáig nem mutatom magam, végül mégis amellett döntök, ma kimarad a hátba támadás. Ma a bizalom a feladat, annak az elnyerése, így fogok élelemhez jutni. Hangom hallatását követően pillanatokkal később már hallhatom, hogy közeledik hozzám, s érzékelhetem testemen a lámpa fényét, amely végül arcomba is világít, én pedig szép pofimat elfordítva onnan, szemeim lehunyva tartom arcom elé kezem. A lámpa fénye nem éget szerencsére, ugyanakkor mégis zavar ez a hirtelen reflektor. *
- Megkérhetlek, hogy ezt ne csináld? Nem fogok elszaladni, tehát megnézhetsz jól, csak ne a szemembe. * morranok rá, miközben lassan kinyitva a két vörös gombszemet pislogok újból felé. Nem érdekel, ha kiszúrja a különös, meglehetősen egyedi színvilágot, vagyok elég okos, gyors és furfangos, hogy felé kerekedjek. De mindenek felett a bizalom, ma ez a mottóm. *
- A nevem Victoria. Victoria Dubois. De most már kérlek, oltsd el a lámpát. * nézek szemeibe, s kényszerítem elmémmel, amelyből ő csak annyit érez, a növekvő bizalom mellett, hogy úgy kell cselekednie, ahogyan kérem, így a lámpa minden bizonnyal pillanatokkal később már nem világít szemeimbe. *
- Így sokkal jobb. Szóval, eltévedtél, vagy nem? Ismerem az erdőt, mint a tenyeremet. * ajánlom fel ismét a segítségem, kilépve a fa mögül, s ösztönös, emberi cselekedetként húzom össze nyakamnál is a kabátot, csak hogy hitelesebb legyen a színjátékom. Megállok előtte, úgy egy méterre, innen jobban érzem auráját. Nem vagyok elég jó.. tényleg bíznia kell bennem. El kell velem jönnie, mint a kisgyereknek a cukros bácsival. S ha eddig még nem lettem volna elég, hát most olyan löketet érezhet a semmiből, olyannyira meg akar bennem bízni, hogy már-már megtiszteltetésként veszi belül, hogy egyáltalán megengedem. *

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-11-02, 11:46 pm

*Eltévedek az erdőben, mi bosszantó és félelmetes egyben. Van nálam pálca, de nem érzem túlzottan biztonságban magam, hát még akkor, mikor valaki megszólít egy fa mögül. Pálcám előkerül, zseblámpámmal arrafelé világítok, és arrébb sétálok, igyekszem felmérni, ki is a másik. Végigvilágítok rajta, kiszúrom vörös szemét, mi nem túl bizalomgerjesztő.*
- Bocsi. *mondom, és a földre, magam elé irányítom a zseblámpát. Nem akartam kivilágítani a szemét, azt majd csak akkor, ha esetleg kiderülne, ellenféllel van dolgom, akkor majd ráérek kivakítani a szemét, vagy legalábbis kísérletet tenni ehhez. A másik bemutatkozik, ettől máris barátságosabb lesz a hangulat, és úgy érzem, nincs mitől félnem a lány jelenléte miatt, bízhatok benne.*
- Yvonne Ricci vagyok. *mutatkozok be én is, és lekattintom a zseblámpát, és zsebre rakom, ahogy a pálcámat is. Párat pislognom kell, hogy szemem megszokja a sötétet, de a hold és a csillagok világítanak annyira, hogy a másiknak a körvonalait ki tudjam venni rendesen, és valamennyire az arcvonásait is látom.*
- Igen, eltévedtem. Nem ismerem még túl jól az erdőt... *mondom nyugodt hangon, és most már nem félek Victoria-tól. Hirtelen furcsa érzés lesz úrrá rajtam, teljesen megbízom a másikban, ami nem túl logikus, ám most mégis ezt érzem helyesnek.*
- Te mit keresel amúgy ilyenkor az erdőben? *érdeklődöm, és hangom egész barátságos, és közvetlen. Az idegenekkel általában nem ilyen szoktam lenni, főleg akkor nem, ha a sötét erdőben találkozom velük, de hát most ez van.*

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-11-03, 12:00 am

* Mondhatom, szívélyes kezdés, s ebben a lehető legkevesebb irónia sem található meg. Mások már átkozódni kezdtek volna, teljesen meggondolatlanul, de most én is teszek arról, hogy ez nagyon ne így legyen. Fontos nekem is saját testi épségem, és nem tudhatom, ez a varázsló fatty mire képes, mert volt már szerencsém egynehányukhoz, és bizony akadnak olyanok is köztük, akiket egy másodperc erejéig sem szabad lebecsülni: egészen biztosan akkor mérné ki rám a halálos ítéletet, miközben kacagom fölényemen. Na de a lámpa, kérésre végre elalszik, s érzékelem, bizalma is nő irányomba, hiába nem érti ezt az egészet, de aurája, melyet érzek belőle nem hazudik nekem, ez egyszer biztos. *
- Semmi gond, valószínűleg én is így tennék. * váltok melegebb hangnemre, te jó ég, de megkóstolnám már.. de nem tehetem, egyelőre még nem. Így inkább további bizalmat gerjesztek benne, még azzal is, hogy az első francia vezetéknevet hozzá toldom csodálatos és egyetlen keresztnevemhez. Nem ez az igazi, de fura lett volna, ha csak azon mutatkozom be, na meg nő is vagyok, tehát valószínűleg ez is nyom a latba egy aprót, már ami a nyugalmát tekinti. *
- Örvendek, Yvonne. És köszönöm. * húzom ki egy pillanatra fehér kezem zsebemből, lámpája felé bökve, majd széjjel is tekintek kissé körülöttünk, végre már sötétben. Ez az én terepem, a Hold fénye éppen bőségesen elegendő számomra, a táplálkozáshoz, s ahhoz, hogy belecsaljam csapdámba, más nem is kell. Pár kedves szó, tényleg szívesen elkísérem bármerre.. bár azt ő még nem tudhatja, szándékaim vannak vele, s annak ellenére, bizalmat gerjesztek, nagyon meggondolatlan, hogy gyanakvását is sikerült eltüntetnem. Ezek szerint nem valami erős a boszi, talán még kezdő, popóján ott a tojás héja.. remélem nem is fogja megcáfolni ezen gondolataimat a következőkben sem. *
- Nem tudom, merre mész, de szívesen elkísérlek valameddig. * ajánlom fel ismét, s most már mellé szegődöm, de nem indulok még el. Mindenhová tudok egy rövidebb utat.. ez a terv. Aztán egy kiadós vacsora. Korog a gyomrom, de csak elméletben. *
- Csak sétáltam egy kicsit. Ilyenkor olyan nyugodt és csendes minden. Szeretek egyedül lenni, távol a város és az iskola zajától. * hazudom burkoltan azt, hogy némi közöm van a mágusképzőhöz, de persze nincsen. Én magam sem voltam soha varázsló, csupán csak egy mezei kis utcaszéli voltam, ki mások ágyában kereste a kenyerét. De ez most mindegy.. bizalom kell, rengeteg bizalom. * - És téged mi szél hozott erre? Nagyon nem úgy tűnsz, mintha itt kéne lenned egyedül éjnek éjjelén. Nem biztonságos az erdő egy tapasztalatlan zöldfülű számára.. sok itt a gonoszság. Megbújik minden bokorban. * sóhajtok színpadiasan, mélyebb hangnemre váltva idő közben, teljesen önkéntelenül. Kicsit rá lehet azért ijeszteni, de kettősséget kap tőlem, hisz bizalmat érez, ezt kell érezzen, ugyanakkor szavaim hallatán talán kissé kirázza majd a hideg. Reméljük a legjobbakat! *

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-11-03, 12:40 am

*Eltévedek az erdőben, ám egy hang megszólít, minek következtében én előreszegezem a pálcámat és a zseblámpámmal is a másikra világítok, hogy szemügyre vegyem, kivel van dolgom. Úgy érzem, bízhatok benne, így kicsivel közvetlenebb leszek irányába, ami talán hiba, de most mégis így érzem helyesnek. Lekapcsolom a zseblámpámat, hogy ne világítsam ki a szemét, és el is teszem, majd megtörténik a bemutatkozás. Kicsit fura hely az esti erdőben új ismerősökre szert tenni, de hát engem mindig is kerültek a szokásos dolgok.*
- Ha megmutatnád az irányt a városig, onnan már visszatalálok az iskolába, szóval ezt megköszönném. *válaszolom kérdésére, és bár botor dolog lenne elmenni egy idegennel bárhova, de úgy érzem, Victoria nem fog ártani nekem, a társaságában nem kell viszolyognom vagy félelmet érezni. Megérdeklődöm, ő miért van itt, mire meg is kapom a válaszomat. Bólogatok, nem mondok rá semmit, feleslegesnek tartom, a bólogatással leokézom a dolgot.*
- Eltévedtem. Csak egy kis laza sétát szerettem volna, de rossz ösvényre mentem, így már egy jó ideje csak bolyongok. *eltekintek attól, hogy tapasztalatlan zöldfülűnek nevezett, valamennyire az vagyok, hisz nem vagyok még olyan régóta az iskolában, túl sok tapasztalatot még nem szereztem, hiába van meg az elméleti tudásom, mert azt mindig szorgalmasan megtanulom. Szavai hallatán végigfut a hátamon a hideg, kissé ijesztő, de ráfogom a libabőrözést a hidegre.*
- Nos öhm... akkor meg tudnád mutatni, merre van a legrövidebb út a városig? *fordítom barna tekintetemet Victoria felé, és sálamat megigazítom, valamint kabátomat is, mert kissé feltámadt a szél, és befújt a kabátom alá, mitől kiráz a hideg. Remélem a lány megmutatja, merre kell mennem, mert már kezd elegem lenni ebből a helyből.*

//fagy//

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-11-10, 2:59 am

//NRT játék Ashi-Connor. 2012.10.24//

*Úgy néz ki, ami a fejemben jól hangzik a valóságban mégsem ugyan az. Ezért egy kicsit meg is lep az, hogy a másik kijavítja a mondatomat. Behunyt szemekkel próbálok egy értelmes választ megfogalmazni, ami egyáltalán nem sikerül. Kinyitom a csipámat és valami emberibb pofát próbálok a csodálkozó helyére beállítani. Nagyából sikerül is.*
-Van az ú... vagyis azt akartam kifejteni, kicsit másképpen.* mondom, de érzem, hogy nem teljes ez a megfogalmazás sem. Kicsit vonom a számat, főleg a macskám miatt is, akivel inkább már nem is foglalkozok. Már a már kész vagyok tőle. Egy kis érdeklődés mutattok a felől, hogy lett-e valami baja, de ahogy sejtetem csak annyi, hogy kizökkentetem a ritmusából. Ennek is lehet következménye, ami nem túl kellemes, de túlélhető. Mikor visszakérdez én természetesen hozom a hülye formámat és gyorsan helyzetjelentést is teszek neki. A megjegyzésére csak helyeslően sóhajtok egyet. Az már tuti, hogy ha eltört volna valami rég nyafognék és nem nevetnék, de azért jobb félni mint megijedni. Például nem szeretnék úgy járni, hogy fejembe vágnak egy fejszét és meg sem érzem csak azt, hogy folyik valami a nyakamon, bár kétlem, hogy előfordulna e estben az a variáns, hogy nem érzek fájdalmat. Fintorgok, mert elképzelem, hogy valaki a fejembe vág egy baltát. Inkább lépek tovább és már ha miattam „állt”meg be is mutatkozok. Nem teszem hozzá a házam nevét, mert csak ritkán szoktam. Elvigyorodok még jobban mikor meg tudom melyik házat boldogítja. A kéz fogás után teszek egy megjegyzést.*
-Áh szóval halálvágyó vagy? Vagy csak véletlen keveredtél ide, mint én?*teszem fől neki a kérdést, melyből rögtön le eshet bárkinek, hogy én melyik házból jövők. Még néha most is elgondolkozok, hogy kerülte oda, de biztos vagyok benne, hogy meg van a reális oka annak is. Megkérdezem, hogy miért is futott, merre kapok egy tök logikus választ. Összehúzom a szemöldökömet miközben hallgatom, hogy is kell futni.*
-Úh nem a kezet lehet erősíteni?*mondom, de már a következő pillanatban rájövök, hogy itt nem mindenki értékeli az ilyen humortalan megszólalásaimat. De már kimondtam vissza nem szívhatom. Így csak vállat rántok egyet, de azért még valamit hozzáfűzök, igaz csak gondolatban.*
~Ha nincs itt medve akkor én múltkor, hogy találkozhattam medvével?~*sántít, hogy mégis van valahol egy medvekóma. Végül is engem nem izgat különösebben a macis kérdések. A mondatára kínosan elkezdek mosolyogni.*
-Valamikor piheni is lehet futásnál. Amúgy én macskát követem.*mondom és fejemmel a nyakamban lévő macskára bökök, ki épp aludni próbálna. Egypárszor egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat, mivel nem tudok mást csinálni.*
-Na és akkor még milyen sportot kedvelsz?*teszem fel a legegyszerűbb kérdést ami eszembe jut, vagyis előtte átfut más gondolat is a fejemben, de inkább később kérdezem meg tőle. Bal kezemet hátra nyújtom jobbommal meg átkarolom és így próbálom egy kicsit nyújtani a kezem aminek a macskám egyáltalán nem örül.*

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-11-17, 3:53 am

//NRT játék Ashi-Connor. 2012.10.24//

*A szavaira nem igazán mondok semmit, nem érzem értelmét a dolognak. Egy biztos mégpedig az, hogy van egy olyan érzésem, hogy ma ismételten találkoztam valakivel akivel beszédbe kell elegyednem. Hogy ez mennyire rossz vagy jó, még nem tudom de bizonyára majd kiderül. Miután megtörténik a bemutatkozás viszont egy fura dolgot hallok tőle amire picit értetlenül nézek rá.*
-Ezt meg honnan a büdös fenéből veszed? Ha csak ezzel tudod azonosítani a házunkat jobb ha tőlem tudod hogy nem tudod hova is jársz. Szerencséd van, hogy velem futottál össze, vannak akik már csak ezért a megközelítés miatt képesek megölni, ch... még hogy halálvágy..*mondom kicsit rámorranva, tudom nem tartom magamat olyannak mint a legtöbb inflás, de azt hiszem sikerült megértenem a dolgok lényegét, és már értem miért is kerültem ide, az pedig biztos nem az mert annyira vágynék a halálra, éppen az ellenkezője érdekel, ahogy talán a legtöbb inflatusos-t. A végén azonban csak vállat rántok, bár belül magam is meglepődök a heves reakciómon.*
-Semmi se véletlen, mindennek oka van maximum csak nem tudjuk mi. Én a magam részéről ide akartam jönni, és ide is akartam hogy felvegyenek. *válaszolom nyugodtabb hangon, de ahogy elmesélem, miért is vagyok itt, és az erősítésről lesz szó megint nagyon frappáns, és egyben számomra semmit mondó választ hallok, arcomon látszik is, hogy nagyon nagy akaraterőre van szükségem, hogy ne mondjak valami rondát, végül csak sóhajtok egyet s úgy felelek.*
-Bocs, de ez egy hülye kérdés volt, ha futok, hogy a fenébe erősíteném a kezemet? Bár ha te kézen állva szoktál kocogni az erdőben, akkor előre is bocs.*mondom nem túl barátságosan, elvégre nem vagyok egy antiszociális egyén, ha olyanokkal találkozok, akikkel értelmesen el tudok diskurálni a dolgokról, nem pedig hülyéskedést hallgatok, bár tény a lány valószínűleg csak humorizálni szokott, csupán azt nem tudja, hogy az elmúlt pár hónapban elvesztettem a humorérzékem jó részét sajnos, de ez nem az ő hibája. A macskás dologra viszont csak megrántom a vállamat, nem vagyok oda ezekért a kéjenc dögökért, ez van ezt kell szeretni. Végül aztán egy jó kérdést is hallok, amire felelek, amint egy fát kinevezek a háttámaszomnak, s neki dőlök.*
-Nem igazán van kedvenc sportom marad a futás, mert az nem túl megerőltető, nem kell rendszeresen csinálni, és még szórakoztat is, ezenkívül nem igazán sportolok mást hát te?*kérdezek vissza, miközben tekintetem pár percig ide oda jár figyelve az erdő fáit, melyek picit le is kötnek de persze figyelek közbe a másikra is.*
-Hányadikba jársz?*kérdezem, miközben megemberelve magamat, néhány nyújtást is véghez viszek úgy térd és könyök résznél. Régen nem sportoltam, meg is érzik az izületeim.*

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-11-19, 1:03 am

//NRT játék Ashi-Connor. 2012.10.24//

*Sóhajtok egyet és magamban el is könyvelem azt a tényt, hogy én már soha az életben nem fogok tudni rendesen beszélni egy diáktársammal, mivel most is sikerült egy olyan mondatott elejtenem ami nem nyeret el a tetszését. Erősen behunyom a szemét mikor meghallom a reakcióját. Egypár másodperc kell, hogy normális mondatott alkossak a fejemben, de a végén csak megtalálom a szavakat. Megrázom a fejemet, nemlegesen. Jelezve, hogy félre értette a mondatomat.*
-Nem úgy értettem. Bár ezek szerint az jött le, hogy komolyan mondtam.*nem kezdek el magyarázkodni, mert akkor még rosszabbul jövők ki a dologból. A válaszára csak bólintok egyet. Elmerengve nézem az egyik tölgyfát és közben azon gondolkozok, hogy melyik háza is akartam jönni. Ha jól emlékszek konkrét ház nem volt mely megragadott volna hisz mindegyikben megláttam a hasznosat. Elkezdünk másról beszélni, de úgy látszik megint egy humortalan poént adtam elő.*
~Kezdem azt hinni bocsék a humorérzékem~*gondolom, mivel mostanában senki sem tetszett. Connorra pillantok és rögtön el is húzom a számat mikor meglátom az arcát.*
-Bocsi pocsék humorérzékem van.*sóhajtok egyet, nem tudok mit tenni, nekem ilyen fahumorérzéket adott az a valaki, aki fent van. Ezt egy kérdéssel áthidalom a részemre nézve kínos helyzetet. Úgy vagyok vele, hogy inkább megpróbálok valami értelemeset is kihozni ebből a beszélgetésből, amit csak beszéddel lehet elérni. Kiderül, hogy futáson ki nem szokott mást, vagyis inkább mondhatni nem annyira szeret mást csinálni. Amikor a labdát visszakap csak rántok egyet a vállamon.*
-Elégé el vagyok most lustulva. Régebben többet sportoltam.*mondom, de érzem, hogy valami, nem stimmel. Szerintem az már rossz, ha az emberlánya a saját válaszán elgondolkozik. Bár a fejembe zajló gondolatok elégé helyt állóak, hisz arra keresek választ, hogy miért is nem mozgok az iskola falin belül eleget. A gondolatmenetemet megzavarja a fiú kérdése.*
-Én?* nézek rá ijedten*-Elsős. Bocsi csak elgondolkoztam. *teszem hozzá a tényt, hogy ne nézzen teljesen hülyének. Mivel van egy íratlan szabály, hogy mindig vissza kell kérdezni, ha nem te tetted fel a kérdést, így ennek is eleget teszek a következő mondatomban.*
-És te hányadikba jársz? *kérdem, de szerintem felettem jár. Idősebb nálam az már biztos. Ha válaszol akkor bólintok egyet arra. Kezd már egész jól sötétedni, de még nem nagyon akarok visszamenni a kastélyba. Fél, egy órát még szabadban fogok tölteni az már biztos, az még kérdéses, hogy Müzlin kívül lesz-e társaságom, vagy sem, bár remélem, hogy lesz.*
-Lenne kedved egy versenyhez?*kérdezem meg. Légből kapott, őt lett melybe ha belemegy tudom melyikünk győz, de legalább mozognék egy kicsit. Már nem nagyon számít nekem a győzelem, inkább csak a jó hangulat*

Tárgy: Re: Titkok erdeje 2012-11-20, 3:44 pm

//Démonológia 7. házi//

*Ebben a hidegben sem hanyagolható el a testmozgás, mert ha nem csinálja egy ideig, el fog puhulni, úgyhogy ma is futott egy kicsit, jól felöltözve. Olyan sok réteget nem rángatott magára, mert a mozgás miatt nem is érzi a hideget, de azért egy vastag pulóver van rajta. Azon kívül még egy nadrág, és futócipő. Elmaradhatatlan kellék a pálca a zsebében. Egy idő után leáll, és letér az ösvényről az erdőbe, egy kicsit sétálgatni. Pár perc múlva már azért eléggé érzi a hideget, de nem olyan vészes, úgyhogy megy tovább, még ha a fagyos lehelet is meglátszik a levegőben. Az erdő elég kihaltnak tűnik, a tél közeledtével általában ez történik az erdős területekkel, de így legalább nem zavarja semmi, nyugodtan sétálgathat, miközben a sulis dolgain gondolkozik. Ezek a gondolatok annyira lefoglalják, hogy észre sem veszi, amikor már olyan távolságra ér az erdőbe, hogy nem tudná megmondani, merre volt az ösvény. Mikor erre rájön, nem ijed meg, mert egyszerűen annyi a dolga, hogy elinduljon egy irányba, és amikor kilyukad valahol, onnan már tudni fogja, merre kell mennie. Útja során rengeteg kis ágra lép rá, így amikor egy következő kerül a lába alá, egyáltalán nem gondol semmi rosszra. Csak a következő néhány pillanatban tudatosodik benne, hogy ez az ág olyan ág volt, mint amilyen a filmekben. Rálépsz, és máris bajba kerültél. Ugyanis a semmiből előkerül egy ketrec, ránézésre acél, ami azonnal foglyul ejti.*
- Valaki nem tudja, hogy ebben az erdőben emberek is járnak?*bosszankodik egy kicsit, mert azt hiszi, hogy a csapda valamilyen állatnak lett felállítva. Előhúzza a pálcáját, hogy kiszabaduljon a ketrecből. A ketrec egyik végébe hátrál, mert magát nem akarja megsebesíteni, és úgy próbálkozik egy egyszerű igével.*
- Deprimo!*várakozásával ellentétben a ketrec nem robban szét, és még csak baja sem esik. Úgy tűnik, varázsketreccel van dolga. Szöget üt a fejében, hogyha a csapda állatoknak lett állítva, akkor miért van ennyire bebiztosítva, és mindjárt megváltozik a véleménye. Ez, úgy tűnik, nem állatoknak állított csapda. Még jó párszor megpróbálkozik a a ketrec szétrobbantásával, hátha csak meg kell gyengíteni a rácsokat, de azok ugyanolyan épek, mint az elején voltak. Pár perc után valamivel fáradtabban támaszkodik meg a ketrec rácsaiban, és pihenésképpen lehajtja a fejét. Kifújja magát, majd kinyitja eddig csukva tartott szemét. Amint ezt megteszi, furcsa dolgot pillant meg a földön. Egyből felélénkül, letérdel a földre, hogy jobban hozzáférjen, majd kinyúl a ketrec rácsain keresztül, és egyik ujjával belenyúl a földön lévő rengeteg porba. Visszahúzza a kezét, és közelebbről megvizsgálja az ujjára tapadt port.*
~Igen, ez Obszidián.~*állapítja meg magában furcsálkodva, mert nem mindennapos, hogy az erdő valamelyik részén véletlenül egy nagy adag Obszidián port talál az ember. De ma, úgy tűnik, mégis ez történt, és ez számára nagyon jó, mert az Obszidián port remekel tudja hasznosítani, így simán ki fog ebből az átkozott ketrecből szabadulni. Először is leveszi a pulcsiját, mert nem akarja tönkretenni, felesleges lenne pazarolni a jó ruhákat, és félreteszi, ledobja a földre. Így már sokkal jobban érzi a hideget, de inkább a dolgára koncentrál, nem erre a kellemetlenségre.*
- Sectumsempra!*nem nagy hévvel, csak finoman csinálja, hogy egyetlen vágás jelenjen meg a karján. A fájdalom egyből belé hasít, és a vér is kiserken, de rajta nem látszik semmi, lehajol, majd átnyúl a ketrec rácsain egy adag porért, amit aztán beleszór a sebbe. Az új anyagtól az egyre tompuló fájdalom mellé még egy kellemetlen, csípős érzés is társul. Hogy minél előbb vége legyen, a pálcát a seb fölé irányítja.*
- Nyx fervens, Nys fervens, Nyx fervens…*a varázsige folyamatos mondogatása közben az eddigi fájdalmak mellé egy sokkal rosszabb, kellemetlenebb és fájóbb érzés társul, hirtelen forróság és maró fájdalom veszi körül a karját. A varázsige kántálását nem hagyja abba, mert anélkül sikertelen a varázslat, de inkább nem néz oda, hanem becsukja a szemét, mert úgy jobban tud koncentrálni, és jobban el tudja vonatkoztatni magától a fájdalmat. Pár perc múlva a fájdalom alábbhagy, úgyhogy kinyitja a szemét, és abbahagyja a varázsige ismételgetését, és inkább arra koncentrál, hogy a karja a pengés változatba alakuljon át. Ekkor végre odanéz, és megpillantja a karja helyén lévő démonizált pengés karokat, amik pont jók arra a célra, amire kellenek. Pár másodpercig kifújja magát, majd nem húzva tovább az időt jó erősen végigszántja oldalasan a ketrec acélrácsait. A rácsok azonnal elszakadnak, de még itt nincs vége, egy kicsivel feljebb is megcsinálja ugyanezt, így már van akkora lyuk a ketrecen, hogy ki tudjon belőle szabadulni. Még felveszi a földre dobott pulcsit, és már kint is van. Már épp nekikezdene, hogy eltüntesse ezt a szép démoni kart, amikor hangokat hall nem is olyan messziről. Emberek közelednek, akik cseppet sem ügyelnek arra, hogy csendesek legyenek, úgy csörtetnek, mint a vaddisznók. Ezért egyelőre még vár, mert hátha segítségére lesznek a pengék. Hamarosan már látja is a három köpenyes fickót, és a pálcákat a kezükben. Mikor ők hárman is meglátják az őket figyelő diákot, megtorpannak.*
- Hé, ez kiszabadult. Most mit csináljunk?*súgja halkan az egyik fickó a társainak, de nem olyan halkan, hogy a srác ne hallaná meg.*
- Ha ki tudott szabadulni, akkor problémás. Nincs kedvem vesződni egy problémás fogollyal, inkább öljük meg..*határoz a középső fickó, mire a két társa bólint. És mivel a srác is hallotta ezt a rövidke beszélgetést, nem siet eltüntetni a démoni kezet, mint pár perccel ezelőtt, inkább támadásba lendül, hogy a három fickót meglepetés érje. A pulóver szépen lassan lecsúszik a karjáról és leesik a földre, miközben ő a baljával fogja a pálcát. A bal karja az ügyesebb, ezért még jó, hogy a jobbat változtatta át, mert azzal pálcát használni nemigen tudna. Az említett eszközt felfelé irányítja a fákra.*
- Flagellum vincula!*a pálcát a három alak felé irányítja, mire az ágak lenyúlnak hozzájuk, hogy megfogják, és megfojtsák őket. De ez persze nem megy ilyen könnyen, vannak olyan képzettek az ellenfelei, hogy tudják, mivel kell védekezni ezek ellen. Három pálcából egyszerre tör ki egy nagy adag tűz, ami szétégeti az ellenük irányuló indákat. Amíg ők ezzel vannak elfoglalva, addig a srác gyorsan megközelíti őket, hogy érintés-távolságba kerüljön, mert a pengék alkalmazásához közel kell lenni. Egy támadásra van ideje, csupán annyira, hogy pengeéles ujjait az egyik köpenyes alak testébe vágja. Az egyik társa egyből megpróbálja leszedni róla azzal, hogy arrébb löki, ennek köszönhetően a keze konkrétan kiszakad a férfi testéből, szétszakítva az egyik oldalán. Nem így lett tervezve, de mindegy, egynek úgyis annyi.*
- Ezért megfizetsz, te átkozott!*sziszegi neki a másik két köpenyes, és egyből támadásba is lendülnek, ő pedig gyorsan behúzódik egy facsoport mögé, amik megvédik a támadásoktól. Egészen addig vár, míg azt nem veszi észre, hogy a támadások ritkulnak, a két köpenyes bizonyára fárad. Ekkor aztán kicsit kihajol a fa mögé, és közéjük lő.*
- Deprimo!*nem talál vele senkit, de nem is ez volt a cél. Valahol a két férfi háta mögött robban fel valami, de ez elég ahhoz, hogy abbahagyják a támadást, és fejüket védve összehúzzák magukat. Ekkor ő kilép a fák mögül, és pálcáját a két alak mellett lévő fa ágaira irányítja.*
- Flagellum vincula!*a megmozduló ágak egykettőre elkapják a két mágust, és úgy szorítják őket, hogy mozdulni se tudjanak, még a pálca is kiesik a kezükből. Ő pedig, mivel most már ártalmatlanok, közelebb sétál hozzájuk.*
- Eressz el, te kis…*illetné őt nem szép szavakkal a férfi, de ekkor ő közelebb lép, és pengeéles ujjaival elvágja a torkát. A szavak ott is akadnak, és pár másodperc múlva a mágus már halott. A társa elfehéredő arccal figyeli, ahogy a második cimborája is meghal, és amikor a srác elé lép, rimánkodni szeretne neki, hogy ne ölje meg, de nem hagy rá időt a srác, ennek a torkát is pár másodperc alatt elvágja démonizált ujjaival. Ezután leereszti a mindeddig fenntartott pálcáját, hogy az ágak engedjék el a halott mágusokat.*
- Disarm Fervens.*mondja ki az igét, aminek köszönhetően a karja visszaváltozik normális állapotába, majd amint ez megvan, felkapja a pulóverét a földről, fel is veszi, mert hideg van, és továbbáll. A holttestekkel nem törődik, a dögevők biztos örülni fognak a lakomának.*

» Rémálmok erdeje (NRT-s játékhelyszín)